Olvasni jó, olvasni hasznos. Újraolvasni és ismételni talán még
hasznosabb. Újra felfedezni a dolgokat, különösen azokat, amin átfutott a
szemünk, mélyíteni az ismeretet és új inspirációra lelni. Ezért érdemes
néha vissza-visszatérni a korábbi dolgokhoz. Ennek szellemében jöjjön
most a szokásos évszak végi visszatekintés. Nézzük mi is történt itt a
kolostor udvarán az elmúlt három hónapban:
2010, 2009, években még nem kerültek ilyen formában összesítésre a
bejegyzések, úgyhogy az akkori, téli bejegyzéseket, simán csak a blog
archívumában találod. Kellemes olvasgatást kívánok hozzájuk!
A Kolostor Őre
Hortensia Fussy osztrák szobrászművész különös alakjai egy vártoronyban
Északi minimalizmus, lenyűgöző irodalom, tragikus élet. A dán írónő, Tove Ditlevsen háromkötetes életrajzát olvastam a napokban, ami teljesen magával ragadott. Bepillantást adott a dán munkásosztály életébe, egy szégyenlős kislány felcseperedésébe, művésszé válásába, szerelmeibe és munkáiba, hogy aztán a végén az olvasó elkísérje a legsötétebb bugyrok mélyére, a narkotikumok által láncravert függő világba. Súlyos témák, szimpla, szolid irodalmi ruhába öltöztetve, és úgy elmesélve, ahogy csak a legnagyobbak képesek. Habosítás nélkül, egyszerűen, tisztán, és ebben van az ereje.
Tove Ditlevsen 1917 és 1976 között élt. Átélhetjük vele az akkori korszakot, a magánélet és a művészlét kérdéseit, a családi drámákat, és Európa történelmi fordulatait. Az író halála után több évtizeddel kezdték csak el felfedezni a nagy nemzetközi szerkesztőségek őt, mint Dánia egyik legeredetibb íróját, hogy aztán a világlapok méltassák. Magyar fordítója, Kertész Judit 2023-ban egy interjúban azt mondta a könyv sikeréről:
"...mondanivalója égetően időszerű, ráadásul első megjelenése óta radikálisan megváltozott mind az irodalom, mind a nők helyzete a világon. Zavarba ejtő önfeltárulkozásával Ditlevsen forradalmárnak számított a maga korában, amikor még az is kérdéses volt, hogy nő egyáltalán lehet-e költő."
A könyvből tudható, mennyire semmibe nézték próbálkozásait és művészi ambícióit a hozzá közel állók, most pedig már tananyag lett az életműve. A fenti három könyv az életéről szól, néhol fiktív elemekkel kiegészítve. Kertész Judit azt mondta:
"A Koppenhága-trilógia az írónő élete által inspirált magasrendű szépirodalom."
Hogy mennyire nehezen tudta őt befogadni a korszak, azt jól mutatják a fordító további sorai:
"Olyan természetességgel ír a legkényesebb témákról is, hogy az olvasó szinte átéli az általa bejárt legmélyebb poklokat és csúcsokat. Nem tudok nőíróról az egész világirodalomban, aki ilyen nyíltan ír a függésről, a leszokás embertelen megpróbáltatásairól és a női lét versus alkotás közt feszülő ellentétről. A korabeli dán kritikusok pedig éppen ezért bírálták: túlságosan őszintének, banálisnak, merevnek és régimódinak tartották. Az elit irodalmi nyilvánosság elutasítása kifejezetten fájó pont volt az életében. Akasztófahumorára jellemző, hogy megírta a saját nekrológját, amelyben többek között azon csodálkozik, hogy „ez a zseniális nő”, akinek a halála óriási veszteség a dán irodalom számára, vajon miért nem nyerte el a Dán Akadémia irodalmi díját."
Fejezetről-fejezetre haladtam ennek a különös nőnek az életében a három könyv által. Drukkoltam neki, még ha tudtam is, hogy a harmadik kötet után öt évvel saját kezűleg vetett véget az életének.
Divatos kifejezés manapság a dánokkal kapcsolatban: a hygge. Valamifajta kellemes és meghitt, otthonos és kényelmes életérzés ez; stresszmentes pillanatok, finom pihe-puha pulcsik, italok, gyertyák, kellemesség, ráérősség, valamifajta reklámfilmszerű idilli boldog lebegés a hétköznapok egyszerű és megnyugtató pillanatában.
Elhiszem, hogy megvan bennük erre az igény, elhiszem hogy létre tudják hozni, dícséretes is erre törekedni, ám végig ott volt a fejemben a könyv olvasása közben, micsoda ellentmondás ez a koppenhágai munkásosztály korabeli életével szemben. Bár, meg kell hagyni, azóta sokat változott a világ, és talán pont nem az akkoriak ellenére furcsa ez a mai lebegésszerű boldogságkeresés, hanem egyenes oka annak. Valahonnan tehát eljutottak valahová, és élvezik, tudnak neki örülni. Ha így van, akkor talán a magyarok is reménykedhetnek, hogy kitörnek egyszer a mélabúból.
