Ferenc úr, a bécsi magyar könyvtár "öreg bútordarabja", aki már azóta odajár, mióta... mióta? mióta? Talán senki sem tudja. Mindenesetre nagyon régóta. Ő ajánlotta figyelmembe Lénard Sándor gondolatait. Ahogy kezembe vettem a régi kiadású könyvet és belelapoztam, azonnal megérintett. Az író nyugalma, időtlensége, tűnődései, és a kiváló humora. De kicsoda is Lénard Sándor?
Orvos, író, műfordító, zenekedvelő, költő, és talán legfőképpen a tűnődő ember karaktere bontakozik ki a személyiségében. Az emberek, a természet, a világ és az élet szemlélése. Mindezt a brazil őserdők fái alatt.
A Cultura -ban így idéztek tőle tavaly
"Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből." Lénárd Sándor kalandokban bővelkedő életet élő orvos író, költő, műfordító, a Micimackó latin nyelvre fordítója 105 éve, született
Vajon ki mondhatja el magáról, hogy "jó helyen vagyok"? Lénárd Sándor ezt a mondatot választotta az Egy nap a láthatatlan házban című regénye mottójául, s nem véletlenül: a brazil őserdőszéli házban menedékre talált író csillapíthatatlan honvágya ellenére is otthon tudott lenni a világban, mert társakra és vigaszra lelt a fákban, a hangyákban, a felhőkben és a nap sugaraiban. Önéletrajzi ihletettségű bölcs elmélkedései olyan embert rajzolnak elénk, akinek még volt szeme (és ami nagyon fontos: ideje!) arra, hogy észrevegye az univerzumot működtető apró csodákat, a lélek rezdüléseit, és a káoszban fellelhető harmóniát."
A könyvvizsgálók így írtak róla
"Ez a könyv mosolyogni tanít. Fel-felkacaghatsz rajta, ahogy az író elénk tárja a Donna Irma-iak szeretetteljesen kíméletlen rajzát (persze magát sem hagyva ki a sorból...) de a térded biztosan nem csapkodod majd, szelídebb és kulturáltabb ez az irónia annál. De nem olvad el a mosoly az olvasása közben. Ha valami, hát ez a könyv megmutathatja, mit is értettek ama régi rómaiak a derű alatt.
Jó helyen vagyok - írja az író. Márpedig aki a helyén van, annak egyetlen napja elmeséli az életét. Aki a helyén van, nem vágyik kalandra, tehát az életének van elmesélhető ritmusa. Olyan, mint a tavak elkényelmesedő vize - elsimul, ha felkavarják. Visszatalál a ritmusba. S az már hajlam, szándék és önuralom kérdése, elmocsarasodik-e a tó, a jó helyen lévés zavartalanságában. Enged-e mámoroknak, beleposhad-e magába, teszi-e pokollá a maga jó helyét - ahova annyi hányattatás után megérkezett.
Lénard Sándor így meséli el egy napját - az életét. Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam. Milyen furcsa, hogy egyáltalán nem unalmas, sőt... hiszen a napszakokról annyi minden eszébe jut, amiről adomázhat, annyi élénk provokáció, állóvizet felkavaró helyi pletykáktól a leveleken érkező nagyvilágig. A nyugalom élete nem "alszik", figyeli a környezetet, számon tartja azt. Időnként a környezet rátör a maga harsány problémáival. De maga nem keres ilyen problémákat. Elvan a szenzáció nélkül. Kiérdemelt nyugalom ez, és olykor munka megőrizni - de én elhiszem neki, hogy boldog."
- - -
A Cultura -ban így idéztek tőle tavaly
"Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből." Lénárd Sándor kalandokban bővelkedő életet élő orvos író, költő, műfordító, a Micimackó latin nyelvre fordítója 105 éve, született
Vajon ki mondhatja el magáról, hogy "jó helyen vagyok"? Lénárd Sándor ezt a mondatot választotta az Egy nap a láthatatlan házban című regénye mottójául, s nem véletlenül: a brazil őserdőszéli házban menedékre talált író csillapíthatatlan honvágya ellenére is otthon tudott lenni a világban, mert társakra és vigaszra lelt a fákban, a hangyákban, a felhőkben és a nap sugaraiban. Önéletrajzi ihletettségű bölcs elmélkedései olyan embert rajzolnak elénk, akinek még volt szeme (és ami nagyon fontos: ideje!) arra, hogy észrevegye az univerzumot működtető apró csodákat, a lélek rezdüléseit, és a káoszban fellelhető harmóniát."
A könyvvizsgálók így írtak róla
"Ez a könyv mosolyogni tanít. Fel-felkacaghatsz rajta, ahogy az író elénk tárja a Donna Irma-iak szeretetteljesen kíméletlen rajzát (persze magát sem hagyva ki a sorból...) de a térded biztosan nem csapkodod majd, szelídebb és kulturáltabb ez az irónia annál. De nem olvad el a mosoly az olvasása közben. Ha valami, hát ez a könyv megmutathatja, mit is értettek ama régi rómaiak a derű alatt.
