C.G. Jung. Red Book. Leviatán.

A híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung talán legmisztikusabb könyve a Red Book, amiről korábban már volt szó itt a blogban. Most hoztam egy újabb figyelemreméltó részt belőle. Egy festményt, és hozzá néhány gondolatot.

Jung által festett képek sokasága van a könyvben, amelyeket itt most talán nem is művészi szempontból kell értelmezni, hanem a pszichológiai üzenetek kapcsán. A Red Bookról szóló múltkori blogbejegyzésben egy különös alak, a Torony Őre volt a festményen, most pedig egy tengeri szörnyről lesz szó: a Leviatánról.

Nagyításhoz, klikk a képre!

Egy szó, amit soha ki nem mondtak.

Fény, ami soha meg nem gyulladt.

Páratlan zűrzavar.

Vég nélküli út.

Jung sorai ezek, amit a fenti festmény tetejére írt. A Red Book szerkesztői magyarázatot is írtak a könyvben a képhez.

Egyiptomi mitológiai téma kerül itt feldolgozásra, ahogy a bárkán viszik a napot, megóvva azt a tengeri szörny támadásától, nehogy felfalja. Örök küzdelem ez, minden egyes nap, hogy az éjszaka sötétje után fel tudjon kelni ismét a nap, és fényt hozzon a világra. Ez a küzdelem a tudatosság és a tudatlanság szimbóluma, ami folytonos és örök.

Az átalakulás szimbólumai

A Red Book szerkesztői hivatkoztak még e festmény kapcsán a Jung Összegyűjtött Munkái könyvsorozatra is. Ebből nekem megvan 9 kötet, amit újra és újra olvasok, tanulmányozom és értelmezem. Bámulatos mélységét tárja fel az emberi pszichének. Tehát a fenti festményhez a Red Book szerkesztői az Összegyűjtött Munkák sorozatból Az átalakulás szimbólumai című kötetet hozzák elő, és abból is egy kis részt, ami erre a fenti, és más hasonló mitologikus jelenetekre vonatkozik. Jung szó szerint ezt írja:

"Tisztán látható, mit is jelent a tengeri avagy halszörny elleni harc: nem mást, mint az éntudatnak a tudattalan öleléséből való kiszabadításáért vívott küzdelmet. Erre utal a tűz is, melyet a monstrum hasában gyújtanak, s ami a tudattalan sötétségével szemben alkalmazott apotropikus varázslat. A hős megmenekülése egyúttal napfölkelte is, azaz a tudatnak a tudattalanon aratott diadala."

Leviatán

Az egyiptomi kultúrán túl, egy másik, a zsidó-keresztény hagyományban is megjelenik a tengeri szörny, pl. a Leviatán. Szintén a Jung, Összegyűjtött Munkái sorozatból a Lélektani típusok című könyvben ezt írja:

"Az Epimétheusz király által kormányzott "Jók Birodalma" ősidők óta harcban áll a Behemót birodalmával. A Jób könyvéből ismert Behemót és Leviatán Isten két szörnyetege, hatalmának és erejének jelképes kifejeződései. Nyers, állati szimbólumokként az emberi természet lélektanilag rokon erőit jellemzik."

Több helyen is ír az Összegyűjtött Munkái című sorozatban a Leviatánról. A tengeri szörny megjelenéséről a pszichoanalízisben, a zsidó és keresztény kultúrkörben, vallásban, álomfejtésben, misztikában, szóval több oldalról járja körbe a témát.

Álom a Leviatánnal

Volt pár éve egy igen jelentős személyes álmom, amiben szerepelt a Leviatán. Sokat foglalkoztam Junggal az elmúlt, közel tíz évben, és a munkásságából sok minden mellett az álomelemzés nagyon megfogott. Az ember Tudattalan dimenziója, az archetípusok, meg ez a Leviatán szimbólum is. És természetesen még sok egyéb. Az emberi lélek és Jung kapcsolata az egy gyönyörűen gazdag témakör, ami ráadásul nem egy elvont mese, hanem a személyes és a közös kollektív sorsunk összessége, tele szimbólumokkal, kihívásokkal, és meghökkentő meglepetésekkel.

A fenti festményt kinyomtattam és kitettem a home-office irodám egyik falára, hogy folyamatosan emlékeztessen a tudatosság és a tudatlanság játszmájára, a fény és a sötét örök küzdelmére.

Egy szó, amit soha ki nem mondtak.

Fény, ami soha meg nem gyulladt.

Páratlan zűrzavar.

Vég nélküli út.

Carl Gustav Junggal kapcsolatos korábbi bejegyzések
a kolostoros blogban itt olvashatók >>


A Kolostor Őre

A világ legnagyobb kolostoros könyvtára

Ausztria, kis város, nagy apátság, hatalmas könyvtár. Admontban jártunk Zsuzsával, és megtekintettük a világ legnagyobb kolostoros könyvtárát.

Nagyításhoz, klikk a képekre!

Hófödte hegycsúcsok ölelik körbe Stájerország egyik varázslatos völgyét, ahol csendesen éli mindennapjait a város: Admont. És benne a 950 éves bencés kolostor.

Az évszázadok alatt az apátságban lett gimnázium, könyvtár, múzeum, gyógynövénykert, fafeldolgozó, borászat, szóval szellemi és fizikai téren is aktívak a szerzetesek. Engem kifejezetten a könyvtár érdekelt és a múzeum.

Kétszázezer könyv gyűlt össze itt az évszázadok alatt. Ennek kb. a harmadát állítják ki egy csodálatos teremben. Ráadásul csak azok kerülnek kiállításra, amik a könyvnyomtatás feltalálása után készültek.

Körbetekintettem a termen és a lélegzetem is elállt. A díszesen festett mennyezet alatt állva, és a hatalmas polcokat nézve hosszú évszázadok hangulata járt át. Régi korok szerzetesei és könyvei.

A kolostor könyvállományának nagy része nincs kiállítva, hanem elzárt, speciális termekben vannak. Akadémiai kutatások számára nyílnak csak meg azok az ajtók. A gyűjtemény ottani részében már vannak olyan kéziratok és könyvek, amik a könyvnyomtatás előtti időkből származnak. A legrégebbi darabok a 900-as évek környékéről vannak. Ezekből a múzeum nyilvános részében pár régebbi darabot digitalizálva, vagy üvegbúra alatt meg is lehet tekinteni.

Nagyításhoz, klikk a képekre!

1070-ből, Észak-Olaszországból származó, Ótestamentumi történeteket tartalmazó szent könyv. El tudom képzelni, ahogy végtelen türelemmel valamelyik apát a kolostorban ezeket kézzel másolta, festette, rajzolta. Csak semmi word, pdf, és hasonlók. Kezdetleges eszközök, és az idő végtelensége. Talán voltak olyanok, akik egész életükben semmi mást nem csináltak, csak írtak, és írtak, és írtak, másolták a Bibliákat, könyveket és kódexeket egymás után, napról-napra, évről-évre.

Digitalizált verzióban lehetett belelapozni a közel ezer éves Bibliába, és megtekinteni a korabeli betűformázást, vagy éppen a díszítéseket, rajzokat és illusztrációkat.

Lenyűgöző volt az idő távlata, a könyvek hagyománya, és úgy általában az ember történelmi tapasztalata és kulturális öröksége.

A könyvtár és a múzeum után csendes séta következett az apátság kertjében a magnóliák társaságában. Volt min töprengeni, volt min meditálni. Lassú léptek, ezer évek, mély gondolatok, tavaszi szellő, rügyfakadás. 

Néhány igazán kellemes napot itt töltöttünk még Zsuzsával a környéken. Nagyokat túráztunk az erdőkben, folyók mellett, hegyoldalban, völgyek mélyén, a reggeli frissességben, és a délutánok békéjében. Steiermarkt gyönyörű, Admont lenyűgöző. Jövünk még, auf wiedersehen!


