MEDITÁCIÓ - a kolostor udvarán

KÉP: WorldPressPhoto , Alkis Konstantinidis Különös időket élünk. Veszélyek, válságok, viharok kora. De vajon mikor kezdődött ez az egész? Most ősszel az izraeli háborúval? Az ukrán harcok kezdetével? Mióta tartanak vajon a válságok? A covid-vírus óta? Brexit? A krími félsziget elcsatolása? Vagy mióta? Mikor kezdődtek vajon? Visszább is mehetünk az időben a válaszért, csak nem vagyok benne biztos, hogy megtaláljuk a kezdőpontot. Mert tényleg, vajon hol húzódhat meg a problémák gyökere? A 2008-as pénzügyi válságban? Vagy még korábban, 9/11 és az ikertornyok? Jugoszláv háború, vagy a komplett rendszerváltás? Esetleg az előtte lévő hidegháború? Vagy talán a gigantikus második világháború a gyökere a konfliktusainknak? Esetleg az első ? Vagy még talán ennél is korábbiak a problémák? Szent szövetség, napóleoni háborúk , francia forradalom, vallási háborúk, hódítók háborúk... és még lehetne bőven említeni a konfliktusok hosszú és kimerítő sorát, amelyeket aprólékosan feljegyeztünk a tört...

Különös sorsok az őrület küszöbén. A könyvben ez a szereplők közül kit jobban beszippant, kit kevésbé. Van akit csak meglegyint a téboly szele, és van akit teljesen bedarál. Monoton és fullasztó, de mélyen elgondolkodtató könyv ez a ködös északi Norvégiából, a Nobel-díjas Jon Fosse tollából. Márguez Száz év magány című írása, és annak az őrülete jutott eszembe, csak ott az valamifajta pezsgőszerűen pukkanó, fel-feldobott, szikrázóan groteszk humorba csomagolt tragikomikus abszurd volt, Ursulával és a cukorkaállatokkal, és egyéb elképesztő, nemes módon megírt fantasztikus baromságokkal a Dél-Amerikai psziché mélyéről. Itt viszont egy mélységesen nyomasztó és monoton téboly kerül bemutatásra. Nincs pukkanás, nincs szikrázás, se tragikomikus hahotázás, csakis a sötét és súlyos őrület. Téved azonban az olvasó, ha azt hiszi, hogy ez tőlünk nagyon is távoli. Dehogyis, dehogyis. Hasonló tébolyultság vesz körül minket is. Aki nyitott, értő szemmel és füllel mozog a társadalomban, az láthatj...

A svájci művészettörténész, René Berger csodálatos két könyvével töltöm a mostani napokat. Első kötet: A látás művészete. Második kötet: A megítélés művészete. Lenyűgöző az egyszerűsége és a mélysége. Nem az a fajta, tipikusan magasan hordott orrú, fennhéjázó, sznob és elitista, a szűkkörű művész szakmának szóló iromány ez, hanem azoknak a lelkes amatőröknek, akik két lábbal állnak a földön és a hétköznapokban, de mégis érdekli őket a művészet mélysége és szépsége. Szóval, kifejezetten magamat érzem megszólítva, így aztán érdeklődve lapozom Berger úr meglátásait egy-egy festménnyel vagy éppen szoborral kapcsolatban. Aztán gondolkodóba esem, tűnődöm, vitatkozom, értetlenkedek, csodálat és áhítat, szóval így haladok fejezetről-fejezetre. A mandala festményeimet nem a művészeti kategóriába sorolom, hanem a pszichológiába. Ecsetemet nem művészeti motivációk, inkább lélektaniak vezetik. Ennek ellenére mindig is érdeklődéssel tekintettem az ecset valódi mestereinek munkásságára: - Leo...