2024. március 15., péntek

Mit üzen a víztükör?

Egy bozontos fejű ősünk sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangból kimászott, egy tükörsima vízfelületbe pillantott, meglátta önmagát, vajon mire gondolhatott? Később aztán rendezte bozontjait, ruhát húzott, a tó mellé házat, kastélyt, templomot épített, és amikor szép időben a sima vízfelületben ismét gyönyörködött, talán kérdőn azon tűnődött: mit üzen a víztükör?

Varázslatos volt a látvány, hiszen visszatükröződtek a fák, az épületek, a tornyok, a víz mellett elhaladó lovak és szekerek, a telihold, a szivárvány, szóval a teljes világ, és benne maga az ember. Bozontosan, elegánsan, harctól vérezve, vagy éppen aszálytól éhezve. Egyre többet kívánta már látni önmagát ez a kíváncsi tekintet, így aztán szilárd anyagból elkészítette a víztükör hű mását. Keretbe rakta a kis kézi tükröt és a szobájába bevitte. Ott aztán önmagát alaposan szemügyre vette. És nemcsak a bozontos haját, fülét, fogát, orrát, férfiasságát vagy nőiességét, a ruháját, fegyverét, kardját vagy a korbácsát, szóval mindazt, ami hozzá tartozott. Tehát nemcsak ezeket, hanem a valódi önmagát. Bár, ennyire talán kevesen néztek új bálványuk mélyére.

Csendes tükrök kísérték aztán civilizációs utunkat, és velünk vannak a mai napig. Kint a természetben pedig megmaradt az ősük, a néhol apró, néhol pedig egészen hatalmas víztükör. Talán pont én voltam az egyik korabeli, vízbe tekintő bozontos ős, hiszen a mai napig foglalkoztat a kérdés: vajon mit üzen a víztükör?

Mit mond el rólunk a víz felületén tükröződő megjelenésünk, és mennyire látunk a kép mélyére? Előttünk csak a csillagok és a hold, a nap és a felhők, madarak és egyéb állatok haladtak végig a természet e kifeszített mozivásznán, azonban egy idő után megjelentünk mi magunk is: az ember. A tiszta és nyugalmas vízfelület csendes tükröt tartott mindig is elénk. Mi belepillantunk, a fejünket vakarva hümmögünk, forgolódunk és nézelődünk, de vajon mire jutunk? Nagy utat tettünk meg, kétségtelen. Eszközeink modernek, gondolkodásunk rétegzett, és sok mindent tudunk már értelmezni. A vízbe politikusként, tudósként, színészként, harcosként és közgazdászként, vagy melósként, esetleg csenevész kis kamaszként tekintünk. Mindegy. Bárhogy is, a látvány szédítő. Óriási civilizációs fejlődésen mentünk keresztül. A bozontos ősembertől eljutottunk a modern kor professzoráig. És a víztükör mindezt végignézte, csendben visszatükrözte. Egy szót sem szólt, csupán képeket mutatott.

Mit üzen tehát a víztükör? Továbbra is ezen gondolkodom. Néma tanú csupán? Vagy a vízfelületen lévő fények különös játékának köszönhető, hogy hártyaként homályosítja el szemünket a hullámzó látvány, ami ringat, bódít, szédít, részegít, hiszen önmagunkban gyönyörködünk általa, miközben a víz túloldalán van egy még nálunk is ősibb és rejtett világ. A tükröződő felület mögött, lent a mélyben, a víz sötétjében, és az idő sodrásában létezik valahol egy láthatatlan forrás, az élet eredete. Hiszen: kezdetben vala a föld üres, sötét, és nem volt más, csak a vizek. Aztán telt múlt az idő, és megjelentek a bozontosak, rendezték önmagukat, de a fejüket vakarva talán továbbra is azon tűnődnek: vajon mit üzen a víztükör?


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

2024. március 13., szerda

Üdvözlet az uszodából

Karcsapások egymás után, monoton hosszak a medencében, úszás, tempózás, húzás mellből, vállból, siklás víz alatt, nagy levegő, izommunka, kellemes fáradtság, aztán jöhet a jól megérdemelt szauna. Forró pára, aufguss, és izzadás. Aztán hideg merülés, majd újra forróság, ismét hideg, és végül pihenés, alvás.