A Kolostor Őre

Séra András - könyvek és egyéb írások

A Széchényi Könyvtár jóvoltából, az internetes bázisukon keresztül már elérhetőek az írásaim. Pdf fájlban ingyenesen letölthetők és olvashatók. Különböző témákat érintenek ezek a kötetek, történelemtől a gazdaságig, irodalomtól a pszichológiáig, tőzsdétől a vallásig. Az érdeklődő és kíváncsi olvasó szerintem talál köztük megfelelő választást. Kellemes böngészését és olvasását kívánok!


Világló tölgylevelek

Emléklapok egy tőzsdeterem mélyéről
(2023)

New Yorkban a felhőkarcolók között a Wall Street egyik öregedő tőzsdecápája egy szellemszerű fiatalemberrel elmélkedik tőzsdéről, irodalomról, és az életről. A háttérben pedig egy híres magyar író nádasszögi kertje jelenik meg, és a közepén egy különös, már-már mágikus fa. Az olvasó együtt utazhat a szereplőkkel a tőzsdei izgalmak, az irodalom világa, élet-halál, és a létezésünk jelentős témái között.

A korosodó tőzsdecápa vívódásai, a szellemszerű fiatalember meglepő meglátásai, és a háttérben meghúzódó nádasszögi író hangtalanul, de mégis erőteljesen jelenlévő aurája viszi el az olvasót a profittól a szellemig, a földtől az égig, az egyszerűtől a bonyolultig, élettől-halálig, Amerikától Európáig, és New Yorktól Nádasszögig.

Itt olvasható és letölthető >>

Séta a mandalák kertjében

Rejtélyes ábrák az önismeret ösvényén
(2022)

Különleges könyv azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek, és az ecset találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa. Sajátos kis séta ez a mű egy képzeletbeli privát kis kertbe, a mandala-festményeim gyűjteményébe. A könyv csupán bevezetésként kíván szolgálni ebbe a mandalák és a lélektan varázslatos világba.

Itt olvasható és letölthető >>


Tűnődések

Filozofikus szemlélődés egy kávéscsésze mellett a könyvespolcok világából
(2022)

Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából.

Itt olvasható és letölthető >>

Töltőtoll és Tőzsde
Filozofikus jegyzetek a gazdaság, a történelem, az irodalom, és a tőzsde találkozásáról
(2021)

A kereskedelem évezredes hagyománya az emberiségnek. Elég csak a régi karavánokra gondolni, a korabeli piacokra, az árusokra, szóval magára az üzletkötésre. Régi hagyománya van ennek. A tőzsdékkel is már több évszázados közös története van az emberiségnek. Hosszú múlt tele fájdalmakkal és örömmel, szegénységgel és gazdagsággal. Egy valami biztos: nem egy unalmas helyszíne ez az életünknek. Filozofikus jellegű jegyzetek gyűjteménye ez a könyv a történelem, a gazdaság, az irodalom és a tőzsde találkozásáról, egy-egy haikuval az írások végén.

Itt olvasható és letölthető >>

A kolostor legjobb mondata

Cikkgyűjtemény
(2021)

Különös varázsa van a mondatoknak. Még a legegyszerűbbeknek is. Az ember ha megfigyeli őket, világok nyílnak meg. A mondatok már önmagukban is misztikusak, azonban ha szélesre tárjuk a perspektívát, akkor még inkább kitágul a varázslat. Olyan mondatok lesznek a cikkekben, amelyek megállítanak minket egy pillanatra és félretolják azt a bizonyos homokórát. Ezáltal kiléphetünk valamelyest az idő pergéséből és nyugodtan átgondolhatjuk a dolgokat. Ehhez pedig segítségül hívtam néhány közismert mondatot.

Itt olvasható és letölthető >>

Belégzés, kilégzés

Haibun történetek a pillanat átélésének a művészetéhez
(2020)

Két lélegzetvétel közt az élet lehelete áramlik a lényünkben. Az élet lehelete, rejtélye, misztériuma és csöndje. Hátha ezek a kis haibuntörténetek segítenek majd közelebb kerülni hozzá, és felfedezni a pillanatok mögött meghúzódó csodát.

Itt olvasható és letölthető >>

Kumráni haibun

A holt-tengeri tekercsek eddig nem ismert kódolása

(2020)

Bo-káj úr volt a japán üzletemberekből álló társaság legidősebb tagja. Idős volt, tiszteletreméltó, és nagyon gazdag. Ez a társaság már évek óta különös tárgyak után kutatott. Olyanok után, amelyek az emberiség magasabb rendű szellemi szféráihoz kapcsolódnak. Birtokukban van egy ritka irat, amelyben állítólag a holt-tengeri tekercsek üzenetét kódolták a japán szellemi elit számára, sajátosan a japán haiku és haibun stílusában. Hogy mikor keletkezhetett és ki írta, nem tudni pontosan.

Itt olvasható és letölthető >>


A Kolostor Őre


A szerzőről: magánbefektető, író, publicista, a Librarius portál vendégszerzője. Privát életét Magyarország és Ausztria közt osztja meg a feleségével együtt. Tőzsde, meditáció, bonsai, fürdők, szauna, haiku, tenger, erdő, és hosszú könyvtárpolcok közt tölti szívesen az idejét. Idén 44, kíváncsian és érdeklődve tekint a következő 44-re, és talán még azon túl is. 2019-ben a Klubrádió vendége volt >>

Mit üzen az építkezés?

A piramisok és a katedrálisok ideje lejárt, ma már más jellegű épületeket emel az ember. Megbabonáz amikor látom, hogy pakolják a követ, a téglát, öntik a betont, mozog a daru, és haladnak szintről szintre. Ilyenkor elgondolkodom: vajon mit üzen az építkezés?

Szándék, ötlet, tervek, majd precíz munka, ütemterv szerinti haladás, napi meló, szinte a szemünk előtt zajlik maga a teremtés. A semmiből valami. Megigézve tudom figyelni az építkezést. De vajon mit üzen?

Üres telek, majd épület, szobák, irodák, raktárak, különböző életterek. A beton és a téglák közötti helyiségekben élet lesz. Munka, szerelem, viszály, tárgyalás, vagy az elkerülhetetlen halál. Néma tanúi ezek a falak az életünknek. Vannak olyanok, amik stabilan, már több száz éve itt vannak velünk. Teret adtak a történelmi személyeknek, háborúknak, viszályoknak, forradalmi gondolatoknak, és most is itt állnak, minket szemlélnek. Jóleső árnyékukban formálódott a történelem, és zajlik most is a jelen. Ha kezünket ezekre a sokat látott falakra tapasztjuk és csendben maradunk, vajon mit hallunk? Miről fognak mesélni? Mit üzennek?

Hagyjuk most kicsit a múltat magára, és fordítsuk figyelmünket a jelen építkezéseire. A most felhúzott falakra, a most készülő életterekre. Ezekben az épületekben most itt a jelenben fog zajlani az élet. A jelen kor történései, forradalmai, szerelmei és háborúi. Vagy csak simán üzlet, termékfejlesztés, egy jó ebéd, családi élet, vagy bármi egyéb. Zajlik, halad, pörög az élet a maga ritmusában, és ez a végtelen hömpölygés keres most magának teret, falak közt egy biztonságos helyet, ablakkal, klímával, kilátással, belátással, épp ami kell.

Építésvezetők és melósok rakják össze elemről elemre, és a semmiből egyszer csak ott áll, arra készen, hogy belakják és megtöltsék, az épületet életre keltsék. Emlékezzünk feleim: kezdetben vala az üres telek. A föld és a vizek felett csupán a befektető vágya lebegett. Aztán harmadnapra lett terv is, a munka elindult, és látták az egybegyűltek, hogy ez jó. Azóta is sokasodnak és szaporodnak az épületek, megtöltik a földet. Az idő lassú hömpölygése mentén folyamatosan változnak és cserélődnek. Mindeközben azon gondolkodom: mit üzen az építkezés? Mit sugall vajon a maga csendes és titokzatos módján? A teremtés misztériumát, vagy a gőgösség szimbólumát? Láthatatlan kéz rajzolja, nemcsak az épületek, hanem az ügyek jellegének óvatos határvonalát.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen a kereszt?

