"Monet festményei nem arról szólnak, ami a vásznon van, hanem arról, aki a vászon előtt áll. Rólunk."
Az Index kiállítás beszámolója
Amikor év elején az Albertina múzeumban jártam, már akkor ott
tudomást szereztem róla, hogy ősszel jön a nagy Monet kiállítás Bécsbe.
Izgatottan vártam ezt egész évben, mert, bár nem vagyok egy nagy műértő,
de Monet képei mellett nem tudok elmenni lenyűgöződés és csodálat
nélkül. Így aztán nagy érdeklődéssel vártam a hónapokat, hogy milyen
lesz élőben megnézni ezeket a festményeket. Most pénteken aztán el is mentem a kiállításra, hogy megtekintsem az impresszionisták
legnagyobb alakjának műveit.
Külön öröm
volt hogy az index beszámolója is megszületett, mert talán ennek hatására is, de elég sok magyar hangot hallottam a kiállító termekben.
Láttam hogy az embereket lenyűgözik ezek a festmények. Hát, mi tagadás,
amikor mesterek műveit láthatja az ember élőben, nincs más, csakis a
csendes csodálkozás, a lenyűgöződés, az áhítat és a befogadás. De, ki is
volt Monet?
Monet kertje önmaga egy élő festmény,
amit az impresszionizmus szülőatyja
úgy jellemzett, mint "legszebb mesterművét".
Több kertészt is alkalmazott,
hogy a mindig látványos
festői kert megvalósulhasson.
- írja az Élet és Tudomány
Visszakanyarodva a jelenbe, a bécsi Albertina múzeum
tényleg lenyűgöző kiállítást szervezett Monet műveiből. (akit érdekel és
siet, még megtekintheti január elejéig)
Érdekes volt megfigyelni hogy Raffaello munkásságában az ember és az
Isten ábrázolásának témáihoz képest Monet természetképei, vagy az
éppen csakhogy megjelenő, aprócska emberalakjai, akik a leghétköznapibb
szituációban vannak, és a közelebbről látható emberábrázolásai is,
akik szintén teljes hétköznapiasságukban jelennek meg, mégsem kevésbé
fenségesek, mint Raffaello képei.
Nem szentek Monet
alakjai, csupán egyszerű emberek. Nem is imádkoznak, vagy áldoznak az
Isteneknek, hanem egyszerűen csak sétálnak, varrogatnak, horgásznak,
vagy hasonló hétköznapi tevékenységben láthatóak. Viszont ahogy Monet
megmutatja őket, abban mégis van valamifajta szent szépség.
Szerintem. És számomra.
Hiszen, magát az Isten
Teremtményeit mutatja meg a teljes hétköznapiasságukban. Sáros, hideg
téli utcákon botorkálva, vagy csak ücsörögve, nézelődve, akár egy halászfaluban. Úgy, ahogy
zajlik az élet, és ott, ahol éppen zajlik. A természet templomában, vagy
egy falu hétköznapiasságában. A képen összegződik és rögzül a pillanat,
úgy ahogy van, ahogy a művész érzékelte azt, és ahogy mi nézők
befogadjuk, amilyen hatást gyakorol ránk. Talán, valahogy így adódik
össze a művészet miszticizmusa.
A sok-sok kép
közül volt 1-2, ami előtt hosszan elidőztünk Zsuzsával, és volt ahol Ő
érezte azt, hogy ez a kép, ez a hangulat, ez Ő maga. Volt ahol pedig én
éreztem ezt. Ezeken nem is voltak emberek, "csupán" tájak, hangulatok,
színek, elkapott pillanatok. Annyira magával ragadóak voltak, hogy
tényleg személyes érintettség született meg: ez a kép én vagyok.
Nehéz
is volt távozni a kiállítóteremből, hiszen sokáig nézegettem volna még
ezeket a csodálatos festményeket. Sebaj, egy albumot a mester műveivel
azért hazahoztam, hogy a hétköznapiasság szentségét, és a művészet
miszticizmusának egy kis töredékét itthon is átélhessem. Hiszen ez a
kép, én magam vagyok. Az pedig ott Zsuzsa, a következő oldalon pedig
valaki más. És mindegyiken ott van, az a bizonyos francia aláírás.
Üdvözlettel
A Kolostor Őre
Csak Könnyedén
Társadalmi célú hirdetés: