Üres vászon az alkotói házban
A kép illusztráció. (AI)
Hónapok óta nem festettem mandalát, pedig képzeletem alkotói házában minden adott volt hozzá. Őszi nyugalom, csillagos égbolt, néhány hétre elvonuló jóleső magány, szolgálatkész ecsetek és az üres vászon. Hosszú meditatív órákat töltöttem kint a kertben a fák alatt, vagy bent a házban a vászon előtt. Ilyenkor nem foglalkoztam a külvilág zajával, hanem lelkem belső barlangjába próbáltam leereszkedni, és ott intuitívan letapogatni, hogy van-e kép és forma, ami meg akar születni. Lelki szemeimmel pásztáztam a belső szférát, figyeltem, hallgattam, próbáltam érzékelni a rezdüléseket, hogy megmozdul-e valami. Figyeltem, hogy testet akar-e ölteni vajon egy kép, egy ábra, egy mandala, de csak a csöndesség fogadott. Az üres vásznak némán meredtek. Mozdulatlanság és csönd. Mit tegyek?
A csillagokat figyeltem hosszan. A kertben lévő fák lombját fújta az őszi szél, és a levelek halk zizegesését hallgattam. Telefon elnémítva, rádió kikapcsolva, én pedig csendesen sétálok az alkotói házban fel s alá. Nézem a százéves falat, a gerendákat, az ecsetet és az üres vásznat. Most mintha... talán mozdulna valami. Mintha éledezne a belsőm. Mintha kezdene valami megszületni, bár színek még sehol, kép és sugallat semmi, azonban valami mocorog, érzem.
Gejzírszerűen feltörő óriás ötletrohamok vannak néha, aztán előfordulnak az álmaimban látott éles alakzatok, félálomszerű homályos derengések, megtörtént életesemények formái, néha pedig a patakként előbújó szerény kis ötletcseppek, szóval különböző módon szoktak elindulni bennem a képek. Amikor elvonulok az alkotói házba, a fantáziám képzeletbeli százéves kúriájába, akkor ez a környezet az, ami tökéletes teret ad az ötletek kiteljesedésének. Itt most nem nyomják el a helyszínt a vállalati jelentések, a részvénygrafikonok, a gazdasági hírek hangjai, hanem a vidéki csönd ad teret az alkotói képzeletnek. Idilli hely, varázslatos nyugalom, néha azonban ilyenkor sem történik semmi. Legalábbis ami a festővászonra kívánkozna. Valami más azonban igen.
Betűk formálódnak a belsőmben. Betűk, szavak és mondatok. Mandala helyett most magán és mássalhangzók forgolódnak, kis és nagybetűk, írásjelek, mondatok és bekezdések. Áhá, mindent értek! Úgy tűnik ez a mostani elvonulás nem a festésről, hanem az írásról fog szólni. Van ilyen. Megérkezem a városból nyitottan és inspiráltan, alkotásra készen, majd néhány napos lecsendesedés után a belső intuíciók megindulnak, ám nem abba az irányba haladnak, amit sejtettem. Képek helyett betűk jönnek. Színek helyett mondatok. Ecset és vászon helyett papír és toll, írógép és laptop az, amire szükségem van. Mondatok születnek meg. Mondatok, novellák, haikuk. A kezdeti finom tapogató érzékelések után letisztul az irány, és ekkor beindul a hullámzás. A kezdeti kis ötletpatakocskákból nagy folyók duzzadnak és hullámokban indul be a mondatok áramlása. Leülök és írni kezdek.
Lámpát gyújtok az asztal mellett és hagyom, hogy a belső barlang mélyéről szabadon lépjenek ki a fényre a mondatok. Megállás nélkül írom. Ilyenkor még fésületlen az egész. Vademberként szaladnak elő a mondatok, nyersek és durvák, majd később szelídítem őket. Az áramlás folyik, a klaviatúra kattog, kezd összeállni a történet. Fantázia és tapasztalat, tényszerűség és költőiség, hosszan és röviden, katt-katt-katt, tikk-tikk, ütemesen érkeznek a betűk, izgatottan kattog a billentyű. Ez az első hullám. Aztán jön a többi.
