2016. április 25., hétfő

A hallgatás és a sáskajárás Lénárd Sándor -tól

Lénárd Sándor további tűnődései a brazil őserdők széléről:


"Volt korunknak 

egy nagy lélekgyógyásza, aki beszéltette, gyóntatta a betegeit. Biztos sokaknak segített. Jót tesz a betegnek, ha valaki meghallgatja. A kezelésnek talán csak az a hátránya, hogy az orvos betegszik bele, hacsak nem süket, mint a világhírű pszichoanalitikus, aki pácienseinek azt mondta: "Öntsd ki a szívedet, fiam" - és tüstént kikapcsolta hallókészülékét. Mások azt parancsolják az orvosnak, beszéljen, beszéljen addig, amíg a beteg nem hallgat többé neurózisára. Én a két iskola előnyeit összesítve azt ajánlom, hogy se az orvos, se a betege ne beszéljen.

A remeték nem szenvednek neurózisban. 

A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.

A kolonisták nagyokat hallgatnak. 

Nem regényalakok, akik vég nélkül beszélgetnek egymással, vagy arra gondolnak, mit mondanának, ha egy távoli személy közel lenne. Hallgatnak, mert kapálás közben nehéz beszélni. Hallgatnak, mert már mindent elmondtak egymásnak, mert kis szókincsükkel takarékoskodni kell. És ha napokig, hetekig hallgatnak, lelki sebeik begyógyulnak."

- - -

Tovább gondolatok Lénárd Sándortól:


"Ahol a tél puszta udvariasságból 

épp csak a névjegyét adja le, ott a fű örökké zöld. A tehenek mindig egyformán legelnek, mindig ugyanabban az ütemben kérődznek. A tej nemcsak édes és megnyugtató ital, hanem a lét alapja, a biztonság hófehér jelképe. A tejpénz hozza a kávét, a tűt, a gombot, a cérnát, a petróleumlámpa kanócát, az új kaszát, mindazt, amit a föld nem ad meg. A kisgyerek tejen él, a felnőtt a tejpénzen. A tej mindennap fizet. Nemcsak egyszer egy évben, mint a dohány, nem kétévenként, mint az aipi, s nem egyszer az életben, mint az erdőből hozott fatörzs.

A tejeskocsi 

és a tejeskocsis a tejgazdaság nélkülözhetetlen kelléke. Gondoskodnak arról, hogy az egyes tanyák ne veszítsék el az összeköttetést az emberi társadalommal. Tejeskocsis csak jómódú emberből lehet. Kell hogy szekere és legalább négy jó lova legyen, mert egy ló lesántulhat, és a tej nem várhat. Egészséges emberre van szükség, de olyasvalakire, akit a felesége vagy fiai is helyettesíthetnek, mert: "Isten kezében vagyunk mindnyájan, az ember a fűbe haraphat, de a tej nem várhat." 

A tejeskocsisnak jófejű embernek kell lennie, semmit sem szabad elfelejtenie, mert ő hoz mindent a boltból, ő a postás, az újságkihordó, ő visz a faluba az adót, ő hozza a nyugtát, ő a vidékének nagykövete és sajtóattaséja. Egymás után futnak be a kocsik - szép időben vígan, gyorsan, esőben fölhúzott tetővel, nehéz, agyagos kerekekkel, lépésben -, és a tejeskocsisok összeállnak beszélgetni a venda előtt. Ilyenkor a hangulat nagy nemzetközi kongresszusra emlékeztet.

Őexcellenciája az inhambui nagykövet jelenti, hogy az utolsó vihar folyamán, a villám a drótba csapott. Hogy meg lehet-e enni az ilyen marhát? A vélemények megoszlanak, de annyi szent, hogy a szegény olaszok már lejöttek a serráról, hatalmas darabokat sütöttek megy nyárson, és még élnek. A Kacsa-völgyből jön a hír, hogy a Pisztoly-patak vidékén baj van. A szúnyogok. Rengeteg a szúnyog, éjjel nem lehet aludni. 

Aztán sáskajárás! 

Honnan jöttek? Jöttek, ettek, az aipinak épp hogy a szára maradt meg, vagy még az sem. Erre aztán mégis kellett valamit tenni, elmentek a J.-i püspökért, hogy mondja el a sáskajárás elleni imát. Eljött, hozta a könyvét, imádkozott. A sáskák nyugodtan tovább legelésztek, de a szúnyogokat mintha elvitte volna a szél. A püspök másnap délután elutazot, s amikor a kocsiba szállt, hallották, hogy azt mondotta: "Istenem, Istenem, elvétettem volna az oldalszámot?"


- - -


Korábbi idézetek Lénárd Sándortól:






Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 22., péntek

"Ahol hegedű van, az már Európa"


Lénárd Sándor további tűnődése a brazil őserdő szélén:


"Szívesen hisszük, 

hogy nekünk süt a nap, nekünk fénylik a tejút. Szívesen hiszem, hogy a templom jótékony csöndjével, több mint egy emberéletre emelt falaival s a gótikára emlékeztető, csúcsíves ablakaival nekem készült. Azt is elhiszem, hogy Bach, a jóságos Mester, a két kötet kottát nekem írta, mint olyannak, aki "ebben a tanulmányban már ügyesebb". Sőt azt hiszem, hogy ironikusnak hangzó kijelentése: "Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit" nem is irónia; az ujjak, az inak muzsikálás közben eggyé válnak a hangszerrel.

