Márguez Száz év magány című írása, és annak az őrülete jutott eszembe, csak ott az valamifajta pezsgőszerűen pukkanó, fel-feldobott, szikrázóan groteszk humorba csomagolt tragikomikus abszurd volt, Ursulával és a cukorkaállatokkal, és egyéb elképesztő, nemes módon megírt fantasztikus baromságokkal a Dél-Amerikai psziché mélyéről. Itt viszont egy mélységesen nyomasztó és monoton téboly kerül bemutatásra. Nincs pukkanás, nincs szikrázás, se tragikomikus hahotázás, csakis a sötét és súlyos őrület. Téved azonban az olvasó, ha azt hiszi, hogy ez tőlünk nagyon is távoli. Dehogyis, dehogyis. Hasonló tébolyultság vesz körül minket is. Aki nyitott, értő szemmel és füllel mozog a társadalomban, az láthatja és nézheti, mint ahogyan itt Fosse könyvében Oline-t, a budin ülő öregasszonyt nézi a szögre akasztott hal.
Az őrületen túl azonban az élet nagy kérdései sejlenek fel a könyvben: élet, halál, szex, szerelem, barátság, testvéri kapcsolatok, család, gyász, vallás, sors, döntések és életút, ember és az Isten, föld és a tenger. De mindezek nem túl beszélve, nem csontig rágva, hanem csak sejtelmesen és hűvösen megírva, ahogy az Északi-tenger hullámai mossák a skandináv partokat, ott, a világnak azon a felén, amin túl már semmi más nem létezik, csak a hosszú hidegek és a végtelen rejtélyek.
A misztikus Jon Fosse szereplői a könyvben a nagy kérdések helyett az egészen apró dolgokkal foglalkoznak. De azzal viszont kényszeresen. Jól teszik vajon? Tehetnek mást? A válasz talán nem is olyan egyszerű, nem adja könnyen magát, mélyreható és kemény, mint az északi szél, amelyik idővel minden sziklát felmorzsol.
A Kolostor Őre
Lars Hertervig: Borgøya-sziget