Ez az utazás Tove Ditlevsen életében szépen és kedvesen, letisztult és egyszerű mondatokkal kísérte végig az olvasót egy keserű sors bugyraiba, és az irodalom fenséges magaslataira. Különös lény az ember, hogy pokolbéli kínlódásaiból ilyen szép művészetet képes varázsolni, majd az alkotó lelép a színpadról, írását pedig a világ ámultan olvassa.
"A Ványa bácsi soproni bemutatója klasszikus szöveg kortárs
megszólaltatása, amely fájdalmasan aktuális kérdéseket vet fel az
időről, az elmulasztott lehetőségekről és az életünk értelméről."
Történelmi pillanat, hiszen Ványa bácsi most járt először
Sopronban. A város hosszú színházi múlttal büszkélkedhet, de Csehov e
nagy klasszikusa eddig még nem került bemutatásra. Most viszont eljött
az idő. Még ha nem is a premierre, de egy viszonylag korai előadásra mi
is elmentünk Zsuzsával a napokban.
Már maga a színházépület is megfogott, hangulatos volt, egyszerűen
díszített, kellemes, komfortos. A ruhatárosok és a segítők kedvesek és
elegánsak, szóval jó benyomásokkal vártam a darabot. A színházi szórólap
úgy jellemezte a művet: keserű komédia.
Továbbá azt is írták: Az emberi sorsok, vágyak és kiábrándulások
finoman szőtt drámája. Nem láttam még se a darabot, és nem voltam még a
soproni Petőfi színházban sem. Ráadásul e teátrum falai közt Ványa bácsi
alakja is újként lépked a színpadon, szóval többféle új élmény is
egymásra rakodótt ezen az estén.
Ajtó
nyílik, függöny el, lépjünk hát be a nézőtérre és foglaljuk el a
helyünket! A földszintre szólt a jegy, viszonylag közel a színpadhoz.
Súlyos kérdések fogalmazódnak meg a darabban, remek színészi
alakításban. Le voltam nyűgözve teljesen. A színház ajánlója szerint:
Csehov merészen ábrázolja a tétlenség és az elpazarolt élet tragikumát,
miközben finom humorral fűszerezi a drámát. Valóban, nagyszerű mű ez az
emberről, és a vakvágányra futott életéről. Az összes szereplő
boldogtalan.
A Ványa bácsit alakító Széles Tamás a Soproni TV-nek elmondta:
"Amikor az ember fiatal színész, akkor olyan szerepekről álmodik, mint a Rómeó, mint a Hamlet, vagy a Csehov Sirályában a Trepljov, és ahogy az ember öregszik, úgy a Lear királyig bezárólag az egyik legnagyobb szerepállomás egy színész életében, és szerepálom, az a Ványa bácsi.
Elképesztő lelki mélységek, hihetetlen pszichológiai kavalkád és tudatállapotváltások jellemzik ezt az életében elakadt embert. Ezért egy óriási mély merülés minden színésznek a szerepbe, Csehov világába, és a saját lelkébe is."
Nagyításhoz klikk a képekre!
Széles Tamás mellett a többi színész is rendkívül nagyot alakított. Átélhetőt, megrázót, igen, néha a lélegzet is bennakadt. Nehéz sorkérdések álltak a színpadon az életről varázslatos előadásban.
A város itt az ország nyugati pontján, intenzív napi kapcsolatban Ausztriával, 2026 februárjában, és mégis, a csehovi üzenet több, mint száz évvel ezelőttről az értelmetlenül leélt élet kétségbeejtő fájdalmáról, bizony kortól és helytől függetlenül örök aktualitással bír, még itt Sopronban is.
Ványa bácsit Szonja vigasztalja a darab végén:
"Mit csináljunk? Élni kell! És élni fogunk, Ványa bácsi. Végigéljük a napok, az esték hosszú-hosszú sorát; türelmesen elviseljük a megpróbáltatásokat, amelyekkel sújt a sors; nyugalmat nem ismerve dolgozni fogunk másokért most is, öregkorunkban is, ha meg üt az óránk, békésen meghalunk, és ott, a síron túl, majd azt mondjuk, hogy szenvedtünk, sírtunk, sok volt a bánatunk, és az isten megsajnál bennünket, és mi ketten - te meg én, drága bácsikám - megérjük ott a gyönyörű szép, fényes életet, örülni fogunk, meghatott mosollyal tekintünk vissza majd mostani boldogtalanságunkra - és megpihenünk. Én hiszek ebben bácsikám, forrón, szenvedélyesen hiszek... Megpihenünk."
Csehov remekműve hatalmas súllyal ült meg a hideg soproni éjszakában. Az örök kérdések és kétségek terhével léptek ki a nézők a csodálatos szecessziós épületből, hogy hazainduljanak a sötét utcán, elaludjanak az ágyukban, és választ keressenek az álmukban.
Ványa bácsi 47 éves volt - én jövőre leszek annyi.
Milyen hatással van életünkre az ősök gondolatai és cselekedetei? Dédapák és nagymamák, szülők és nagyszülők viselkedése vajon mennyire befolyásolja a döntéseinket?Miképpen formál minket őseink sorsa?Mennyire van hatással ránk egy-egy családi minta? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseknek megy a mélyére a kanadai-amerikai pszichiáter, Eric Berne 1972-ben kiadott könyve. Nagyszerű olvasmány, ami remek példákkal mutatja meg, hogy milyen összetett egy ember személyisége. Megmutatja, hogyan vannak ránk hatással tudat alatt a hosszú évtizedeken át cipelt családi minták, nehéz lélektani örökségek, azok, amiket talán még a dédi vagy a nagyi indított útjára, és még itt a jelenben is cipeljük, pedig nem kéne.
Húsz évvel ezelőtt kb. már olvastam Bernétől az Emberi játszmák című művet, ami szintén lenyűgözött, de ez a könyve viszont most még azt is túlszárnyalta. Teljesen a vonzásába kerített, alig tudtam letenni. Fantasztikus volt!
Amúgy is egyre jobban benne van a levegőben ez a transzgenerációs téma, egyre több helyről köszön ez vissza, egyre többen kutatják, olvassák és figyelik a jelenséget. Akár szakértői, akár hétköznapi szemmel. A második világháború után indult be, hogy a háborús lelki sérülések utóéletét kutassák, de ma már mintha egyre nagyobb érdeklődés övezné. Ráéreztek sokan, hogy egy egyén, az ÉN, túlmutat a saját testén, érzelmi és gondolati világán, és bizony óriási szerepe van a cselekedeteiben a családjának és a felmenőinek.
A jungiánus pszichológiával sokat foglalkozom, és ott is egyértelmű, hogy az egyénen túlmutató dolgok jelentőségének nagy szerepe van, és ezt hangsúlyozza Eric Berne is. Csak ő kifejezetten a családi területre koncentrál. Abban a kis közösségben megírt életprogramok, mentális kódok, viselkedési minták, azok, amik tudattalanul is befolyásolják viszonyunkat az élethez, egészséghez, karrierhez, pénzhez, szexhez, alkoholhoz, sok mindenhez. Bámulatos példákat ír a könyvben, és részletesen mutat meg családi láncolatokat, azt, hogyan terhelik sajnos az embereket az egymásra rakódó generációk hiedelmei, félelmei és szokásai. Szemfelnyitó munka, ajánlom azok figyelmébe, akik nem félnek a mélybe tekinteni.
Érdemes az ilyen műveken hosszan töprengeni, és megfigyelni ezek alapján a saját környezetünket. Alaposan megfigyelhetjük a körülöttünk lévők életét, a saját családunktól elkezdve, a szomszéd, a rokon, a kolléga, a bulvár-celebhős, szóval sok-sok személyt, hogy miképpen nyilvánul meg ez a világban. Természetesen nem arra gondolok, hogy az ember kínos módon vájkáljon mások életében, hanem csak azokat az információkat, azokat a kis puzzle darabokat rakja össze, amiket már amúgy is tud. Ezekből az információkból is már olyan sok rádöbbenésben lehet részünk, amitől az állunk is leesik, és ami aztán még mélyebbre fog vezetni. Ezáltal egy sokkal komplexebb létformába kerül az ember, ami a maga összetettségével és csodálatosságával tudja aztán hozzásegíteni ahhoz, hogy kiteljesedetebb és boldogabb életet éljen.
A könyv végén fantasztikus kérdessorok vannak, amiken megéri végigmenni és átgondolni. De az egész mű bővelkedik azokban a témákban, amik meghatározóak az életünkben, egészség, halál, karrier, szerelem, szorongás és boldogság, fiatalkor és öregség, nyertes és vesztes játszmák, kommunikációs konfliktusok és sok minden más. Nagyszerű könyv volt, és bizony ez az a kategória, amit egy-két éven belül újra el fogok olvasni.
2003 - találkozás a sahaja jóga meditációval.
2008 - elindul a kolostoros blog.
2014 - a meditáción túl, már sokkal szélesebb merítésből kerülnek be témák ide a kolostor udvarára.
Ezeket olvashatod most itt. Kellemes időtöltést kívánok hozzá.