"Ahol egy hegedű van,
az már Európa"

Olvastam egyszer. Hozzátenném: Kant és Bach, Vivaldi és Mozart korának boldogságát ott találom, ahol egy zongora áll, ahol felhangzik a régi, nyugati, többszólamú, az összhangzattan és az ellenpont jóságos és kérlelhetetlen törvényei szerint fogantatott zene. A honvágy alábbhagy a könyvtárakban, eltűnik orgonasípok közt. Megszereztem Bach zongoraműveit, a "Fóga művészeté"-t is; így lettem én parcus deorum cultor et infrequens (isteneknek ritka, fukar híve) völgyünk legszorgalmasabb templomlátogatója.

Nemcsak egy valóság van, hanem számtalan. A kapálás valósága az egyik, az orvostudományé egy másik, a tizenkét hangközre osztott skáláé egy harmadik. Ebbe menekülök délutánonként a többiekből: korunk holdkóros atomőrületéből és völgyem lábfekélyes nagymamái és hasfájós polgárai elől."




Lénárd Sándor korábbi idézetei:





Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén







2016. április 19., kedd

Aldimoro

Lénard Sándor tűnődése a brazil őserdő szélén:

"Aldimoro az ország valódi fia, 

szobája faláról nem merednek rá az "odaátról" jött ősök képei. Illik őt, honfitársainak méltó képviselőjét, külön bemutatni. Ez annál is könnyebb, mert mindig otthon ül, legszívesebben keresztben a küszöbön, ott eregeti a kukoricalevélbe csavart fekete dohány füstjét. A kapát, a munka jelképét keze még nem érintette. A söprűt, amely az ő munkáját jelentené, a feleségére hagyja, de az sem igen használja. Minek söpörni? Ha szép az idő, a gyerekek mezítláb jönnek, és nem piszkolják be a padlót. Ha pedig esik, az utak s ösvények eláznak, elúsznak, a lecsüngő bokroktól és indáktól járhatatlanok, és úgysem jut el a gyerek az iskoláig. Söpörni ritka, ünnepélyes, szertartásos tevékenységgé válik, melynek célja nem a tanterem tisztántartása, hanem Aldomiro lelkiismeretének megnyugtatása. Aldimoro különben is nemsokára nyugdíjba vonul. Akkor minden egyszerűbb lesz, nem kell többé söpörni küldeni az asszonyt. Egyelőre ül, és nézi a füstöt. Néha a kukoricalevél elperzselt szélét vagy a lábujja hegyét nézi.

Lesz, aki azt mondja, 

hogy máris túl hosszan időztem Aldomiro növényként vegetáló lényénél. Tévedés! Aldomiro rászolgál figyelmünkre, mert az uralkodó népréteg tagja, és mert egy sajátos életbölcselet hirdetője. Nem tudná írásba foglalni, mert hivatala nem követeli az írásjegyek ismeretét. Már ez a tény is sokat mond: az írni-olvasni nem tudók védik az erdőt, ők őrzik meg az utolsó termő anyaföldet! Jaj, ha a nép négyötöde nyomtatott betűt, papirost követelne! Amazónia erdei se volnának elegendők újságra és könyvre! És mennyi veszedelmes eszme szállna azoknak a fejébe, akiknek a gondolata ma még csak a lábujjuk hegyéig száll!

Aldomiro bölcselete 

semmi esetre sem tarthat igényt eredetiségre. Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua, fresca, sapatos folgaldos", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelített meg annyira, mint ezen országok boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... 

A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.

Ki merné azt állítani, 

hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd a hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak kissé arrébb a napból"

- - -

Hasonló gondolatok:




Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén






2016. április 16., szombat

Kolonist

Lénard Sándor szemlélődése a brazil őserdők szélén:

"...ötven éve még éltek a gyarmatosítók: Kolonist-nek nevezték magukat, az ötven holdas birtokot Kolonie-nek. Fejszével, fűrésszel estek az őserdőnek. Őserdei híradó volt az első újságjuk.

Más emberek voltak, 

mint kortársaink. Megérdemelnék, hogy valaki megírja történetüket. Az amerikaik Hollywoodot bízták meg, foglalja eposzba pionírjaiak hőstörténetét. A nyugatnak tartó, indiánok ellen harcoló kispolgár, a nincstelen honfoglaló, a törvénytől menekülő kalandor, a csak önmagában bízó lázadó ma a kordába fogott amerikai polgár vasárnap délutáni eszményképe. A Santa Catarina-i Kolonist még várja, hogy eposzba foglalják hőstetteit, és valószínűleg hiába várja...

Az emberiség arra ítéltetett, 

hogy csak azt ismerheti meg, ami írva van - és ezekből az életekből semmi sem vált papírrá. Az első nemzedék az erdő ellen harcolt, és sírjait ma már elfedte a páfrány. A páfrányból bozót lesz, és elhal a tengeren túlról jött nyelv. Az unokák már nem áldoznak az ismeretlen nyelvű ősök szellemeinek.

Az emigránséletnek megvannak a 

maga kérlelhetetlen törvényei. Az első: elölről kell kezdeni. A városban ez azt jelenti, hogy a bevándorolt egyszerre csak az utcán áll - vagy mert nem hozott elég pénzt, vagy mert minden készpénzét tapasztalatra cserélte. A kolonista számára pedig azt, hogy előbb hosszú évekig a dombvidék távoli zugában, kunyhóban él, hogy egy nemzedék az őserdőben vérzik el - elvérzik, mert nincs orvos, aki vérzést tudna csillapítani. A második már elér egy bizonyos biztonságot, már örökölt földön áll. A harmadik esetleg már várost lát a fák a helyén, vagy visszatérhet a házak közé, hogy újra megtalálja a lázadók, a kalandorok, az emigráns európaiak végső célját: a polgári életformát. A városban már akadna íróasztal - de ki írná meg nagyapja történetét? Mindenki a saját történetét meséli."



Üdvözlettel
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén