A ciszterci kolostor és a madarak

Idilli helyen, erdők, mezők és patakok közt fekszik Ausztria egyik különös kolostora, ahol a ciszterci szerzetesek már közel kilencszáz éve mélyülnek el a vallásban, és keresik a lélek békéjét. Mivel Zsuzsával a környéken jártunk, a rejtélyes erdei kőpiramisok, és a rosenaui Szabadkőműves Múzeum után mindenképp meg akartuk nézni ezt a várostól távolabb eső, a természet csöndjében fekvő különös helyet. A Zwettl környéki misztikus napjaink következő állomása tehát a ciszterci kolostor volt.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Ma már kevés aktív szerzetes lakja, de a hatalmas történelmi múlt, meg a hagyomány, a vallás, építészet, és a kultúra okán az épületegyüttes gyönyörűen karban van tartva. Ehhez állami és magánpénzek is hozzájárulnak, így a környék egyik fő turista látványossága lett.

Egy hűvösebb őszi hétköznap délelőttjén voltunk ott Zsuzsával, így aztán nem tolongtak a turistabuszok, és nem kellett a selfie-hadsereg hódító harcosaival sem megküzdenünk. Kellemesen és kényelmesen tudtuk bejárni a kolostor épületkomplexumát.

1138-ban telepedtek meg itt a környéken a ciszterci szerzetesek, és 1159-ben szentelték fel az első templomot, amit aztán az évszázadok alatt újabb és újabb épületekkel bővítettek ki. A vallásos meditatív élet mellett a rend mindig foglalkozott a kétkezi munkával is. Főleg mezőgazdaság és erdészet.

A szerzetesi lét falakon kívüli világát tekintettük meg, ahogy végigmentünk először a kerteken, ami több részből állt. A kert mindig is a csöndes szemlélődés helyszíne, és bátorítják is a látogatókat, hogy sétálják végig, éljék át a szépséget és a harmóniát.

Az élet kertjében rálelhetünk nemcsak a fűszerekre, hanem a bennünk lévő ellentétes dolgokra, és megtalálhatjuk a harmóniát. A kert ápolása egy különös önismereti út. Több fűszernövényt termesztenek és nevelnek ott a mai napig is.

A kemény vasajtóhoz beálltam pontosan és időre, ugyanis ide volt megbeszélve az idegenvezetővel való találkozás, ide szólt a jegyünk.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Hamarosan megjelent a vezető és végigkísérte azt a 6-8 embert, akiknek ezen a hűvös és szeles októberi délelőttön nem volt jobb dolga, mint hogy évszázados kolostoros falak hideg termeiben bóklásszon. Naná, alig vártam! Megérkeztek a többiek is, a beszédből következtetve Ausztria különböző tájairól jöttek. Megnyílt a vasajtó és elindultunk az épület mélyébe.

Hatalmas, több mint százéves rajz; egy méretes ábra fogadott rögtön a folyosón. Az ezerkilencszázas évek elején készült a kép, úgy emlékszem talán 1906-ban. Egy idilli kor lehetett ez, az első és a második világháború előtti évek. Szelíd élet, szolid munka a környéken, írás-olvasás, imádkozás, csendes kertészkedés, semmi fegyverropogás, semmiféle gázkamrák, hadiözvegyek és árvák. A történelem nyugodt és ritka pillanata.

Az épület belsejében egy félig nyitott folyosón, egy négyzet alakú, körbe-körbe járható kerengőn haladtunk át. Középen pedig egy díszkert. A folyosók a szerzetesek imasétáit szolgálták, miközben bejött a fény és a friss levegő, de védve voltak az esőtől és a külvilágtól. Meditáltak, vagy esetleg az olvasópadokon ültek ott, ééés, minő meglepetés: olvastak.

Ennek a négyzet alakú sétáló folyosónak volt egy olyan része, amit a mai céges szakzsargon valahogy úgy nevezne: meeting room. A ciszterci szerezetesek nem voltak túl beszédesek, de ebben a tanácskozó teremben minden reggel összegyűltek, és megbeszélték a napi tennivalót, a feladatokat. Ez is négyzet alakú, körben a falakban pedig beépített padok voltak, ott ültek és tanakodtak.

A kerengő folyosón tovább haladtunk, miközben különböző építészeti megoldásokról mesélt az idegenvezető, meg egyéb érdekes történeteket is említett. Aztán átmentünk még egy-két termen, kisebb folyosón és belső kerten, majd megérkeztünk egy súlyos nagy faajtóhoz.

Az ajtó mögött a kolostor egyik ékessége várt ránk: a könyvtár. Hatalmas polcok, mennyezeti freskók, és igazán régi írások, már a 11-12. századból. Ez a könyvtár díszterme, de természetesen más helyiségekben is őrzik a könyveket.

A modern kornak megfelelően zajlik a könyvek digitalizálása is. Olyan hangulata volt a teremnek, mint az admonti kolostor könyvtárának. Hasonló stílus, és igazán gazdag történelmi örökség.

Több termet és kiállítást is megnéztünk még az épületen belül, aztán szépen lassan kifelé vettük az irányt. Átjárók és különböző termek után újra beérkeztünk a négyzet alakú kerengő folyosóra, amikor egy érdekes dologra figyeltem fel, ahogy kinéztem a díszkertre.

Négy oldalról körbezárta az épület, de a folyosó minden részéről lehetett látni ezt a belső kertet, amiben hangulatos és gyönyörű növények voltak, a közepén pedig egy almafa. (mi más?!) Ráadásul most épp gyümölcsöt hozott, láttam, hogy ott van a fán az érett, lédús, ropogós piros alma. Búcsúzásnál rákérdeztem az idegenvezetőnél:

- Az almafa ott a kert közepén, az egyfajta vallási szimbólum?

- Igen - felelte a hölgy kicsit elgondolkozva, majd valamivel halkabban még hozzátette - Direkt van ott az a fa, de az almát nem szedhetik le a szerzetesek, azokat nem lehet megenni.

- És a madarak? Azok megehetik? - kérdeztem egy óvatos mosoly kíséretében.

- A madarak? - így a hölgy, akinek felderült az arca - Igen, a madarak nyugodtan megehetik azokat az almákat.

Végére ért a túra, búcsúzott a kis csoport egymástól és az évszázados ciszterci falaktól. A vaskapu bezáródott mögöttünk. Kiléptünk az őszbe, hűvös levegő, enyhe szél, talpunk alatt kő, az égre felnézve pedig néhány lassú felhő.


A Kolostor Őre