"...mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély!
Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint >>egy tündöklő
szombat<<."
Olvashatóak Gabriel Garzía Márquez fenti sorai, könyve borítójának
oldalán. Most a napokban olvasom ezt az abszurd könyvet, ami
elgondolkodtatott. Az abszurd történetekre jellemző az eltorzultság, az
irracionalitás, a túlzások, és sok minden egyéb. De vajon nem maga az
élet írja a legnagyobb abszurditást?
Amikor a hataloméhség egyre inkább tönkreteszi a környezetét. Amikor
Romániában egy komplett falut árasztanak el vízzel, változtatják tóvá,
és süllyesztik el a mélybe. Amikor az ukrajnai lázadók végre betörnek az
elnöki palotába, és aranyozott vécét találnak. Amikor Hitler, Sztálin
vagonszámra cipeli az embereket a kivégzőhelyekre. Amikor Felcsúton a
nagy ember falusi kertjének végébe stadionszentély épül, és ha ez kevés
lenne, már vígan pöfög a kisvasút is, és lassan a Várba is betelepül. Hát, nem az élet írja a legnagyobb
abszurditást?
A dolog érdekessége
hogy az abszurditás a normalitással kezdődik. Az őrületnek csupán kis
csírái látszanak még az elején, a korai pillanatokban. Ilyenkor még van
"szent ügy". Ilyenkor még létezik valamifajta értelmes cél. Ilyenkor még
feltételezhető némi jó szándék. Hőstett. Bátorság. Rátermettség. De
akik igazán a mélyére tekintenek a dolgoknak, azok már akkor is látják a
torzulást. Azok kedvéért viszont, akik nem látják, azok kedvéért pedig
útjára indul a teljes őrület, maga az
Abszurditás
és meg sem áll egészen addig, amíg elképesztő dolgok nem történnek.
Ahogy láttuk a történelemben már sokszor, ez aztán tényleg a végletekig
fokozható. Az arany vécékefétől elkezdve a stadionig, a gázkamrákig,
Erdogan ijesztő tisztogatásáig, Putyin nagy birodalmi törekvéséig,
sorolhatnám. Dübörög a torzulás, dübörög az abszurditás. És partner
mindig van hozzá.
Mindig vannak lelkes "rajongók", őszinte
támogatók, feltétlen hívek, olyan emberek akik "boldogan" asszisztálnak
az abszurditás, végletekig fokozott őrületéhez. Ráadásul a múltból
ismerhetőek is a klasszikus mondások: "Aki nincs velünk, az ellenünk
van." vagy ennek a puhább verziója: "Aki nincs ellenünk, az velünk van."
Miközben fel sem merül bennük, hogy a normalitás egyáltalán nem az
lenne, hogy "hozzájuk" igazodunk.
Akiknek ez még mindig nem lenne
elég, azok olvassák el, A pátriárka alkonya című könyvet, aztán
vegyenek a kezükbe egy jó nagy és vastag történelemkönyvet, azt is
alaposan lapozzák át, majd egy picit gondolkodjanak el az élet, és benne
mi magunk, az ember abszurditásán.
Gabriel García Márquez
sorai a könyvből:
"...mert akkoriban nem akadt a hétköznapi életnek még oly
jelentéktelen, apró bosszúsága, ami ne lett volna számára éppolyan
fontos, akár a legkomolyabb államügyek, és őszintén hitte, képes
boldogságot osztani, és különböző hadicselekkel még a halálnak is
túljárhat az eszén.
Ama végképp tönkrement vénember láttán
bizony nehéz volt hinni, hogy mindössze ennyi maradt volna meg abból a
férfiból, akinek olyan mérhetetlen volt a hatalma, hogy egyszer, amikor
megkérdezte, hány óra van, azt felelték, ahányat parancsol, tábornok úr,
és igazuk volt, mert nemcsak a napszakokat igazította az ügyeihez, de
még a pirosbetűs ünnepeket is a saját tervei szerint helyeztette át,
hogy búcsúról búcsúra bejárhassa az egész országot a mezítlábas, indián
árnnyal, a kiöltözött szenátorokkal és a kosaraikban pihenő, pompás
harci kakasokkal, ő maga kiáltotta ki a fogadásokat, fergeteges hahotája
megrengette az egész arénát, mert valamennyien kötelességünknek
éreztük, hogy vele nevessünk..."
Az ember
mindig "külső" ellenségekkel kíván harcolni. Kívül lévő
látomásokkal, ábrándokkal, lidércekkel, nagy gonosz sárkányokkal és
ellenségekkel. De vajon nem belül vannak a legnagyobb démonaink? Egy
társadalomnak is, lehet hogy nem is a határon túl vannak a legnagyobb
ellenségei, hanem belül? Önmagában?
A téma talán megér
annyit, hogy az ember egy pillanatra megáll, és elgondolkozik a
dolgokon, ha máskor nem is, de legalább egy tündöklő szombaton.
Üdvözlettel
A Kolostor Őre
Csak Könnyedén