MEDITÁCIÓ - a kolostor udvarán

Interjú olyan emberekkel,  akik az 1800-as években születtek Egy mára a történelem homályába veszett világ krónikásai lehetnek ők, akik egy megkopott régi felvételen bukkannak most elő Amerikából 1929-ből, és köszöntenek minket itt 2026-ban. A youtube varázslatos univerzumában találtam erre a régi felvételre, amit Amerika különböző pontján rögzítettek 1929-ben idős emberekkel. Olyanokkal, akik már akkor 80 és 100 év körül voltak! Meséltek röviden az életükről, és egy kis bepillantást is kaphattunk a hangulatukba. Sok mindent szerettem volna erről írni, de beleolvasva a videó alatti kommentekbe, találtam egy olyat, ami tökéletesen kifejezi a meglátásomat. Szabad fordításban: "Az az úriember, aki 1826-ban született, a nagymamájáról mesél, és ő valószínűleg még az Egyesült Államok megalakulása előtt született. Teljesen szédítő ebbe belegondolni." Szédítő, bizony! Itt állnak ezek az emberek előttünk az archív felvételeken, mosolyognak ránk és mesélnek nekünk a történelem tegnapel...

Hetek óta nem találkoztam emberrel, egy kietlen tájon jártam magamban, belül, ugyanis a képzeletbeli alkotói házamban voltam vidéken egy hosszabb elvonuláson. Mint egy sivatagi vándornak az oldalára erősített kulacs, olyan szerepet töltött be nálam a klasszikus kotyogós kávéfőző és a több doboz cherry coke. Túlélő készletem feltöltve, vagyis az oázisként szolgáló konyhában a hűtőszekrény készen állt ízletes szendvicsek és egyszerűbb ételek elkészítésére, az iránytű szerepét pedig szokás szerint és szolgálatkészen betöltötte az ecset. Hetek óta nem találkoztam emberrel, szinte sivatagi csend járta át a házat. A szomszéd látta, hogy ott vagyok, de ha nem mozogtam a kertben, akkor ő sem zavart meg. Sejtette, hogy valamifajta belső elvonuláson vagyok. Egy vándorláson, felfedezőúton, alkotói magányban. Mindez a fantáziám képzeletbeli alkotói házában vidéken. Ott, ahonnan a belső utazásaim elindulnak, és amik messzire vezetnek. Hegyekbe, tengerekhez, vagy magányos sivatag...

A padlón feküdtem mozdulatlanul, és mintha lassú hömpölygésbe kezdett volna a szoba. A vidéki kúriában voltam, az elvonulásra szolgáló kellemes alkotói házban, amit lelki ecsetek kreáltak a fantáziám belső vásznán. A kúria százéves falai körül hatalmas fák, kert, nyugodt vidék. Belül pedig most épp fekszem a földön, és a padló mintha hullámozni kezdene. Az idő mozgatja, a színek és az ábrák. Öt évnyi lélektani mandalafestmény fekszik előttem a padlón kiterítve. Ezeket az ábrákat figyelem, és mintha egy lélektani hömpölygésbe társult volna be, már nemcsak a padló, hanem a szoba és a ház is, mert mozog, hullámzik, életre kelt. Fekszem a földön, előttem a mandalák, és egy hömpölygő utazás veszi kezdetét. Az időn és a téren át haladok keresztül az ecset sörtéjének mozgása mentén. Tekintetem végigfut az évek alatt megfestett huszonnyolc képen, és mint egy vizuális napló engednek bepillantást az időbe és a lélekbe. Valami felé mintha húzna az ecset. Hullámzik a padló...

    Különös tárlavezetésen vettem részt a Néprajzi Múzeumban. Inspiráló együttműködésre lépett egy projektre a Magvető Kiadó és a Néprajzi Múzeum, ugyanis régi képekhez kapcsolódó irodalmi szövegeket vártak egy pályázat keretében. A régi fotókból párat meg lehetett tekinteni a neten, de a múzeum egy gazdag kiállítást is szervezett belőle. Erre hívta meg egy tárlatvezetéssel egybekötött találkozóra most azokat, akik írtak novellát a projekthez. Ezen az eseményen vettem részt, ahol a kiállítás kurátora, dr. Bata Tímea vezette körbe a résztvevőket, és lenyűgőző dolgokat mesélt a százéves képekkel kapcsolatban. Inspirálóak voltak a képek, szinte egy időutazáson vettünk részt. A régmúlt emberei és hangulata köszönt vissza a korabeli fekete-fehér fotókon, ami nemcsak a novella írókat, de a kurátor elmondása alapján a múzeumi kollégákat is mélyen megérintették. A régi fotókat és a hozzájuk kapcsolódó mostani írásokat nagy érdeklődéssel fogadták a projektben résztv...

A kaput nyitja a nagy kulcs a csomón, a középső a kúria pincéjét, a kisebb méretű pedig a házat magát - mutattam részletesen, és ezzel át is adtam a fontos eszközt a szomszédnak. Arról az emberről van szó, akivel a múltkori történetem zárult. Akivel nagyokat hümmögve sétáltunk a vidéki kúria, a képzeletbeli alkotóházam környékén. Igen, a fantáziám egy különös szeglete ez, a százéves falakkal és a kertben hatalmas fákkal rendelkező alkotói ház vidéken. Az ahová rendszeresen elvonulok festeni és írni. Most pedig átadtam a kulcsokat a szomszédnak. A tavasz sűrűjében voltunk már bőven, és ilyenkor mindig visszatérek a fővárosba egy részvényesi közgyűlésre. Szavazás a pénzügyi beszámolóról, az osztalékról, tervek, jövőkép, befektetői hangulat felmérése, találkozás más részvényesekkel és ilyesmi. Általában ilyenkor az alkotói ház csöndben pihen. A falai közt némán ott várnak a könyvek és a mandalák. Öt éve festem ezeket a különös képeket, amik nem annyira művészi festmények...

Izgalmas, érdekes, vagy éppen elgondolkoztató üzleti sztorikat is meg szoktam említeni néha itt a kolostoros blogban, ezen a sajátos szellemi és virtuális udvaron. Olyan üzleti történetek ezek, amelyekben valamilyen szinten érintett is vagyok. Mivel az európai divatipar egyik jelentős szereplőjéről, a német Hugo Boss cégről volt már szó párszor itt a blogon, ezért gondoltam, hogy a legújabb fejleményeket is elhozom most ide érdekességképpen. A cég részvényeibe 2017 óta több évben és több alkalommal, különböző árfolyamokon fektettem be pénzt. Azóta türelmesen tartom a pozíciókat. Figyelem a céget, a piacot, a managementet, szóval az ilyenkor szokásos ügymenet: hírek, pénzügyi beszámolók, márkaépítés, stb. 2017 óta sok minden történt a cégnél is, és a cég körül is. Covid válság, ukrán-orosz háború, Trump vámjai, megugró energiaárak, Hormuzi-szoros lezárás, és sok-sok minden, ami kisebb-nagyobb hatással van a gazdaságra, devizaárfolyamokra, energiaárakra, kamatokra, rés...