2024. január 26., péntek

Ház a hegyen


Ház a hegyen és egyéb mandalaságok

Carl Gustav Jung munkásságából merítve kezdtem el megfesteni én is a magam lélektani mandala-sorozatát. Ez a fenti festmény, a ház a hegyen a tizenkilencedik kép. Az első 2021 májusában készült. Havonta, kéthavonta festek egy-egy képet, és mielőtt a kedves olvasó úgy gondolná, hogy művészetnek tartom ezt, gyorsan el kell hessegetnem e félreértést, mert természetesen nem tekintem annak. Inkább egyfajta önismereti utazás ez az ecset által. Miért hoztam el most mégis ide a Librariusra, és mi köze van ennek Gázához, Ukrajnához, és a magyar parlament dicső épületéhez? Erről fog szólni mostani írásom miután az ecsetet letettem, feltűrtem festékfolttól pecsétes ingujjamat, és átültem íróasztalom csöndes magányához.

Asztalomon két remek lámpa, könyvek, újságok, jegyzetek, egyebek, majd középen foglal helyet, nagyvilágra néző mágikus ablakként: egy laptop. Mindennap kitekintek a világra és hullámokban fut át rajtam a szörnyülködés, az ámulat, a röhögés, inspiráció és tűnődés, csendes elmélkedés, gondos töprengés, számolás és levelezés, szóval sok minden. Laptopomon keresztül kiváncsian figyelem a világ tőzsdéit, devizaárfolyamokat, nemzetközi politikát, figyelek a művészvilág híreire, vallási utazásra, spirituális gondolatokra, könyvek, írók, alkotók, tájképek és életképek, tenger és hegy, szél, madarak, naplemente és csend. Minden egyes nap egy csoda. Felkel újra a nap, és a bolygónk újra megbolondul. Lövik egymást Gázában, Ukrajnában, konténerhajókat fenyegetnek, minden kontinens legyártja minden egyes nap a maga borzalom-adagját. És akkor ott van még nekünk a dicső és nemes nagy magyar parlamentünk, és annak kiemelkedő személyiségei. Istenem, érdemes volt itt bármikor is forradalmat, megmozdulást csinálni? Meghalni a nemzetért? Hányan forognak most a sírjukban?

No, bár kétségtelen könnyebb beleragadni a negatív hírek borzalmába, mert ahogy kutatásaim alapján megtudtam, valamifajta ősi ösztön ez, hogy a figyelmünk és az egész idegrendszerünk jobban ki van élezve a negatív előjelű borzongásra. Résen kellett ám mindig lennünk, nehogy valami ragadozó széttépje kis közösségünket és csupán véres cafatok maradjanak utánunk a barlangban. Szóval az idegrendszerünk mélyére bekötött ez az ősi borzongás, és túlélést szolgáló kapcsolatot ápolunk a negatív hírekkel; tudják ezt korunk dicső politikusai is, no meg hát a médiafigyelem mesterei is. De ezen túl, szépség is van ám a világon! Szépség, kedvesség, finomság, kellem, báj, bölcsesség és megfontoltság, csendesség, remény és világosság. Szaporíthatnám és fokozhatnám mondataim hosszú sorát, de hagyjuk, és pont most, ezeknél a csendesebb és bölcsebb témáknál van itt a helye, hogy rákanyarodjunk írásom fő tárgykörére: a mandalákra. Tehát: ház a hegyen és egyéb mandalaságok.

Carl Gustav Jung svájci pszichológus
munkásságával intenzívebben hét-nyolc éve kezdtem foglalkozni. Magamban tiszteletteljesen Jung apónak hívom az öreg mestert. Neki sem jutott ám könnyű időszak, hiszen két világháborút élt meg, szakmai és magánéleti bonyodalmakat, no meg két szívinfarktust. Különböző módon próbálta megteremteni a harmóniát a páciensek, a kollégák, a követők, vagy akár önmaga számára. Ezekből itt most csak egyet emelnék ki: a mandalafestést. A témáról korábban írtam már néhány gondolatot egy kis könyvben, itt most inkább néhány konkrét képet hoztam kedvcsináló, és talán inspirációs jelleggel.

Az ember maga mögött hagyja az íróasztalt, a laptopot és a külvilágot, lecsendesedik és ecsetet ragad, és elkezdi szépen lassan megfesteni a... hogy mit is? Hmm, nehéz szavak jönnek: önmagát, a személyiségét, a lelkét, a tudattalanjában meghúzódó üzeneteket, és még sorolhatnám. És itt ennél a pontnál talán már könnyebben érthető miért nem művészi képeknek tekintem a festményeimet, hanem inkább önismereti útnak, személyes utazásnak, valamifajta belső párbeszédnek. Bár, talán a nagy művészi alkotások is valami ilyesmik, de erről a szintről én nem tudok mit mondani. Csak a saját mandaláimról mesélhetek, amit Jung apó inspirációjára kezdtem el festeni évekkel ezelőtt. Miért ajánlom a kedves olvasó figyelmébe most ezeket?

Bízom benne, hogy amatőr ecsetvonásaim bátorítást nyújthatnak azon érdeklődőknek, akik szívesen húzódnak vissza a mindennapi hírfolyam borzalmaiból valami mélyebb, nyugalmasabb világba. Ilyenkor nyilván eljön az ideje az erdei sétáknak, tai-chinek és jógának, klasszikus zenének és spiritualitásnak, sok mindennek, kinek mi tetszik, és ha mindezeken túl még megvan az igény egyfajta belső, önismereti utazásra, akkor jöhet az az ecset. Úgy érzem, hogy minél nagyobb a nyomás a külső világból az őrület, az agresszió vagy a depresszió irányába, annál fontosabb egyfajta belső béke és stabilitás megteremtése. Az önismeret útja ráadásul erőt is ad. Plusz segít helyretenni a fontos és nem fontos dolgokat. Ráadásul meditáció ez, a legnemesebb fajtából. Önmagunkkal vagyunk együtt, bennünk a mindenséggel. Elég legyen a nagy szavakból, hess, kanyarodjunk vissza a hétköznapokhoz!

Kedd este, szerda hajnal, péntek délután, vagy akár szombat éjszaka, bármikor kiváló az alkalom a lecsendesedésre. Telefon és laptop kikapcs, egy jó tea lefő, festék elő, majd ecset, és egy várakozó üres fehér lap. Ülünk ott agyilag kiüresedve, vagy éppen feldúlva, és lassan, talán ügyetlenül, de megindul a kezünk. Bátortalan vonalak, belső hangok, intuitív inspirációk, érzések és sejtések amik szépen lassan az üres lapra kívánkoznak. Aztán csak ülünk és nézzük az elkészült különös alkotást. Nem biztos, hogy szép, nem biztos, hogy klassz, de a miénk, vagyis pontosabban: mi magunk vagyunk ott a papíron!

Az első pár botladozó kép után lehet hogy elindul valami mélyebb sugallat és üzenet. Akár az ágyban fekve félálomban, akár a zuhany alatt, erdei sétákon, vagy egy délutáni kávé mellett. A mélyben húzódó élményvilág képi formában kíván majd megszületni. A legjobb talán nem hátráltatni ezt, hanem teret adni neki, és hagyni, hogy kibontakozzon, hogy elmondja és megmutassa azt, amit meg kell tudnunk. És hogy hova vezet ez? Szerintem egy sokkal mélyebb, bölcsebb, őszintébb és igazabb önmagunkhoz. Ezt kívánom a kedves olvasónak! Nyilván, persze, és természetesen tanulmányozza át mindennap a híreket, Gázát, Ukrajnát, parlamenti üléseket, tőzsdeárfolyamokat, olvadó jégsapkákat, és mindent, amit tudni szükséges, de ha már telítődött, akkor viszont sétáljon egy nagyot, majd jöhet a festék, üljön le, ecsetet kézbe; nincs már más csak önmaga és az a bizonyos üres lap.


A Kolostor Őre



ui: fenti írásom pár napja jelent meg a Librariuson >>

2024. január 20., szombat

Mandala 19.


Nagyításhoz klikk a képre!

C.G. Jung munkásságából merítve elkezdtem megfesteni én is a magam lélektani mandala-sorozatát. Ez a tizenkilencedik kép.