A festésnek és az írásnak is megvan a maga ritmusa és rituáléja. Elvonulásom következő napjai úgy látszik a betűk körül fognak most forogni. Az első hullámban csak hagyom, hogy kiáramoljon belőlem az ötlet nagy dózisban, nyersen. A második hullámban már szerkesztem, hangolom, finomítom. Mondatok cserélnek helyet, betűk kerülnek törlésre, toldalékoknak keresek teret, mint egy lakberendező tologatom bútorként a nyelvi elemeket. Fotel ide, szekrény oda. Az első hullám még csendes, csak a klaviatúra kattogását hallani, némi teaszürcsölés, krákogás, fejvakarás, ilyesmi, azonban a második hullám már hangosabb. No, nem azért, mert őrült módjára verem a billentyűzetet, hanem mert ilyenkor a 70-80%-os szinten lévő szöveget lassan elkezdem felolvasni hangosan magamnak. Figyelem a szöveget, hogy hangzik. Milyen a ritmus, milyen a hallás, milyen a benyomás. Hosszan és sokszor, igen, és nem unom meg. Próbálok kritikus és intuitív lenni, vajon hogyan lenne jó? Milyen formában akar létezni a szöveg? Hogyan kívánja megmutatni magát? Itt már a barlangból előtörő vadembert próbálom szelídíteni, megfésülni, csitítani, szóval a nyers ötletet simítani. Ez van, hogy napokig is eltart. Közben alszom, falevelet söprök, a szomszéddal beszélgetek, és mivel nem tudok kibújni a bőrömből, kis időre, de csak ránézek a részvénygrafikonokra, hogy tudjam merre tart a világ, és nem akarnak-e valami nagy hülyeséget csinálni a befektetők. Aztán rátérek a harmadik hullámra.
A végső simítás következik, a bútorasztalos utolsó csiszolása és a lakkozás, a végső egyengetés. Itt az írás harmadik hullámában szintén többször felolvasom magamnak hangosan a szöveget. Ha kell, megállok egy-egy mondatnál. Újra felolvasom, átgondolom. Újra és újra. Valóban kell bele az a szóismétlés? Vegyek ki belőle egy újrá-t, vagy inkább tegyek bele még egyet? A hosszú mondatból csináljak inkább két rövidebbet? Végső dilemmák tehát, az utolsó mozdulatok a fejemen belül és kívül, társak hozzá az alkotói ház fala, a kertben a fák, a ház fölött a csillagok.
Aztán lassan összepakolok. Végére jár az elvonulás. Pár nap vagy néhány hét, mikor mennyi sikerül. Mindenesetre tele meglepetéssel, hiszen most például az ecsethez hozzá sem nyúltam, üresen maradt a festővászon. Betűkkel találkoztam, szavak jöttek és mondatok, apró cseppekben, majd folyóvá duzzadva, csak írtam és írtam, ahogy talán egykor a sorstársaim a piramisok tövében, vagy a kódexek és a tekercsek fölött egy-egy kolostorban, áruk mögött a piacon, a hírvivők, az üzenet küldők, vagy írnokok egy kormányzói asztalnál a mondatok súlya fölött tűnődve. Betűk, szavak, mondatok, írásjelek és bekezdések, feljegyzések és törvények, üzenetek és történetek, legvégén pedig mindig a mondatvégi pont. Aztán csönd.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson
Az alkotói ház sorozat korábbi részei:
1) Az alkotói ház varázsa
2) Térkép és veszély
3) Kiterítve
4) Sivatag
5) Hőbörgés a főtéren
6) Pulzáló tó
7) Őszi égbolt
A csillagokat figyeltem hosszan. A kertben lévő fák lombját fújta az őszi szél, és a levelek halk zizegesését hallgattam. Telefon elnémítva, rádió kikapcsolva, én pedig csendesen sétálok az alkotói házban fel s alá. Nézem a százéves falat, a gerendákat, az ecsetet és az üres vásznat. Most mintha... talán mozdulna valami. Mintha éledezne a belsőm. Mintha kezdene valami megszületni, bár színek még sehol, kép és sugallat semmi, azonban valami mocorog, érzem.
Gejzírszerűen feltörő óriás ötletrohamok vannak néha, aztán előfordulnak az álmaimban látott éles alakzatok, félálomszerű homályos derengések, megtörtént életesemények formái, néha pedig a patakként előbújó szerény kis ötletcseppek, szóval különböző módon szoktak elindulni bennem a képek. Amikor elvonulok az alkotói házba, a fantáziám képzeletbeli százéves kúriájába, akkor ez a környezet az, ami tökéletes teret ad az ötletek kiteljesedésének. Itt most nem nyomják el a helyszínt a vállalati jelentések, a részvénygrafikonok, a gazdasági hírek hangjai, hanem a vidéki csönd ad teret az alkotói képzeletnek. Idilli hely, varázslatos nyugalom, néha azonban ilyenkor sem történik semmi. Legalábbis ami a festővászonra kívánkozna. Valami más azonban igen.