Lassan visz a lábam felfelé egy domboldali utcácskában, amikor a fák csupasz ágai között az égre tekintek, és meglátom a jól ismert jelet. A megszokott arányban metszi egymást a két egyenes vonal. Egy hosszabb és egy rövidebb. Merőlegesség, precíz derékszögek, a síkot négy területre osztva, mondhatnám: szimpla geometria. Két egyszerű vonal tehát, egymást keresztezve. Semmi több. Lassan haladok tovább a domboldalon, az út emelkedik, izmaim feszülnek, és közben azon tűnődöm: vajon mit üzen a kereszt?

Szimpla szimbólum. Egyszerű kis jel. Semmi bonyolultság. És mégis, és mégis, és újra, és ismét. Mese lenne csupán? Vagy misztika? Történelem, mitológia, irodalom, spiritualitás, szimpla storytelling, a good movie, vagy az ereinkben végigfutó alapvetés? Föld, vér, ég?

Lépkedve tovább fel a meredek domboldalon, tűnődve a kereszten és átsuhanva évezredeken, szinte a lelki szemeim előtt látom, hogy jó híre lehetett a környéken a korabeli iparosmesternek, tudták hogy ért a fához. Precízen dolgozik és időre kész van a munkával. Akkoriban egyre több megrendelés érkezett. Fáradt öreg karjai még elbírták a nagyobb gerendákat is. Behúzta őket a raktárba, végigsimította kezét a fa kérges felületén, megszagolta, tudta hogy kiváló helyről való. Ilyenekkel lehet jól dolgozni. És akkoriban egyre több megrendelés érkezett a városból, mert zavargások voltak. Morog is miattuk, de a munkáját időre elvégzi. Most viszont sietős lesz, egész nap dolgoznia kell. Nagy kereszteket készít az ítélet végrehajtáshoz, amit Kajafás emberei rendeltek. Iparkodnia kell, mert másnap is szükség lesz néhányra. Szeme alaposan körbetekint a raktárban fekvő, egymásra rakott szálfákon, miközben magában dohogott a felbolydult világon: ma már bárki beszélhet itt össze-vissza bármit, és lázadást is szíthat az emberek között, méghogy, ő a Megváltó?! Aztán kettő nagyobb, erősebb gerendát választott.

Sokan töprengenek azóta is, hogy mi történhetett. Konkrétan nem a képzelgéseimben megjelenő iparosmesterrel, hanem a körülötte lévő eseményekben. Hiszen: tavaszi napon vérfolt száradt gerendán, bőrön egyaránt. És ezen tűnődik azóta is a sokaság. Az út meredek, lépteim lassúak, izmom feszül, szám szárad, de haladok. Nem tudom azonban kitörölni a fejemből az előbb látott képet, a faágak között meghúzódó keresztet. Mit üzen?

Kétezer év vajon sok? Attól függ honnan nézzük. A galaxisok életpályájához képest, vagy egy iparosmester fáradt délutánjához. A két sima egyenes vonal négy területre osztja a síkot, de vajon metszést hozott az időben is? Bizony. Lett i. e., meg i. sz., kinek hogy tetszik. No, persze nem mindenhol, mert nem mindenkinek fontos ám ez a két egyenes vonal egymás keresztezése, így az ő idejüket egyáltalán nem törte meg, máshogy számolják a múló időt. Nem vagyunk egyformák. Az is könnyen lehet, hogy valójában az iparosmester sem dohogott, hanem értetlenkedett és szánakozott. Ám a parancs az parancs. Így aztán mégis: kettő nagyobb, erősebb gerendát választott.

Mit üzen a kereszt? A síkot négy területre osztotta, ahogy látjuk az időt is kettészelte, és talán az üzenetét is darabokra tört szilánkonként értelmezzük. Magyarázzuk innen, onnan. Hiszen kétezer év óta vita van még azok közt is, akik e szimbólum köré gyűlnek. Még a körülötte lévők is másként tisztelik. Vita van a kereszt környékén a hogyan-on, a miért-en, a miképpen, a kik-en, a mit-en, a mikor-on, a meddig-en, és bizony, sokszor még egy fontos szemponton: a mennyiért kérdésén.

Lassan felérek a fák mellett a dombtetőre, lábaim pihennek, kutat is lelek, iszom, kifújom magam, szétnézek, és közben továbbra is azon tűnődöm: vajon mit üzen a kereszt? Kétezer év töprengése után talán jön újabb kétezer év, aztán hogy mire jutunk majd az üzenettel: rejtély.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen a víztükör?

Egy bozontos fejű ősünk sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangból kimászott, egy tükörsima vízfelületbe pillantott, meglátta önmagát, vajon mire gondolhatott? Később aztán rendezte bozontjait, ruhát húzott, a tó mellé házat, kastélyt, templomot épített, és amikor szép időben a sima vízfelületben ismét gyönyörködött, talán kérdőn azon tűnődött: mit üzen a víztükör?

Varázslatos volt a látvány, hiszen visszatükröződtek a fák, az épületek, a tornyok, a víz mellett elhaladó lovak és szekerek, a telihold, a szivárvány, szóval a teljes világ, és benne maga az ember. Bozontosan, elegánsan, harctól vérezve, vagy éppen aszálytól éhezve. Egyre többet kívánta már látni önmagát ez a kíváncsi tekintet, így aztán szilárd anyagból elkészítette a víztükör hű mását. Keretbe rakta a kis kézi tükröt és a szobájába bevitte. Ott aztán önmagát alaposan szemügyre vette. És nemcsak a bozontos haját, fülét, fogát, orrát, férfiasságát vagy nőiességét, a ruháját, fegyverét, kardját vagy a korbácsát, szóval mindazt, ami hozzá tartozott. Tehát nemcsak ezeket, hanem a valódi önmagát. Bár, ennyire talán kevesen néztek új bálványuk mélyére.

Csendes tükrök kísérték aztán civilizációs utunkat, és velünk vannak a mai napig. Kint a természetben pedig megmaradt az ősük, a néhol apró, néhol pedig egészen hatalmas víztükör. Talán pont én voltam az egyik korabeli, vízbe tekintő bozontos ős, hiszen a mai napig foglalkoztat a kérdés: vajon mit üzen a víztükör?

Mit mond el rólunk a víz felületén tükröződő megjelenésünk, és mennyire látunk a kép mélyére? Előttünk csak a csillagok és a hold, a nap és a felhők, madarak és egyéb állatok haladtak végig a természet e kifeszített mozivásznán, azonban egy idő után megjelentünk mi magunk is: az ember. A tiszta és nyugalmas vízfelület csendes tükröt tartott mindig is elénk. Mi belepillantunk, a fejünket vakarva hümmögünk, forgolódunk és nézelődünk, de vajon mire jutunk? Nagy utat tettünk meg, kétségtelen. Eszközeink modernek, gondolkodásunk rétegzett, és sok mindent tudunk már értelmezni. A vízbe politikusként, tudósként, színészként, harcosként és közgazdászként, vagy melósként, esetleg csenevész kis kamaszként tekintünk. Mindegy. Bárhogy is, a látvány szédítő. Óriási civilizációs fejlődésen mentünk keresztül. A bozontos ősembertől eljutottunk a modern kor professzoráig. És a víztükör mindezt végignézte, csendben visszatükrözte. Egy szót sem szólt, csupán képeket mutatott.

