Ház a hegyen és egyéb mandalaságokCarl Gustav Jung munkásságából merítve kezdtem el megfesteni én is a
magam
lélektani mandala-sorozatát. Ez a fenti festmény, a ház a hegyen a
tizenkilencedik kép. Az első 2021 májusában készült. Havonta,
kéthavonta festek egy-egy képet, és mielőtt a kedves olvasó úgy
gondolná, hogy művészetnek tartom ezt, gyorsan el kell hessegetnem e
félreértést, mert természetesen nem tekintem annak. Inkább egyfajta
önismereti utazás ez az ecset által. Miért hoztam el most mégis ide a
Librariusra, és mi köze van ennek Gázához, Ukrajnához, és a magyar
parlament dicső épületéhez? Erről fog szólni mostani írásom miután
az ecsetet letettem,
feltűrtem festékfolttól pecsétes ingujjamat, és átültem íróasztalom
csöndes magányához.
Asztalomon két remek lámpa, könyvek, újságok,
jegyzetek, egyebek, majd középen foglal helyet, nagyvilágra néző
mágikus ablakként: egy laptop. Mindennap kitekintek a világra és
hullámokban fut át rajtam a szörnyülködés, az ámulat, a röhögés,
inspiráció és tűnődés, csendes elmélkedés, gondos töprengés, számolás és
levelezés, szóval sok minden. Laptopomon keresztül kiváncsian figyelem a
világ tőzsdéit, devizaárfolyamokat, nemzetközi politikát, figyelek a
művészvilág híreire, vallási utazásra, spirituális gondolatokra,
könyvek, írók, alkotók, tájképek és életképek, tenger és hegy, szél,
madarak, naplemente és csend. Minden egyes nap egy csoda. Felkel újra a
nap, és a bolygónk újra megbolondul. Lövik egymást Gázában, Ukrajnában,
konténerhajókat fenyegetnek, minden kontinens legyártja minden egyes nap
a maga borzalom-adagját. És akkor ott van még nekünk a dicső és nemes
nagy magyar parlamentünk, és annak kiemelkedő személyiségei. Istenem,
érdemes volt itt bármikor is forradalmat, megmozdulást csinálni?
Meghalni a nemzetért? Hányan forognak most a sírjukban?
No, bár
kétségtelen könnyebb beleragadni a negatív hírek borzalmába, mert ahogy
kutatásaim alapján megtudtam, valamifajta ősi ösztön ez, hogy a
figyelmünk és az egész idegrendszerünk jobban ki van élezve a negatív
előjelű borzongásra. Résen kellett ám mindig lennünk, nehogy valami
ragadozó széttépje kis közösségünket és csupán véres cafatok maradjanak
utánunk a barlangban. Szóval az idegrendszerünk mélyére bekötött ez az
ősi borzongás, és túlélést szolgáló kapcsolatot ápolunk a negatív
hírekkel; tudják ezt korunk dicső politikusai is, no meg hát a
médiafigyelem mesterei is. De ezen túl, szépség is van ám a világon!
Szépség, kedvesség, finomság, kellem, báj, bölcsesség és megfontoltság,
csendesség, remény és világosság. Szaporíthatnám és fokozhatnám
mondataim hosszú sorát, de hagyjuk, és pont most, ezeknél a csendesebb
és bölcsebb témáknál van itt a helye, hogy rákanyarodjunk írásom fő
tárgykörére: a mandalákra. Tehát: ház a hegyen és egyéb mandalaságok.
Carl
Gustav Jung svájci pszichológus munkásságával intenzívebben hét-nyolc
éve kezdtem foglalkozni. Magamban tiszteletteljesen Jung apónak hívom az
öreg mestert. Neki sem jutott ám könnyű időszak, hiszen két
világháborút élt meg, szakmai és magánéleti bonyodalmakat, no meg két
szívinfarktust. Különböző módon próbálta megteremteni a harmóniát a
páciensek, a kollégák, a követők, vagy akár önmaga számára. Ezekből itt
most csak egyet emelnék ki: a mandalafestést. A témáról korábban írtam
már néhány gondolatot
egy kis könyvben, itt most inkább néhány konkrét
képet hoztam kedvcsináló, és talán inspirációs jelleggel.