Kreatív Játék.
Mandala Címadás!

Egy különös játékra invitálom ezúton a mandalák iránt érdeklődő közönséget, a kreatív lelkű kolostoros blogolvasókat:

Mit sugallnak neked itt a blogban megjelent mandalák? Nézd át újra őket, klikkelj rá külön egyenként a képekre, nagyíts bele, csendesedj el, és csak figyeld meg mi a benyomásod. Mi az első sugallatod? Mit üzen neked? A fő kérdésem: milyen címet adnál az adott mandala-festménynek?

Próbálj intuitíven ráérezni arra, hogy mit üzen neked személyesen egy-egy ilyen ábra. Milyen cím illene szerinted a képhez? Nevezd nevén az első benyomásodat, az első sugallatodat, és küldd át nekem emailben!

kolostorore(kukac)gmail.com

Nyugi, nincs jó válasz, nincs rossz válasz, nincs semmi ilyesmi, ez nem egy vizsga. Pusztán csak kíváncsi vagyok a benyomásokra, a sugallatokra, és az intuitív érzékelésedre. Jöhet tehát a kreatív névadás!


Elnevezhetsz akár csak egy mandalát, mondjuk a kedvencedet, vagy adhatsz nevet az összesnek. A lényeg: úgy küldd át nekem az ötleteidet, hogy írd meg hányas sorszámú mandalára gondoltál, és milyen címet adnál neki.

Szerintem ez egy elég kreatív játék, mert megfigyelheted magadat, talán önismereti tanulságai is lesznek, és inspirálólag hat majd nemcsak rám, hanem remélhetőleg rád is.

Nincs más hátra, nézd át alaposan a mandalákat, tűnődj, meditálj, adj nekik nevet, és küldd át nekem emailben! Köszi szépen!

kolostorore(kukac)gmail.com

Mandala 1. >>> 
Mandala 2. >>>
Mandala 3. >>>
Mandala 4. >>>
Mandala 5. >>>
Mandala 6. >>>
Mandala 7. >>>
Mandala 8. >>>
Mandala 9. >>>
Mandala 10. >>
Mandala 11. >>
Mandala 12. >>
Mandala 13. >>
Mandala 14. >>
Mandala 15. >>
Mandala 16. >>
Mandala 17. >>
Mandala 18. >>
Mandala 19. ezt a képet itt fönt, e bejegyzése elején láthatod.


* * *

KÖNYVAJÁNLÓ



Különleges könyvajánló azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek, és az ecset találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa.

Séta a mandalák kertjében
Rejtélyes ábrák az önismeret ösvényén

Tartalom

- A szerzőről
- Előszó
- Carl Gustav Jung
- A mandalák rejtélye
- Leonardo da Vinci mandalája
- Churchill mandalái
- Monet mandalája
- A zürichi kör
- A festés mágiája
- Képek
- Utószó
- Korábbi kötetek

A könyv elérhető az Országos Széchényi Könyvtár
online felületén itt >>

A pdf fájl pedig
itt olvasható >>


A Kolostor Őre



2024. január 13., szombat

A Kecske ünnepe

Ajánlott olvasmány azoknak, akik imádják Orbán Viktort, és azoknak is, akik nem.

Ajánlott olvasmány továbbá azoknak, akik értik hogy mi zajlik Magyarországon, és azoknak is, akik nem.

Ajánlott olvasmány még azoknak is, akik közel akarnak lenni a tűzhöz, bármi áron, és azoknak is, akik viszont nem.

Ajánlott olvasmány a politika iránt érdeklődőknek, a történelem kedvelőinek, és azoknak, akik érdeklődéssel szemlélik az ember és a hatalom pszichológiáját.

Ajánlott olvasmány továbbá Horthy népének, Kádár népének, Orbán népének, és azoknak is, akik csupán friss levegőre vágynak.


Mario Vargas Llosa perui író 2010-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, aminek indoklásában ez állt:

“a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért"

A Kecske ünnepe egy valós történelmi személyiségről szól regényként megírva. A Dominikai Köztársaság rettegett és szeretett diktátoráról, Trujillóról szól ez a remekmű. Az Európa kiadó korábbi főszerkesztője, M. Nagy Miklós azt mondta róla:

"Szerintem a diktatúrák elleni fellépés egyik legkeményebb regényét ő írta meg. A kecske ünnepe nagyon kemény könyv"

Ajánlott olvasmány azoknak, akik úgy gondolják, hogy nincs új a nap alatt, talán tényleg igazuk van.