Mit üzen tehát a víztükör? Továbbra is ezen gondolkodom. Néma tanú csupán? Vagy a vízfelületen lévő fények különös játékának köszönhető, hogy hártyaként homályosítja el szemünket a hullámzó látvány, ami ringat, bódít, szédít, részegít, hiszen önmagunkban gyönyörködünk általa, miközben a víz túloldalán van egy még nálunk is ősibb és rejtett világ. A tükröződő felület mögött, lent a mélyben, a víz sötétjében, és az idő sodrásában létezik valahol egy láthatatlan forrás, az élet eredete. Hiszen: kezdetben vala a föld üres, sötét, és nem volt más, csak a vizek. Aztán telt múlt az idő, és megjelentek a bozontosak, rendezték önmagukat, de a fejüket vakarva talán továbbra is azon tűnődnek: vajon mit üzen a víztükör?


A Kolostor Őre

ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Üdvözlet az uszodából

Karcsapások egymás után, monoton hosszak a medencében, úszás, tempózás, húzás mellből, vállból, siklás víz alatt, nagy levegő, izommunka, kellemes fáradtság, aztán jöhet a jól megérdemelt szauna. Forró pára, aufguss, és izzadás. Aztán hideg merülés, majd újra forróság, ismét hideg, és végül pihenés, alvás.


Üdvözlettel az uszodából

A Kolostor Őre

Riken Yamamoto nyerte a legrangosabb építészeti díjat

Riken Yamamoto japán építésznek ítélték oda idén a legrangosabb építészeti elismerésnek számító Pritzker-díjat. - írja a HVG

"Megnyugtató építész, aki méltóságot visz a hétköznapokba. A normalitás rendkívülivé válik. A nyugalom a pompához vezet." - mondta a díj kapcsán Riken Yamamoto úrról Alejandro Aravena a zsűri elnöke.

Életéről, munkásságáról, és a díjról bővebben ír az archdaily portál. Amiért elhoztam most ide a blogba, az egy svájci épület. Korábban írtam már a befektetésemről a Zürichi Reptérben, ahol szóba került a reptér modern ingatlanközpontja: a CIRCLE. Azt bizony, Riken Yamamoto úr tervezte.

Ráadásul a CIRCLE különlegességét bemutatva, ez az épületkomplexum helyet kapott a Séta a mandalák kertjében című könyvben is, ahol egy külön fejezet szól erről: a zürichi kör.

Építészet. Művészet. Egyén. Közösség. Ember. Lélek. Mandala. Csodálatos témák, bármilyen oldalról is közelít hozzájuk az ember.

Nagy Taps és Gratuláció Riken Yamamoto úrnak a Pritzker-díjhoz!


A Kolostor Őre

Mit üzen a hegycsúcs?

Nagyításhoz klikk a képre!

Felmész, lihegsz, talán még izzadsz is, fent a hegycsúcson pedig eláll a lélegzeted a látványtól. A melletted dübörgő nemzetközi turistacsoport wow-ja töri meg a csendet, aztán sebtében mindenki a telefonjához nyúl. Gyors fotó instá-ra, face-re, x-re, pint-re, meg ki tudja még hová. Indul a lájkgyűjtés, majd szendvics, ücsi, dumcsi, és kanyar gyorsan vissza. A türelmesebb turista pedig fent marad még egy kicsit egyedül, csendben, csak úgy beleveszve a tájba, és azon morfondírozva: vajon mit üzen a hegycsúcs?

Szép időben messzire ellát a szemlélődő, vezesse bármi is a kíváncsiságát: időjárási megfigyelés, hadászati motivációk, romantikus ihlet, spirituális emelkedettség, kereskedelem, vagy éppen művészi szándék, turizmus, netán gonosztevés, esetleg öngyilkosság, sport, vagy bármi egyéb. Színpadként áll fenn a hegycsúcs, és várja az embert, aki eljátssza rajta az épp aktuális szerepét. Tragédia készül, vagy komédia? Néha nem könnyű megmondani, és talán maga a hegy sem tudja. Lehet nem is érdekli.

Állítólag a hegyek is mozognak. Tektonikus földkérgek, millió évek és centiméterek, szóval az időnek és a térnek a felfoghatatlan léptékű és sebességű mozgásai ezek. Nem facebook tempó ez, kérem. Lassabb, türelmesebb, megfontoltabb haladás. Mozgó színpad tehát, amire az utóbbi jópár ezer évben föl-le rohangál az ember, és játssza a szerepét, amit a rendező osztott ki rá. De az is lehet, hogy rendező nélkül, pusztán önszorgalomból rohangálunk föl s alá.

Ha már úgyis ott járunk, igazán megkérdezhetnénk azokat a millió éves csúcsosodó földkérgeket, hogy mit üzennek. Van-e mondandójuk számunkra, legalábbis az idősebb jogán, vagy csak úgy csöndben magukban hümmögnek, talán pipáznak és ráérősen ücsörögnek, miközben még a náluk is vénebb csillagokat nézik ők is, magukban, kérdőn: mi végre vagyunk itt, pajtás? Ki vele, ha tudod, egy-kettő!

Mit üzen a hegycsúcs? Töprengek ezen magamban mélyen miközben lefelé jövök. Igyekeztem egész halk lenni fönt, hogy meghalljam a választ, hogy mit üzen a hegycsúcs, de nem biztos hogy sikerült. Más minősége van a halk-nak egy városban a metrón, egy színházban, templomban, autóvezetés közben, vagy fent a hegytetőn. Nem olyan magától értetődő. És talán a rutin sem árt. Igen, a rutinos csendben levés, az elmélyült hallgatás.

Millió évente néhány centiméter.

Hegycsúcsok lassú tánca, mint egy türelmes keringő.


A Kolostor Őre



ui: a fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen az erdő?

Túrabakancs fel, városból ki, erdőbe be. Friss levegővel telik meg a tüdőm, fák között lépkedek, és magam mögött hagyva a nyüzsgést azon tűnődöm: vajon mit üzen az erdő?

Éli a saját ritmusát, szervezi lakóit, lélegzik, pulzál, ruhát vált, otthont ad és táplál, szóval sok mindent csinál. De üzen is valamit?

Letört faágak és porladó levelek ropognak a lábam alatt miközben lépkedek. És milliárdnyi láthatatlan organizmus kering mellettem, alattam és fölöttem. Ki szervezi az életüket? Van főnökük? Mi itt a házirend, és van-e szóvivőjük? De a legfőbb kérdés továbbra sem hagy nyugodni: mit üzen az erdő?

Itt vannak az erdők már rég. Bőven előttünk érkeztek. Vagy születtek, teremtődtek, kialakultak, kinek hogy tetszik. Aztán megszülettünk mi is: emberek. És az erdő felnevelt. Óvott, védett, táplált minket, néha cirógatott és babusgatott, néha pedig félelmetes kihívások elé állított. Aztán felnőttünk és a viszonyunk megváltozott. Régen talán többet beszélgettünk. Talán jobban odafigyeltünk egymás hangulatára és mondandójára.

Mit üzen az erdő? Kérdeznék erről egy hangosan kopogtató harkályt, de most épp nincs itt, így csak a fák susogását hallgatom. Túrabakancsom egyenletesen halad, évszázados ösvényen taposok, szemem világa pedig beleveszik a fatörzsek és az ágak kusza labirintusába. Haladok mélyen be, egyre beljebb. Csak rám ne esteledjen. A Természet, a Nagy Erdőanya félelmetes arcával kerülnék akkor szembe. Az éjszaka és a sötét az már egy másik világ. Tudattalanul tapogatóznék itt a sűrű erdő mélyén. A sötétben talán oszlana az Én, elmosódnának a határok, kitágulna a lelkem, és talán életre kelnének még különös lények is. Körém gyűlnének, a fülembe suttognának, bőrömet érintenék, a hajamat borzolnák, miközben a szívem pulzálását is a kezükben tartanák. Képesek rá.