Üdvözlettel az uszodából
A Kolostor Őre


2024. március 9., szombat

Riken Yamamoto nyerte a legrangosabb építészeti díjat

Riken Yamamoto japán építésznek ítélték oda idén a legrangosabb építészeti elismerésnek számító Pritzker-díjat. - írja a HVG

"Megnyugtató építész, aki méltóságot visz a hétköznapokba. A normalitás rendkívülivé válik. A nyugalom a pompához vezet." - mondta a díj kapcsán Riken Yamamoto úrról Alejandro Aravena a zsűri elnöke.

Életéről, munkásságáról, és a díjról bővebben ír az archdaily portál. Amiért elhoztam most ide a blogba, az egy svájci épület. Korábban írtam már a befektetésemről a Zürichi Reptérben, ahol szóba került a reptér modern ingatlanközpontja: a CIRCLE. Azt bizony, Riken Yamamoto úr tervezte.

Ráadásul a CIRCLE különlegességét bemutatva, ez az épületkomplexum helyet kapott a Séta a mandalák kertjében című könyvben is, ahol egy külön fejezet szól erről: a zürichi kör.

Építészet. Művészet. Egyén. Közösség. Ember. Lélek. Mandala. Csodálatos témák, bármilyen oldalról is közelít hozzájuk az ember.

Nagy Taps és Gratuláció Riken Yamamoto úrnak a Pritzker-díjhoz!


A Kolostor Őre


2024. március 6., szerda

Mit üzen a hegycsúcs?


Nagyításhoz klikk a képre!


Felmész, lihegsz, talán még izzadsz is, fent a hegycsúcson pedig eláll a lélegzeted a látványtól. A melletted dübörgő nemzetközi turistacsoport wow-ja töri meg a csendet, aztán sebtében mindenki a telefonjához nyúl. Gyors fotó instá-ra, face-re, x-re, pint-re, meg ki tudja még hová. Indul a lájkgyűjtés, majd szendvics, ücsi, dumcsi, és kanyar gyorsan vissza. A türelmesebb turista pedig fent marad még egy kicsit egyedül, csendben, csak úgy beleveszve a tájba, és azon morfondírozva: vajon mit üzen a hegycsúcs?

Szép időben messzire ellát a szemlélődő, vezesse bármi is a kíváncsiságát: időjárási megfigyelés, hadászati motivációk, romantikus ihlet, spirituális emelkedettség, kereskedelem, vagy éppen művészi szándék, turizmus, netán gonosztevés, esetleg öngyilkosság, sport, vagy bármi egyéb. Színpadként áll fenn a hegycsúcs, és várja az embert, aki eljátssza rajta az épp aktuális szerepét. Tragédia készül, vagy komédia? Néha nem könnyű megmondani, és talán maga a hegy sem tudja. Lehet nem is érdekli.

Állítólag a hegyek is mozognak. Tektonikus földkérgek, millió évek és centiméterek, szóval az időnek és a térnek a felfoghatatlan léptékű és sebességű mozgásai ezek. Nem facebook tempó ez, kérem. Lassabb, türelmesebb, megfontoltabb haladás. Mozgó színpad tehát, amire az utóbbi jópár ezer évben föl-le rohangál az ember, és játssza a szerepét, amit a rendező osztott ki rá. De az is lehet, hogy rendező nélkül, pusztán önszorgalomból rohangálunk föl s alá.

Ha már úgyis ott járunk, igazán megkérdezhetnénk azokat a millió éves csúcsosodó földkérgeket, hogy mit üzennek. Van-e mondandójuk számunkra, legalábbis az idősebb jogán, vagy csak úgy csöndben magukban hümmögnek, talán pipáznak és ráérősen ücsörögnek, miközben még a náluk is vénebb csillagokat nézik ők is, magukban, kérdőn: mi végre vagyunk itt, pajtás? Ki vele, ha tudod, egy-kettő!

Mit üzen a hegycsúcs? Töprengek ezen magamban mélyen miközben lefelé jövök. Igyekeztem egész halk lenni fönt, hogy meghalljam a választ, hogy mit üzen a hegycsúcs, de nem biztos hogy sikerült. Más minősége van a halk-nak egy városban a metrón, egy színházban, templomban, autóvezetés közben, vagy fent a hegytetőn. Nem olyan magától értetődő. És talán a rutin sem árt. Igen, a rutinos csendben levés, az elmélyült hallgatás.

Millió évente néhány centiméter.

Hegycsúcsok lassú tánca, mint egy türelmes keringő.


A Kolostor Őre



ui: a fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>