"...mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint >>egy tündöklő szombat<<."
Olvashatóak Gabriel Garzía Márquez fenti sorai, könyve borítójának oldalán. Most a napokban olvasom ezt az abszurd könyvet, ami elgondolkodtatott. Az abszurd történetekre jellemző az eltorzultság, az irracionalitás, a túlzások, és sok minden egyéb. De vajon nem maga az élet írja a legnagyobb abszurditást?
Amikor a hataloméhség egyre inkább tönkreteszi a környezetét. Amikor Romániában egy komplett falut árasztanak el vízzel, változtatják tóvá, és süllyesztik el a mélybe. Amikor az ukrajnai lázadók végre betörnek az elnöki palotába, és aranyozott vécét találnak. Amikor Hitler, Sztálin vagonszámra cipeli az embereket a kivégzőhelyekre. Amikor Felcsúton a nagy ember falusi kertjének végébe stadionszentély épül, és ha ez kevés lenne, már vígan pöfög a kisvasút is, és lassan a Várba is betelepül. Hát, nem az élet írja a legnagyobb abszurditást?
A dolog érdekessége
hogy az abszurditás a normalitással kezdődik. Az őrületnek csupán kis csírái látszanak még az elején, a korai pillanatokban. Ilyenkor még van "szent ügy". Ilyenkor még létezik valamifajta értelmes cél. Ilyenkor még feltételezhető némi jó szándék. Hőstett. Bátorság. Rátermettség. De akik igazán a mélyére tekintenek a dolgoknak, azok már akkor is látják a torzulást. Azok kedvéért viszont, akik nem látják, azok kedvéért pedig útjára indul a teljes őrület, maga az
Abszurditás
és meg sem áll egészen addig, amíg elképesztő dolgok nem történnek. Ahogy láttuk a történelemben már sokszor, ez aztán tényleg a végletekig fokozható. Az arany vécékefétől elkezdve a stadionig, a gázkamrákig, Erdogan ijesztő tisztogatásáig, Putyin nagy birodalmi törekvéséig, sorolhatnám. Dübörög a torzulás, dübörög az abszurditás. És partner mindig van hozzá.
Mindig vannak lelkes "rajongók", őszinte támogatók, feltétlen hívek, olyan emberek akik "boldogan" asszisztálnak az abszurditás, végletekig fokozott őrületéhez. Ráadásul a múltból ismerhetőek is a klasszikus mondások: "Aki nincs velünk, az ellenünk van." vagy ennek a puhább verziója: "Aki nincs ellenünk, az velünk van." Miközben fel sem merül bennük, hogy a normalitás egyáltalán nem az lenne, hogy "hozzájuk" igazodunk.
Akiknek ez még mindig nem lenne elég, azok olvassák el, A pátriárka alkonya című könyvet, aztán vegyenek a kezükbe egy jó nagy és vastag történelemkönyvet, azt is alaposan lapozzák át, majd egy picit gondolkodjanak el az élet, és benne mi magunk, az ember abszurditásán.
Gabriel García Márquez
sorai a könyvből:
"...mert akkoriban nem akadt a hétköznapi életnek még oly jelentéktelen, apró bosszúsága, ami ne lett volna számára éppolyan fontos, akár a legkomolyabb államügyek, és őszintén hitte, képes boldogságot osztani, és különböző hadicselekkel még a halálnak is túljárhat az eszén.
Ama végképp tönkrement vénember láttán bizony nehéz volt hinni, hogy mindössze ennyi maradt volna meg abból a férfiból, akinek olyan mérhetetlen volt a hatalma, hogy egyszer, amikor megkérdezte, hány óra van, azt felelték, ahányat parancsol, tábornok úr, és igazuk volt, mert nemcsak a napszakokat igazította az ügyeihez, de még a pirosbetűs ünnepeket is a saját tervei szerint helyeztette át, hogy búcsúról búcsúra bejárhassa az egész országot a mezítlábas, indián árnnyal, a kiöltözött szenátorokkal és a kosaraikban pihenő, pompás harci kakasokkal, ő maga kiáltotta ki a fogadásokat, fergeteges hahotája megrengette az egész arénát, mert valamennyien kötelességünknek éreztük, hogy vele nevessünk..."
Az ember
mindig "külső" ellenségekkel kíván harcolni. Kívül lévő látomásokkal, ábrándokkal, lidércekkel, nagy gonosz sárkányokkal és ellenségekkel. De vajon nem belül vannak a legnagyobb démonaink? Egy társadalomnak is, lehet hogy nem is a határon túl vannak a legnagyobb ellenségei, hanem belül? Önmagában?
A téma talán megér annyit, hogy az ember egy pillanatra megáll, és elgondolkozik a dolgokon, ha máskor nem is, de legalább egy tündöklő szombaton.
Üdvözlettel
A Kolostor Őre
Csak Könnyedén