Lassan lemegy a nap, fakulnak a fények, az árnyak nőnek és hűvösödik. Erősödő szél, bólogató fák, rezgő bokrok, és utat mutató agg erdei ösvény. Az éjszaka lakói ébredeznek, lassan a hold is feljön, majd a csillagok, a túrabakancsomat pedig ideje irányba állítanom. Mit üzen az erdő? Ma este ismét, ahogy szoktam: távolról, az ágyamból hallgatom.


A Kolostor Őre

ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Libraiuson >>

Tél

Ismétlés. Újraolvasás. Újragondolás.

Ennek a jegyében jöjjenek ismét az elmúlt három hónap témái:


DECEMBER

- Charlie távozott >>>

- A stratégia története >>>

- Chicagói asszonyok >>>

- Hauszner Sándor fotóművész kiállítása >>


JANUÁR

- Újévi Koncert Hegykőn >>

- Jon Fosse: magány és misztika, téboly és csend >>

- A Kecske ünnepe >>

- Mandala 19. >>

- Ház a hegyen >>>


FEBRUÁR

- Mit üzen az ég? >>>

- Mit üzen a múlt? >>>

- Mit üzen a betegség? >>>

- - -

Korábbi évek téli, kolostoros blogbejegyzései:

2023 tél >>>
2022 tél >>>
2021 tél >>>
2020 tél >>>
2019 tél >>>

2018 tél >>>

2017 tél >>>

2016 tél >>>
2015 tél >>>
2014 tél >>>
2013 tél >>>
2012 tél >>>
2011 tél >>>

2010, 2009, években még nem kerültek ilyen formában összesítésre a bejegyzések, úgyhogy az akkori, téli bejegyzéseket, simán csak a blog archívumában találod. Kellemes olvasgatást kívánok hozzájuk!

 

 

A Kolostor Őre

Mit üzen a betegség?

Nagyításhoz klikk a képre!

Hosszú hideg folyosó végén tolószék. Üresen áll, várja gazdáját. Ahogy elnézem, még viszonylag új lehet, modernebb szerkezet. Egy nagy sóhaj kíséretében az jár a fejemben: vajon mit üzen a betegség?

Öregség, baleset, vagy talán betegségben nyújt segítséget a folyosó végén e magányos szerkezet. Egyik sem könnyű ügy. A létezés nehéz pillanatai ezek. Hosszú hideg folyosó végén tolószék. Mi történhetett?

A gazdája legyengülve az égre tekint, fel a fénybe, és átkozódik, netán hálát mond. Valamit talán épp túlélt, vagy lehet hogy valamit elveszített. Bonyolult, súlyos történetek ezek. És közben csak nem hagy nyugodni a kérdés: mit üzen a betegség?

Félisteneket is látunk néha megroppani, újságolja kínjukat a média bőszen, hát még az egyszerű halandókat. Rég búcsút mondtunk az Édenkertnek, azóta fáj, húzódik és sajog, ráadásul mintha a Magasztos Égi Hang is nehezebben jutna már el hozzánk. Nem tiszta a vétel, furán szól a távoli frekvencia. Mit mond? Te hallod? Lehet, hogy kódolnunk kéne az adást? Vagy csak a saját sistergő zsizsegésünktől nem halljuk tisztán az üzenetet?

Nincs itt semmiféle látnivaló. Mondják ezt sokan: begipszeljük, bevarrjuk, levágjuk, kivágjuk, megkemózzuk, aztán lesz, ami lesz, ne tessék rágni magát a miérten, nem érdemes. De bizony, sok itt a látni és a töprengeni való. Mondja ezt egy másik, szintén jelentős tömeg: gondold át, fejtsd meg, neked szól, hisz nem véletlen. A páciens meg ül, ablakon kitekint és mereng. Vajon tényleg, mit üzenhet a betegség? Üzen bármit is? Valami általánosat, vagy inkább egyedit?

Gyógyító jöjj, enyhítsd a kínt! De kinek szól a felhívás? A diplomás fehér köpenynek, vagy a bozontos barlangmélyi vajákosnak, esetleg egy gyóntatónak, vagy terapeutának, égi angyaloknak, vagy egy akármilyen-csakjöjjön-ésgyorsan megmentőnek? Kiben bízunk, miben bízunk, és legfőképpen: halljuk-e az üzenetet? Már ha szándékában áll-e bármit is mondani a betegségnek. Van üzenet?

Hosszú hideg folyosó végén tolószék. És csend. Halk szavak, suttogás. Itt most minden sokkal hangosabb a folyosó csendjében. Minden egyes rezdülés egy hatalmas hangvihar. Belül szól, vagy kívül? Netán fentről jön? Azon tűnődöm az ajtón innen: vajon mit üzen a betegség?

Jó kis rejtvény. Kereszt? Mindenki cipeli, és próbálja megfejteni, az üzenetet, a megoldást, a titkot, a hangot, a kódot, azelőtt még mielőtt a zavaró sistergés teljesen megszűnne, és lemaradnánk az adásról, annak igazi és valódi tartalmáról.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja a Librariuson jelent meg >>

Mit üzen a múlt?

Nagyításhoz klikk a képre!

A vaskapu hívogatóan nyitva, és az évszázados kastélykertbe lépve azon tűnődöm: mit üzen a múlt?

Régi kőfalak, omladozó tető, belül talán szellemlakta kihalt termek. Sokat látott régi öreg fák szemlélik egykedvűen az évszakok változását a kertben. Elképzelem, ahogy a lehullott levelek közt lépked elmélyülten Poirot, hiszen beleillik a tájba, esetleg egy Esterházy gróf tárgyal fölényesen a birtok intézőjével, vagy talán a Guy Ritchie féle Gentlemen film arisztokratái kötnek éppen zűrös alakokkal üzletet. Különös egy kastélykert, sok történetet és titkok őrizhet. De mit üzen? Mond-e bármit is a múlt számunkra, üzen-e valamit? Vagy teljes csönd és némaság?

Kérdőn lépkedek a fák alatt és az épület kőfalait nézem. Belül talán hatalmas termek, amikben régen bálok voltak, háborús tanácskozások, buja vágyak, örökösödési viták, no és hosszan elnyújtott lusta úri délutánok, szivar, kávék, fánkok és teák. Kisasszonyok nevetgéltek miközben kérőre vártak, és szöktetésre, párizsi divatlapokra, vagy háborúból visszatért feszes bajuszokra. Ez mind szép és érdekes, de üzen is valamit a múlt, vagy csak távoli ábrándkép? Arrébb rúgok egy követ, kis hídon átmegyek, tűnődöm és képzelgek. Ma már talán csak szellemek lakják a romokat és e különös kertet.

Puzsér Róberték nagysikerű rendezvényén, amit a cimborájával Farkas Attila Mártonnal működtetnek, az "Apu", a sörözős hangulatú hőbörgő kocsmafilozófálás, na ott jelenik meg rendszeresen egy poszter, rajta a felirat: a jövő az, ami lenni szokott.

A kastélykert történetei, izgalmai és drámái talán nem mások, mint a már jól begyakorolt és megszokott, évezredes emberi játszmák. Talán nincs is nagy különbség a mélyben. Boldogság és csalódás, remény és kilátástalanság, szerelem, család, vagyon, vallás, fiatalság, öregség, élet, halál, gyász. A jól ismert régi történetek: Káin, Jákob, József, Rómeó és Júlia, és sorolhatnánk. Ha volt könyvtárszoba a kastélyban, az ottani kötetekben is sok-sok ismerős alaptörténet lehetett a hiúról, a gőgösről, a királyról, a hódítóról és a gyilkosról, a szentről és a szerelmesről, és természetesen a többiekről. De vajon tényleg, most komolyan: mit üzen a régmúlt?