Az
ember maga mögött hagyja az íróasztalt, a laptopot és a külvilágot,
lecsendesedik és ecsetet ragad, és elkezdi szépen lassan megfesteni a...
hogy mit is? Hmm, nehéz szavak jönnek: önmagát, a személyiségét, a
lelkét, a tudattalanjában meghúzódó üzeneteket, és még sorolhatnám. És
itt ennél a pontnál talán már könnyebben érthető miért nem művészi
képeknek tekintem a festményeimet, hanem inkább önismereti útnak,
személyes utazásnak, valamifajta belső párbeszédnek. Bár, talán a nagy
művészi alkotások is valami ilyesmik, de erről a szintről én nem tudok
mit mondani. Csak a saját mandaláimról mesélhetek, amit Jung apó
inspirációjára
kezdtem el festeni évekkel ezelőtt. Miért ajánlom a
kedves olvasó figyelmébe most ezeket?
Bízom benne, hogy amatőr
ecsetvonásaim bátorítást nyújthatnak azon érdeklődőknek, akik szívesen
húzódnak vissza a mindennapi hírfolyam borzalmaiból valami mélyebb,
nyugalmasabb világba. Ilyenkor nyilván eljön az ideje az erdei sétáknak,
tai-chinek és jógának, klasszikus zenének és spiritualitásnak, sok
mindennek, kinek mi tetszik, és ha mindezeken túl még megvan az igény
egyfajta belső, önismereti utazásra, akkor jöhet az az ecset. Úgy érzem,
hogy minél nagyobb a nyomás a külső világból az őrület, az agresszió
vagy a depresszió irányába, annál fontosabb egyfajta belső béke és
stabilitás megteremtése. Az önismeret útja ráadásul erőt is ad. Plusz
segít helyretenni a fontos és nem fontos dolgokat. Ráadásul meditáció
ez, a legnemesebb fajtából. Önmagunkkal vagyunk együtt, bennünk a
mindenséggel. Elég legyen a nagy szavakból, hess, kanyarodjunk vissza a
hétköznapokhoz!
Kedd este, szerda hajnal, péntek délután, vagy
akár szombat éjszaka, bármikor kiváló az alkalom a lecsendesedésre.
Telefon és laptop kikapcs, egy jó tea lefő, festék elő, majd ecset, és
egy várakozó üres fehér lap. Ülünk ott agyilag kiüresedve, vagy éppen
feldúlva, és lassan, talán ügyetlenül, de megindul a kezünk. Bátortalan
vonalak, belső hangok, intuitív inspirációk, érzések és sejtések amik
szépen lassan az üres lapra kívánkoznak. Aztán csak ülünk és nézzük az
elkészült különös alkotást. Nem biztos, hogy szép, nem biztos, hogy
klassz, de a miénk, vagyis pontosabban: mi magunk vagyunk ott a papíron!
Az
első pár botladozó kép után lehet hogy elindul valami mélyebb sugallat
és üzenet. Akár az ágyban fekve félálomban, akár a zuhany alatt, erdei
sétákon, vagy egy délutáni kávé mellett. A mélyben húzódó élményvilág
képi formában kíván majd megszületni. A legjobb talán nem hátráltatni
ezt, hanem teret adni neki, és hagyni, hogy kibontakozzon, hogy elmondja
és megmutassa azt, amit meg kell tudnunk. És hogy hova vezet ez?
Szerintem egy sokkal mélyebb, bölcsebb, őszintébb és igazabb
önmagunkhoz. Ezt kívánom a kedves olvasónak! Nyilván, persze, és
természetesen tanulmányozza át mindennap a híreket, Gázát, Ukrajnát,
parlamenti üléseket, tőzsdeárfolyamokat, olvadó jégsapkákat, és mindent,
amit tudni szükséges, de ha már telítődött, akkor viszont sétáljon egy
nagyot, majd jöhet a festék, üljön le, ecsetet kézbe; nincs már más csak
önmaga és az a bizonyos üres lap.
A Kolostor Őre
ui: fenti írásom pár napja jelent meg a
Librariuson >>