Ajánlott olvasmány továbbá azoknak, akik úgy gondolják, hogy mindannyian különálló egyéniségek vagyunk, de felröhögtek akkor, amikor Brian bátran kijelentette: ő nem.

Trujillo a nemzet védelmezője volt, az ország atyja és vezére, irányítója és parancsolója, élet halál ura. És Mario Vargas Llosa tökéletesen bemutatta ezt. Hátborzongató. Elgondolkodtató. Szánnivaló.

Ajánlott olvasmány továbbá annak a tömegnek, akiket az orruknál fogva vezetnek, és azoknak is, akiket nem, hiszen ahogy a klasszikus sorok mondják a vers záró szakaszában:

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

Cselik Ágnes a kortárs latin-amerikai irodalom szakértője esszét írt a Trujillo-diktatúra megjelenéséről az irodalomban, aminek címe: A rettenet tükre. Kiváló névválasztás. Bizony, néha bele kell néznünk társadalmilag a tükörbe, hogy meglássuk önmagunkat.

A Kecske ünnepe nem csak a Dominikai Köztársaságról szól, hanem az emberről, és az ő gyűrűjéről az ujján: Drrrágassszágom. Frodó elhajította, mások felveszik, cipeljük korokon átívelve, de miért is, hogy ott álljon a sírunknál, megmondja majd kik voltunk, és még a porunk is neki szolgál? Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

A kecske ünnepe egy remek könyv.

Az élet egy kiváló tanítómester.

A tanítvány pedig bukdácsolva, de talán mégis halad.

Az út viszont hosszú.

Az életünk rövid.

A pillanat itt van.

És mit mondjunk egymásnak?


A Kolostor Őre



ui: A Kecske ünnepe mellé pedig egy hasonlóan remek, másik ajánlott olvasmány: A pátriárka alkonya >>

2024. január 2., kedd

Jon Fosse: magány és misztika, téboly és csend


Jon Fosse: magány és misztika, téboly és csend, mondatról mondatra


Különös író ez a Jon Fosse. Az irodalmi Nobel-díj kapcsán figyeltem fel rá. Elsőként a Melankóliát olvastam tőle pár hete, a napokban pedig a Trilógia című különös kis könyvét. Különös, mert olyan, mint valami népmese. Az egyszeri legény a kedvesével világgá megy, és akik útjukat állják, azokat egy csapással kivégzi. Na de mégsem ilyen tillárom-tallárom típusú mesehangulat ez, hanem valami sokkal ködösebb, északibb, valamifajta IKEA-n túli skandináv sötétség úszik fel a lelkek mélyéről, onnan, ahol az ösztönvilág összeér a halászok kocsmai sörhabjával, és az akasztott ember unokái is még a fagyos tenger hullámzását hallgatják. Gondolatok e misztikus világ és e különös norvég író kapcsán.

Jon Fosse kevés irodalmi eszközzel dolgozik. E két könyv kapcsán legalábbis nekem ez a benyomásom. Kevés szereplőt mozgat, nem jár be széles vidéket, barokkos körmondatoknak pedig esélye sincs megszületni nála ott a zord északi tájakon. Arrafelé úgy tűnik résnyire nyitják csak az ajtót (és a szájat meg a tollat) hiszen bejön a hideg. Minimalizmus, meggondoltság, misztika, tömény tanulság az emberről és az ő vágyairól.

Jon Fosse pár napja a Nobel-díj ünnepségen a félelemről is beszélt. Majd a belső biztonság érzéséről. Idézte a norvég költő, Olav Hauge egyik versét, amiben az írást a gyerekkorhoz hasonlítja, amikor lombkunyhót épít az ember az erdőben, bemászik majd gyertyát gyújt, és biztonságban érzi magát ott a sötét őszi estéken. Valahogy így éli át Jon Fosse is az írást. Aztán beszélt még a csendről. A műveiben megjelenő csendről, amiben talán Isten hangját is meg lehet hallani.