Talán mást mond a múlt egy építésznek, és mást egy közgazdásznak. Másról mesél egy politikusnak, és másról egy orvosnak. A múlt egy másik oldalára figyelhet a cukrász, vagy egy jogász, egy kertész, vagy egy borász. Filozófusok, tanárok és papok, térképkészítők, színészek és mágusok, talán mind-mind a múlt különböző üzeneteit hallgatják. De mit hallgatunk mi magunk? Tekintetünket hová fordítjuk?

A kastélykertet bebarangolva a régi évszázadok hangulata járt át, miközben eltelt a délután. Így aztán a kijárat felé vettem az irányt. Búcsúzóul még megszorongattam a hideg vaskaput, megpaskoltam a régi kőkerítést, és visszanéztem a rogyadozó tetőszerkezetre. Talán jó ideig egyben tartják még a szellemek.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás a napokban jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen az ég?

Nagyításhoz klikk a képre!

Valahol Ausztriában, benne a délutánban, egyedül a tájban. Mit üzen az ég? Talán egyáltalán semmit. Talán valami rendkívülit. Valahol Ausztriában, benne a délutánban. Egyedül a tájban.

Akar az ég egyáltalán bármit is mondani? Van-e fülünk rá meghallani? Vagy csupán bárgyún tekintünk a messzeségbe, kérdőn, érdeklődve, esetleg lenyűgözve? És a hetedik napon megpihent. Valahol Ausztriában, benne a délutánban.

Igen, ott és akkor készült a kép. Egyedül a tájban. Autó leállít, megpihen, ablak lehúz, a pillanat fixálódik, és digitális lenyomatként rögzül. Valahol Ausztriában, bizony benne ebben a különös délutánban.

A pillanat elmúltával valószínűleg a nap lemegy, és hamarosan este lesz. Valószínűleg. Milyen szép szó. Wahrscheinlich. Így milyen?

Valahol Ausztriában, már bőven benne a délutánban: mit akar elmondani, mit üzen az ég? Hogy szólítja meg a vándort? Wahrscheinlich németül? Tiroli dialekt, vagy wiener? Ha kell, estére schnitzel? Mert hát, hason keresztül üzen? Esetleg above all, nyelvek és mindenek felett a képi világ üzen? Vagy az ég a szenzualitás jegyében küldi a karcoló, esetleg simogató szelet? Így mondja el, hogy szeret? Szeret?

Valahol Ausztriában, benne a délutánban, egyedül a tájban, lehet hogy az ég egyáltalán nem üzen semmit, hiába fotózom, csupán belső intuitív világomban moccan valami. Néma tartomány, mozdulatlan rezdülés, zen koan, föld, felhő, fény, aztán ablak felhúz, autó indít, és a vándor mehet. Mehet?

Valahol Ausztriában, benne a délutánban szél fú, már ki tudja mióta. Talán a hetedik nap előtt született. Azzal a feladattal, hogy olykor karcoljon, máskor simogasson. Tehát, valahol Ausztriában, egy vándor halad mozdulatlan, írnok tekint lapja fölé, és tűnődik csendesen, kérdőn: mond-e bármit is az ég, van-e üzenet, megfejtendő?


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Ház a hegyen

Ház a hegyen és egyéb mandalaságok

Carl Gustav Jung munkásságából merítve kezdtem el megfesteni én is a magam lélektani mandala-sorozatát. Ez a fenti festmény, a ház a hegyen a tizenkilencedik kép. Az első 2021 májusában készült. Havonta, kéthavonta festek egy-egy képet, és mielőtt a kedves olvasó úgy gondolná, hogy művészetnek tartom ezt, gyorsan el kell hessegetnem e félreértést, mert természetesen nem tekintem annak. Inkább egyfajta önismereti utazás ez az ecset által. Miért hoztam el most mégis ide a Librariusra, és mi köze van ennek Gázához, Ukrajnához, és a magyar parlament dicső épületéhez? Erről fog szólni mostani írásom miután az ecsetet letettem, feltűrtem festékfolttól pecsétes ingujjamat, és átültem íróasztalom csöndes magányához.

Asztalomon két remek lámpa, könyvek, újságok, jegyzetek, egyebek, majd középen foglal helyet, nagyvilágra néző mágikus ablakként: egy laptop. Mindennap kitekintek a világra és hullámokban fut át rajtam a szörnyülködés, az ámulat, a röhögés, inspiráció és tűnődés, csendes elmélkedés, gondos töprengés, számolás és levelezés, szóval sok minden. Laptopomon keresztül kiváncsian figyelem a világ tőzsdéit, devizaárfolyamokat, nemzetközi politikát, figyelek a művészvilág híreire, vallási utazásra, spirituális gondolatokra, könyvek, írók, alkotók, tájképek és életképek, tenger és hegy, szél, madarak, naplemente és csend. Minden egyes nap egy csoda. Felkel újra a nap, és a bolygónk újra megbolondul. Lövik egymást Gázában, Ukrajnában, konténerhajókat fenyegetnek, minden kontinens legyártja minden egyes nap a maga borzalom-adagját. És akkor ott van még nekünk a dicső és nemes nagy magyar parlamentünk, és annak kiemelkedő személyiségei. Istenem, érdemes volt itt bármikor is forradalmat, megmozdulást csinálni? Meghalni a nemzetért? Hányan forognak most a sírjukban?

No, bár kétségtelen könnyebb beleragadni a negatív hírek borzalmába, mert ahogy kutatásaim alapján megtudtam, valamifajta ősi ösztön ez, hogy a figyelmünk és az egész idegrendszerünk jobban ki van élezve a negatív előjelű borzongásra. Résen kellett ám mindig lennünk, nehogy valami ragadozó széttépje kis közösségünket és csupán véres cafatok maradjanak utánunk a barlangban. Szóval az idegrendszerünk mélyére bekötött ez az ősi borzongás, és túlélést szolgáló kapcsolatot ápolunk a negatív hírekkel; tudják ezt korunk dicső politikusai is, no meg hát a médiafigyelem mesterei is. De ezen túl, szépség is van ám a világon! Szépség, kedvesség, finomság, kellem, báj, bölcsesség és megfontoltság, csendesség, remény és világosság. Szaporíthatnám és fokozhatnám mondataim hosszú sorát, de hagyjuk, és pont most, ezeknél a csendesebb és bölcsebb témáknál van itt a helye, hogy rákanyarodjunk írásom fő tárgykörére: a mandalákra. Tehát: ház a hegyen és egyéb mandalaságok.

Carl Gustav Jung svájci pszichológus munkásságával intenzívebben hét-nyolc éve kezdtem foglalkozni. Magamban tiszteletteljesen Jung apónak hívom az öreg mestert. Neki sem jutott ám könnyű időszak, hiszen két világháborút élt meg, szakmai és magánéleti bonyodalmakat, no meg két szívinfarktust. Különböző módon próbálta megteremteni a harmóniát a páciensek, a kollégák, a követők, vagy akár önmaga számára. Ezekből itt most csak egyet emelnék ki: a mandalafestést. A témáról korábban írtam már néhány gondolatot egy kis könyvben, itt most inkább néhány konkrét képet hoztam kedvcsináló, és talán inspirációs jelleggel.

Az ember maga mögött hagyja az íróasztalt, a laptopot és a külvilágot, lecsendesedik és ecsetet ragad, és elkezdi szépen lassan megfesteni a... hogy mit is? Hmm, nehéz szavak jönnek: önmagát, a személyiségét, a lelkét, a tudattalanjában meghúzódó üzeneteket, és még sorolhatnám. És itt ennél a pontnál talán már könnyebben érthető miért nem művészi képeknek tekintem a festményeimet, hanem inkább önismereti útnak, személyes utazásnak, valamifajta belső párbeszédnek. Bár, talán a nagy művészi alkotások is valami ilyesmik, de erről a szintről én nem tudok mit mondani. Csak a saját mandaláimról mesélhetek, amit Jung apó inspirációjára kezdtem el festeni évekkel ezelőtt. Miért ajánlom a kedves olvasó figyelmébe most ezeket?