Betűk formálódnak a belsőmben. Betűk, szavak és mondatok. Mandala helyett most magán és mássalhangzók forgolódnak, kis és nagybetűk, írásjelek, mondatok és bekezdések. Áhá, mindent értek! Úgy tűnik ez a mostani elvonulás nem a festésről, hanem az írásról fog szólni. Van ilyen. Megérkezem a városból nyitottan és inspiráltan, alkotásra készen, majd néhány napos lecsendesedés után a belső intuíciók megindulnak, ám nem abba az irányba haladnak, amit sejtettem. Képek helyett betűk jönnek. Színek helyett mondatok. Ecset és vászon helyett papír és toll, írógép és laptop az, amire szükségem van. Mondatok születnek meg. Mondatok, novellák, haikuk. A kezdeti finom tapogató érzékelések után letisztul az irány, és ekkor beindul a hullámzás. A kezdeti kis ötletpatakocskákból nagy folyók duzzadnak és hullámokban indul be a mondatok áramlása. Leülök és írni kezdek.
Lámpát gyújtok az asztal mellett és hagyom, hogy a belső barlang mélyéről szabadon lépjenek ki a fényre a mondatok. Megállás nélkül írom. Ilyenkor még fésületlen az egész. Vademberként szaladnak elő a mondatok, nyersek és durvák, majd később szelídítem őket. Az áramlás folyik, a klaviatúra kattog, kezd összeállni a történet. Fantázia és tapasztalat, tényszerűség és költőiség, hosszan és röviden, katt-katt-katt, tikk-tikk, ütemesen érkeznek a betűk, izgatottan kattog a billentyű. Ez az első hullám. Aztán jön a többi.
A festésnek és az írásnak is megvan a maga ritmusa és rituáléja. Elvonulásom következő napjai úgy látszik a betűk körül fognak most forogni. Az első hullámban csak hagyom, hogy kiáramoljon belőlem az ötlet nagy dózisban, nyersen. A második hullámban már szerkesztem, hangolom, finomítom. Mondatok cserélnek helyet, betűk kerülnek törlésre, toldalékoknak keresek teret, mint egy lakberendező tologatom bútorként a nyelvi elemeket. Fotel ide, szekrény oda. Az első hullám még csendes, csak a klaviatúra kattogását hallani, némi teaszürcsölés, krákogás, fejvakarás, ilyesmi, azonban a második hullám már hangosabb. No, nem azért, mert őrült módjára verem a billentyűzetet, hanem mert ilyenkor a 70-80%-os szinten lévő szöveget lassan elkezdem felolvasni hangosan magamnak. Figyelem a szöveget, hogy hangzik. Milyen a ritmus, milyen a hallás, milyen a benyomás. Hosszan és sokszor, igen, és nem unom meg. Próbálok kritikus és intuitív lenni, vajon hogyan lenne jó? Milyen formában akar létezni a szöveg? Hogyan kívánja megmutatni magát? Itt már a barlangból előtörő vadembert próbálom szelídíteni, megfésülni, csitítani, szóval a nyers ötletet simítani. Ez van, hogy napokig is eltart. Közben alszom, falevelet söprök, a szomszéddal beszélgetek, és mivel nem tudok kibújni a bőrömből, kis időre, de csak ránézek a részvénygrafikonokra, hogy tudjam merre tart a világ, és nem akarnak-e valami nagy hülyeséget csinálni a befektetők. Aztán rátérek a harmadik hullámra.
A végső simítás következik, a bútorasztalos utolsó csiszolása és a lakkozás, a végső egyengetés. Itt az írás harmadik hullámában szintén többször felolvasom magamnak hangosan a szöveget. Ha kell, megállok egy-egy mondatnál. Újra felolvasom, átgondolom. Újra és újra. Valóban kell bele az a szóismétlés? Vegyek ki belőle egy újrá-t, vagy inkább tegyek bele még egyet? A hosszú mondatból csináljak inkább két rövidebbet? Végső dilemmák tehát, az utolsó mozdulatok a fejemen belül és kívül, társak hozzá az alkotói ház fala, a kertben a fák, a ház fölött a csillagok.
Aztán lassan összepakolok. Végére jár az elvonulás. Pár nap vagy néhány hét, mikor mennyi sikerül. Mindenesetre tele meglepetéssel, hiszen most például az ecsethez hozzá sem nyúltam, üresen maradt a festővászon. Betűkkel találkoztam, szavak jöttek és mondatok, apró cseppekben, majd folyóvá duzzadva, csak írtam és írtam, ahogy talán egykor a sorstársaim a piramisok tövében, vagy a kódexek és a tekercsek fölött egy-egy kolostorban, áruk mögött a piacon, a hírvivők, az üzenet küldők, vagy írnokok egy kormányzói asztalnál a mondatok súlya fölött tűnődve. Betűk, szavak, mondatok, írásjelek és bekezdések, feljegyzések és törvények, üzenetek és történetek, legvégén pedig mindig a mondatvégi pont. Aztán csönd.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson
Az alkotói ház sorozat korábbi részei:
1) Az alkotói ház varázsa
2) Térkép és veszély
3) Kiterítve
4) Sivatag
5) Hőbörgés a főtéren
6) Pulzáló tó
7) Őszi égbolt
Őszi idill
az alkotói házban
az alkotói házban
YouTube Link