A Financial Timesnak 2015-ben adott interjúban pedig azt mondta, hogy nem a cselekményekért érdemes olvasni a könyveit, és nem is a bonyolultságért, hanem:

"Úgy mondanám, hogy az élet misztériumáról próbálok írni. Nem egy egyszerű módon keresem a válaszokat; én ünnepelni akarom a rejtélyt."


Misztériumból és rejtélyből bizony nincs hiány, hiszen az élet nagy kérdései sejlenek fel nála: élet, halál, szex, szerelem, barátság, testvéri kapcsolatok, család, gyász, vallás, sors, döntések és életút, ember és az Isten, föld és a tenger. De mindezek nem túlbeszélve, nem csontig rágva, hanem csak sejtelmesen és hűvösen megírva, ahogy az Északi-tenger hullámai mossák a skandináv partokat, ott, a világnak azon a felén, amin túl már semmi más nem létezik, csak a hosszú hidegek és a végtelen rejtélyek.

A misztikus Jon Fosse szereplői a Melankólia című könyvben a nagy kérdések helyett/mellett/vele/által az egészen apró dolgokkal foglalkoznak. De azzal viszont kényszeresen. Jól teszik vajon? Tehetnek mást? A válasz talán nem is olyan egyszerű, nem adja könnyen magát, mélyreható és kemény, mint az északi szél, amelyik idővel minden sziklát felmorzsol. A szereplők tébolyultsága talán távolinak tűnik, pedig dehogyis. Hasonló őrület vesz körül minket is. Aki nyitott, értő szemmel és füllel mozog a társadalomban, az láthatja és nézheti, ahogy a könyvben Oline-t, a kerti budin ülő öregasszonyt nézi a szögre akasztott hal szeme.

Jon Fosse kedveli a magányt. Erről is beszélt a Nobel-díj ünnepségen. Mondta, hogy az írás magányos műfaj, és a magány jót tesz, egészen addig, amíg a többiekhez visszavezető út nyitva marad. A színdarabjai pedig pont erre példa, a közös alkotás örömére. Szerző, rendező, színészek, és a többiek együttes és odafigyelő közös munkája, amiben ő sok örömet talált.

Jon Fosse a Nobel-díj kapcsán megemlítette azt is, hogy az írás a hallgatás metaforájával mondható el. Számára az írás nem más: hallgatás. Amikor ír, nem tervez, nem készül fel, pusztán hallgat. Hallgatva halad mondatról mondatra.

Cserna-Szabó András a Telexen pár hónapja azt mondta róla:

„Egy hihetetlenül letisztult szerző, aki odáig csupaszítja le a történeteit, hogy már a csend is elkezd beszélni"


Ez így igaz.

Magány és misztika. Téboly és csend. Mondatról mondatra.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

2024. január 1., hétfő

Újévi Koncert Hegykőn


Kedves kis falu Hegykő, kedvelem a fürdőjét, kedvelem a hangulatát. A Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar újévi koncertet adott ma délután itt a Szent-Mihály templomban Oberfrank Péter vezényletével. Mivel Zsuzsával kedveljük a falut, és a klasszikus zenét is, így aztán az újévi virsli után elmentünk meghallgatni ezt az ünnepi előadást.

Strauss és Dvořák darabokat játszottak; gyönyörűen hangzott a templom akusztikájában. Ünnepi volt és emelkedett. A Bécsi Filharmonikusok újévi koncert hangulatát idézve a híres és népszerű Radetzky indulóval zárták az eseményt, és természetesen Oberfrank Péter az ilyenkor szokásos, már-már elvárt karmesteri szerepet hozta, a zene megfelelő ritmusára tapsoltatta a közönséget, hol halkabban, hol erőteljesebben, ahogy a katonás ütem megköveteli. A közönség természetesen nagy örömmel részt is vett ebben a játékban, és így együtt a muzsikusokkal közös tapsos zenélésben záródott a koncert. Szép volt.


Utána a templom előtt koccintás, jókívánságok, buék-buék...

Ezúton kívánok én is minden kedves kolostoros blogolvasónak bőséget, békességet, boldogságot!


A Kolostor Őre