Jó helyen vagyok - írja az író. Márpedig aki a helyén van, annak egyetlen napja elmeséli az életét. Aki a helyén van, nem vágyik kalandra, tehát az életének van elmesélhető ritmusa. Olyan, mint a tavak elkényelmesedő vize - elsimul, ha felkavarják. Visszatalál a ritmusba. S az már hajlam, szándék és önuralom kérdése, elmocsarasodik-e a tó, a jó helyen lévés zavartalanságában. Enged-e mámoroknak, beleposhad-e magába, teszi-e pokollá a maga jó helyét - ahova annyi hányattatás után megérkezett.
Lénard Sándor így meséli el egy napját - az életét. Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam. Milyen furcsa, hogy egyáltalán nem unalmas, sőt... hiszen a napszakokról annyi minden eszébe jut, amiről adomázhat, annyi élénk provokáció, állóvizet felkavaró helyi pletykáktól a leveleken érkező nagyvilágig. A nyugalom élete nem "alszik", figyeli a környezetet, számon tartja azt. Időnként a környezet rátör a maga harsány problémáival. De maga nem keres ilyen problémákat. Elvan a szenzáció nélkül. Kiérdemelt nyugalom ez, és olykor munka megőrizni - de én elhiszem neki, hogy boldog."
- - -
Egyre nagyobb kíváncsisággal
kezdtem hát bele ebbe a különös könyvbe. A brazil őserdő mélyén élő remetének az életébe. Kardos G. György előszavát hoztam most el Számodra a könyv elejéről. Az Ő gondolatai fognak bevezetni minket a Donna Emma völgy különös atmoszférájába.
"
"Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak Cestius piramisa mellett, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai. Ma szerényebb lettem, a páfrányt várom."
1972 áprilisában halt meg. Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Donna Emma völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud indiói gyászolták. Az ő veszteségük gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyóolaj, ecetben áztatott puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak különösebb jelentőséget a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író húzta ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket.
De annak igazán örültek, hogy amikor végzett már a rendeléssel - s kipiszkálta a gyerekek füléből a beszorult babszemeket - , a Donna Emma völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat játszott. Este azután egyedül a láthatatlan házban a Wohltemperierte Klavier -ral folytatta. Bach végigkísérte életét - hányattatásai közben nemegyszer minden batyuja a Wohltemperierte két kötete volt -, ez a harmónia észrevétlenül beleszűrődött az írásaiba is. Ahogyan egykor az orgonaépítő Werkmeister a zenében, ő a prózájában számította ki az egyenletes temperálás arányait.
Amikor minden elcsendesedett az őserdőben, gyertyafénynél tűnődő leveleket írt távoli világokba: vajon az újlatin verseket rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni...
Olykor portugálul íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul, néha norvégül s nem ritkán latinul zengett a megszólítás:
"Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D."
"Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D."
"Az alázatos remete melegen üdvözli
a világhírű költőt... "
a világhírű költőt... "
Különös emberek válaszoltak a levelekre: újlatin költők, szivargyűjtők, matrózok és irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t visszafordítják anyanyelvükre angolra, vagy lefordítják Shakespeare-t a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban.
Szaporodtak a levelek, ahogyan a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosokban. Lénárd még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották fogva hivatalok papírláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek segítségével. S ha messziről is, ha késve is, de mégiscsak megérkezett a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották, s azután egyszer - tízezer kilométer távolságból - kétmaroknyi vetőborsó.
A catarinai parasztok, akik lassan megszokták már a láthatatlan ház nem mindennapi életét, azon mégis elcsodálkoztak, miért kell idegen növények meghonosításával fáradozni közel az egyenlítőhöz, ahol amúgy is túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp egy magot, ott már narancsfa nő. Még ha botokudok varázslói sem gondolták volna, hogy a néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre - varázsszer a honvágy ellen.
A varázsló "elülteti... azután egy szép nap - egy nagyon szép nap - van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben van mindig otthon."
- - -
Ezen egyszerű kis kolostor falai közt pedig, szóljon most az a bizonyos Bach mű, a brazil őserdők mélyén nyugvó "alázatos remete" emlékének.
Lehet hogy hozok majd több részletet is a könyvből, mert magával ragadó, és talán nem is haszontalan megismerni azt, hogy élt ott, a világnak azon a felén Lénard úr. Meglátásai, tanulságai és történetei figyelemreméltóak.
- - -
Részletek itt és erre és erre
- - -
Részletek itt és erre és erre
Üdvözlettel
A Kolostor Őre
A Kolostor Őre
Csak Könnyedén