Bízom benne, hogy amatőr ecsetvonásaim bátorítást nyújthatnak azon érdeklődőknek, akik szívesen húzódnak vissza a mindennapi hírfolyam borzalmaiból valami mélyebb, nyugalmasabb világba. Ilyenkor nyilván eljön az ideje az erdei sétáknak, tai-chinek és jógának, klasszikus zenének és spiritualitásnak, sok mindennek, kinek mi tetszik, és ha mindezeken túl még megvan az igény egyfajta belső, önismereti utazásra, akkor jöhet az az ecset. Úgy érzem, hogy minél nagyobb a nyomás a külső világból az őrület, az agresszió vagy a depresszió irányába, annál fontosabb egyfajta belső béke és stabilitás megteremtése. Az önismeret útja ráadásul erőt is ad. Plusz segít helyretenni a fontos és nem fontos dolgokat. Ráadásul meditáció ez, a legnemesebb fajtából. Önmagunkkal vagyunk együtt, bennünk a mindenséggel. Elég legyen a nagy szavakból, hess, kanyarodjunk vissza a hétköznapokhoz!

Kedd este, szerda hajnal, péntek délután, vagy akár szombat éjszaka, bármikor kiváló az alkalom a lecsendesedésre. Telefon és laptop kikapcs, egy jó tea lefő, festék elő, majd ecset, és egy várakozó üres fehér lap. Ülünk ott agyilag kiüresedve, vagy éppen feldúlva, és lassan, talán ügyetlenül, de megindul a kezünk. Bátortalan vonalak, belső hangok, intuitív inspirációk, érzések és sejtések amik szépen lassan az üres lapra kívánkoznak. Aztán csak ülünk és nézzük az elkészült különös alkotást. Nem biztos, hogy szép, nem biztos, hogy klassz, de a miénk, vagyis pontosabban: mi magunk vagyunk ott a papíron!

Az első pár botladozó kép után lehet hogy elindul valami mélyebb sugallat és üzenet. Akár az ágyban fekve félálomban, akár a zuhany alatt, erdei sétákon, vagy egy délutáni kávé mellett. A mélyben húzódó élményvilág képi formában kíván majd megszületni. A legjobb talán nem hátráltatni ezt, hanem teret adni neki, és hagyni, hogy kibontakozzon, hogy elmondja és megmutassa azt, amit meg kell tudnunk. És hogy hova vezet ez? Szerintem egy sokkal mélyebb, bölcsebb, őszintébb és igazabb önmagunkhoz. Ezt kívánom a kedves olvasónak! Nyilván, persze, és természetesen tanulmányozza át mindennap a híreket, Gázát, Ukrajnát, parlamenti üléseket, tőzsdeárfolyamokat, olvadó jégsapkákat, és mindent, amit tudni szükséges, de ha már telítődött, akkor viszont sétáljon egy nagyot, majd jöhet a festék, üljön le, ecsetet kézbe; nincs már más csak önmaga és az a bizonyos üres lap.


A Kolostor Őre



ui: fenti írásom pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mandala 19.

Nagyításhoz klikk a képre!

C.G. Jung munkásságából merítve elkezdtem megfesteni én is a magam lélektani mandala-sorozatát. Ez a tizenkilencedik kép.

Kreatív Játék.
Mandala Címadás!

Egy különös játékra invitálom ezúton a mandalák iránt érdeklődő közönséget, a kreatív lelkű kolostoros blogolvasókat:

Mit sugallnak neked itt a blogban megjelent mandalák? Nézd át újra őket, klikkelj rá külön egyenként a képekre, nagyíts bele, csendesedj el, és csak figyeld meg mi a benyomásod. Mi az első sugallatod? Mit üzen neked? A fő kérdésem: milyen címet adnál az adott mandala-festménynek?

Próbálj intuitíven ráérezni arra, hogy mit üzen neked személyesen egy-egy ilyen ábra. Milyen cím illene szerinted a képhez? Nevezd nevén az első benyomásodat, az első sugallatodat, és küldd át nekem emailben!

kolostorore(kukac)gmail.com

Nyugi, nincs jó válasz, nincs rossz válasz, nincs semmi ilyesmi, ez nem egy vizsga. Pusztán csak kíváncsi vagyok a benyomásokra, a sugallatokra, és az intuitív érzékelésedre. Jöhet tehát a kreatív névadás!

Elnevezhetsz akár csak egy mandalát, mondjuk a kedvencedet, vagy adhatsz nevet az összesnek. A lényeg: úgy küldd át nekem az ötleteidet, hogy írd meg hányas sorszámú mandalára gondoltál, és milyen címet adnál neki.

Szerintem ez egy elég kreatív játék, mert megfigyelheted magadat, talán önismereti tanulságai is lesznek, és inspirálólag hat majd nemcsak rám, hanem remélhetőleg rád is.

Nincs más hátra, nézd át alaposan a mandalákat, tűnődj, meditálj, adj nekik nevet, és küldd át nekem emailben! Köszi szépen!

kolostorore(kukac)gmail.com

Mandala 1. >>> 
Mandala 2. >>>
Mandala 3. >>>
Mandala 4. >>>
Mandala 5. >>>
Mandala 6. >>>
Mandala 7. >>>
Mandala 8. >>>
Mandala 9. >>>
Mandala 10. >>
Mandala 11. >>
Mandala 12. >>
Mandala 13. >>
Mandala 14. >>
Mandala 15. >>
Mandala 16. >>
Mandala 17. >>
Mandala 18. >>
Mandala 19. ezt a képet itt fönt, e bejegyzése elején láthatod.

* * *

KÖNYVAJÁNLÓ

Különleges könyvajánló azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek, és az ecset találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa.

Séta a mandalák kertjében
Rejtélyes ábrák az önismeret ösvényén

Tartalom

- A szerzőről
- Előszó
- Carl Gustav Jung
- A mandalák rejtélye
- Leonardo da Vinci mandalája
- Churchill mandalái
- Monet mandalája
- A zürichi kör
- A festés mágiája
- Képek
- Utószó
- Korábbi kötetek

A könyv elérhető az Országos Széchényi Könyvtár
online felületén itt >>

A pdf fájl pedig
itt olvasható >>


A Kolostor Őre

A Kecske ünnepe

Ajánlott olvasmány azoknak, akik imádják Orbán Viktort, és azoknak is, akik nem.

Ajánlott olvasmány továbbá azoknak, akik értik hogy mi zajlik Magyarországon, és azoknak is, akik nem.

Ajánlott olvasmány még azoknak is, akik közel akarnak lenni a tűzhöz, bármi áron, és azoknak is, akik viszont nem.

Ajánlott olvasmány a politika iránt érdeklődőknek, a történelem kedvelőinek, és azoknak, akik érdeklődéssel szemlélik az ember és a hatalom pszichológiáját.

Ajánlott olvasmány továbbá Horthy népének, Kádár népének, Orbán népének, és azoknak is, akik csupán friss levegőre vágynak.

Mario Vargas Llosa perui író 2010-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, aminek indoklásában ez állt:

“a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért"

A Kecske ünnepe egy valós történelmi személyiségről szól regényként megírva. A Dominikai Köztársaság rettegett és szeretett diktátoráról, Trujillóról szól ez a remekmű. Az Európa kiadó korábbi főszerkesztője, M. Nagy Miklós azt mondta róla:

"Szerintem a diktatúrák elleni fellépés egyik legkeményebb regényét ő írta meg. A kecske ünnepe nagyon kemény könyv"

Ajánlott olvasmány azoknak, akik úgy gondolják, hogy nincs új a nap alatt, talán tényleg igazuk van.

Ajánlott olvasmány továbbá azoknak, akik úgy gondolják, hogy mindannyian különálló egyéniségek vagyunk, de felröhögtek akkor, amikor Brian bátran kijelentette: ő nem.

Trujillo a nemzet védelmezője volt, az ország atyja és vezére, irányítója és parancsolója, élet halál ura. És Mario Vargas Llosa tökéletesen bemutatta ezt. Hátborzongató. Elgondolkodtató. Szánnivaló.

Ajánlott olvasmány továbbá annak a tömegnek, akiket az orruknál fogva vezetnek, és azoknak is, akiket nem, hiszen ahogy a klasszikus sorok mondják a vers záró szakaszában:

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Cselik Ágnes a kortárs latin-amerikai irodalom szakértője esszét írt a Trujillo-diktatúra megjelenéséről az irodalomban, aminek címe: A rettenet tükre. Kiváló névválasztás. Bizony, néha bele kell néznünk társadalmilag a tükörbe, hogy meglássuk önmagunkat.

A Kecske ünnepe nem csak a Dominikai Köztársaságról szól, hanem az emberről, és az ő gyűrűjéről az ujján: Drrrágassszágom. Frodó elhajította, mások felveszik, cipeljük korokon átívelve, de miért is, hogy ott álljon a sírunknál, megmondja majd kik voltunk, és még a porunk is neki szolgál? Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

A kecske ünnepe egy remek könyv.

Az élet egy kiváló tanítómester.

A tanítvány pedig bukdácsolva, de talán mégis halad.

Az út viszont hosszú.

Az életünk rövid.

A pillanat itt van.

És mit mondjunk egymásnak?


A Kolostor Őre



ui: A Kecske ünnepe mellé pedig egy hasonlóan remek, másik ajánlott olvasmány: A pátriárka alkonya >>

Jon Fosse: magány és misztika, téboly és csend

Jon Fosse: magány és misztika, téboly és csend, mondatról mondatra

Különös író ez a Jon Fosse. Az irodalmi Nobel-díj kapcsán figyeltem fel rá. Elsőként a Melankóliát olvastam tőle pár hete, a napokban pedig a Trilógia című különös kis könyvét. Különös, mert olyan, mint valami népmese. Az egyszeri legény a kedvesével világgá megy, és akik útjukat állják, azokat egy csapással kivégzi. Na de mégsem ilyen tillárom-tallárom típusú mesehangulat ez, hanem valami sokkal ködösebb, északibb, valamifajta IKEA-n túli skandináv sötétség úszik fel a lelkek mélyéről, onnan, ahol az ösztönvilág összeér a halászok kocsmai sörhabjával, és az akasztott ember unokái is még a fagyos tenger hullámzását hallgatják. Gondolatok e misztikus világ és e különös norvég író kapcsán.

Jon Fosse kevés irodalmi eszközzel dolgozik. E két könyv kapcsán legalábbis nekem ez a benyomásom. Kevés szereplőt mozgat, nem jár be széles vidéket, barokkos körmondatoknak pedig esélye sincs megszületni nála ott a zord északi tájakon. Arrafelé úgy tűnik résnyire nyitják csak az ajtót (és a szájat meg a tollat) hiszen bejön a hideg. Minimalizmus, meggondoltság, misztika, tömény tanulság az emberről és az ő vágyairól.

Jon Fosse pár napja a Nobel-díj ünnepségen a félelemről is beszélt. Majd a belső biztonság érzéséről. Idézte a norvég költő, Olav Hauge egyik versét, amiben az írást a gyerekkorhoz hasonlítja, amikor lombkunyhót épít az ember az erdőben, bemászik majd gyertyát gyújt, és biztonságban érzi magát ott a sötét őszi estéken. Valahogy így éli át Jon Fosse is az írást. Aztán beszélt még a csendről. A műveiben megjelenő csendről, amiben talán Isten hangját is meg lehet hallani.

A Financial Timesnak 2015-ben adott interjúban pedig azt mondta, hogy nem a cselekményekért érdemes olvasni a könyveit, és nem is a bonyolultságért, hanem:

"Úgy mondanám, hogy az élet misztériumáról próbálok írni. Nem egy egyszerű módon keresem a válaszokat; én ünnepelni akarom a rejtélyt."

Misztériumból és rejtélyből bizony nincs hiány, hiszen az élet nagy kérdései sejlenek fel nála: élet, halál, szex, szerelem, barátság, testvéri kapcsolatok, család, gyász, vallás, sors, döntések és életút, ember és az Isten, föld és a tenger. De mindezek nem túlbeszélve, nem csontig rágva, hanem csak sejtelmesen és hűvösen megírva, ahogy az Északi-tenger hullámai mossák a skandináv partokat, ott, a világnak azon a felén, amin túl már semmi más nem létezik, csak a hosszú hidegek és a végtelen rejtélyek.

A misztikus Jon Fosse szereplői a Melankólia című könyvben a nagy kérdések helyett/mellett/vele/által az egészen apró dolgokkal foglalkoznak. De azzal viszont kényszeresen. Jól teszik vajon? Tehetnek mást? A válasz talán nem is olyan egyszerű, nem adja könnyen magát, mélyreható és kemény, mint az északi szél, amelyik idővel minden sziklát felmorzsol. A szereplők tébolyultsága talán távolinak tűnik, pedig dehogyis. Hasonló őrület vesz körül minket is. Aki nyitott, értő szemmel és füllel mozog a társadalomban, az láthatja és nézheti, ahogy a könyvben Oline-t, a kerti budin ülő öregasszonyt nézi a szögre akasztott hal szeme.

Jon Fosse kedveli a magányt. Erről is beszélt a Nobel-díj ünnepségen. Mondta, hogy az írás magányos műfaj, és a magány jót tesz, egészen addig, amíg a többiekhez visszavezető út nyitva marad. A színdarabjai pedig pont erre példa, a közös alkotás örömére. Szerző, rendező, színészek, és a többiek együttes és odafigyelő közös munkája, amiben ő sok örömet talált.

Jon Fosse a Nobel-díj kapcsán megemlítette azt is, hogy az írás a hallgatás metaforájával mondható el. Számára az írás nem más: hallgatás. Amikor ír, nem tervez, nem készül fel, pusztán hallgat. Hallgatva halad mondatról mondatra.

Cserna-Szabó András a Telexen pár hónapja azt mondta róla:

„Egy hihetetlenül letisztult szerző, aki odáig csupaszítja le a történeteit, hogy már a csend is elkezd beszélni"

Ez így igaz.

Magány és misztika. Téboly és csend. Mondatról mondatra.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Újévi Koncert Hegykőn

Kedves kis falu Hegykő, kedvelem a fürdőjét, kedvelem a hangulatát. A Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar újévi koncertet adott ma délután itt a Szent-Mihály templomban Oberfrank Péter vezényletével. Mivel Zsuzsával kedveljük a falut, és a klasszikus zenét is, így aztán az újévi virsli után elmentünk meghallgatni ezt az ünnepi előadást.

Strauss és Dvořák darabokat játszottak; gyönyörűen hangzott a templom akusztikájában. Ünnepi volt és emelkedett. A Bécsi Filharmonikusok újévi koncert hangulatát idézve a híres és népszerű Radetzky indulóval zárták az eseményt, és természetesen Oberfrank Péter az ilyenkor szokásos, már-már elvárt karmesteri szerepet hozta, a zene megfelelő ritmusára tapsoltatta a közönséget, hol halkabban, hol erőteljesebben, ahogy a katonás ütem megköveteli. A közönség természetesen nagy örömmel részt is vett ebben a játékban, és így együtt a muzsikusokkal közös tapsos zenélésben záródott a koncert. Szép volt.

Utána a templom előtt koccintás, jókívánságok, buék-buék...

Ezúton kívánok én is minden kedves kolostoros blogolvasónak bőséget, békességet, boldogságot!

A Kolostor Őre