Térkép és veszély az alkotói házban
A kaput nyitja a nagy kulcs a csomón, a középső a kúria pincéjét, a
kisebb méretű pedig a házat magát - mutattam részletesen, és ezzel át is
adtam a fontos eszközt a szomszédnak. Arról az emberről van szó, akivel
a múltkori történetem zárult. Akivel nagyokat hümmögve sétáltunk a
vidéki kúria, a képzeletbeli alkotóházam környékén. Igen, a fantáziám
egy különös szeglete ez, a százéves falakkal és a kertben hatalmas
fákkal rendelkező alkotói ház vidéken. Az ahová rendszeresen elvonulok
festeni és írni. Most pedig átadtam a kulcsokat a szomszédnak.
A
tavasz sűrűjében voltunk már bőven, és ilyenkor mindig visszatérek a
fővárosba egy részvényesi közgyűlésre. Szavazás a pénzügyi beszámolóról,
az osztalékról, tervek, jövőkép, befektetői hangulat felmérése,
találkozás más részvényesekkel és ilyesmi. Általában ilyenkor az alkotói
ház csöndben pihen. A falai közt némán ott várnak a könyvek és a
mandalák. Öt éve festem ezeket a különös képeket, amik nem annyira
művészi festmények, mint inkább pszichológiai ábrák. Nem is mindig
úgymond "szabályos" mandalák. Ezek önismereti ábrák, lélektani képek,
amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti út. Mindegyik
különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló egyéniségek lennének.
Pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást tükröznek.
Amíg én a közgyűlésen elmélkedem a részvény grafikonok mozgásáról, a
nyereség és az osztalék hányadosáról, addig mandaláim csendesen
pulzálnak a vidéki kúriában. Most azonban a házkulcs a szomszédnál, és
különös dolgok kezdődtek. Este megcsörrent a telefonom.
Lement a
nap, és a főváros átadta magát az esti üzemmódnak. Az utcákon és a
villamoson a nappal emberei haza szállingóztak, és átadták helyüket az
éjszaka figuráinak. Átalakultak a ruhák, az illatok és a frizurák.
Voltak akik színházba igyekeztek, mások buliba, bárokba, vagy kocsmába. A
taxisok tudnak csak igazán mesélni az éjszaka világának alakjairól. A
taxisok, a hotelesek, a bárosok és a büfések. Én a közgyűlés után
visszahúzódtam az ilyenkor szokásos városi kis lakásba. Este még
elvégeztem a matekot a megszavazott osztalékkal kapcsolatban, ami
precízen és pontosan határidőre meg fog érkezni a számlámra.
Ellenőriztem a tőzsdezárás utáni árfolyamokat, átfutottam a gazdasági
híreket, aztán nem maradt más hátra, mint hogy egy jó könyv mellett a
szobában még a város esti hangját hallgassam. Aztán megcsörrent a
telefon, és a kijelzőn a szomszéd nevét láttam.
Ne haragudj,
öregem, hogy ilyenkor zavarlak, de elképesztő dolog történt az egyik mandaláddal, gondoltam tudnod kell róla - hadarta gyorsan és izgatottan a
telefonban, szerintem már pár pohár jófajta rizling után. És ekkor
belekezdett a történetbe, hogy a délután folyamán, és a kulcscsomó,
kert, ajtó, bement, fűnyírás, igen, ahogy megígérte, ablakok is, igen,
szellőztetés, mindent úgy, persze, ahogy megbeszéltük, persze,
igen-igen, a kolbász is ott volt a hűtőben, vitt belőle, már az illata
is pazar, mustár, kenyér, uborka, hááát, persze, hogyne, no de aztán,
amikor mindennel végzett, megállt egy pillanatra a nagy barna íróasztal
előtt, aminek a közepén a legújabb mandala festmény volt. Körök,
négyzetek, kisebbek és nagyobbak egymásban, a széleken sötétlila különös
feketeség, középen belül egy nagy sárga pont, hullámok és négyzetek,
egymáson és össze is meg vissza is, de mégis, valamifajta összeszedett
rendezettség. Igen, tudom melyikről beszélsz - nyugtattam meg, és
kértem, hogy folytassa, mesélje el, mi zaklatta föl így.
Megbűvölt,
öregem, magam sem hittem - mondta kétkedve - és gyorsan folytatta.
Mint, valami térkép, vagy egy szentély, esetleg egy titkos várkastély
alaprajza, ilyen benyomásaim voltak a kép láttán, de aztán mint egy
folyó, egyik ötlet és benyomás hömpölygött a másik után, és magam sem
tudtam már, hogy mit gondoljak a képről. Alig hallhatóan hümmögtem a
telefonban, hiszen engem is meglepett, mert amikor ezt a képet
festettem, ilyesmi nem merült fel bennem. Tudatosan nem, talán tudat
alatt? Nem tudtam hosszan elmélyedni a gondolataimban, mert a szomszéd
folytatta. Érdekes - gondoltam, ezek a modern telefonok már nemcsak
hangot, hanem illatot is tudnak közvetíteni? - mert szentül meg voltam
győződve, hogy a szomszéd szavai közül kiérezni a legalább fél üveg
rizling illatát is.
Beszippantott a kép egyre jobban - folytatta -
még szerencse, hogy mindez a kerti munkák után volt, mert ekkor már
képtelen lettem volna bármit is csinálni - mondta egyszerre lelkesen és
ijedten, kétségek, öröm, félelem és meglepődés közepette - aztán arra
gondoltam - folytatta élményeit a festménnyel kapcsolatban - hogy ez nem
is térkép, és nem egy épület, hanem egy iránytű, nem dehogyis, egy
titkos régi pecsét, egy ősi szimbólum, vagy valami, vagy ilyesmi, vagy
mittudomén, dehogyis, bárhogyis, kitudja, énnemtudom, szóval, csak
álltam ott az asztal előtt, felnéztem a képről, és azt vettem észre,
hogy beesteledett. De nem tudtam szabadulni, öregem - folytatta, és
elmesélte, hogy villanyt gyújtott, mert még a képen akart gondolkodni,
ám lámpafénynél még rejtélyesebb volt.
Ahogy újra és újra
rápillantottam, most már lámpafénynél, úgy tűnt, hogy ez nem is egy
térkép, de nem is épület, nem is alaprajz, nem is iránytű, vagy
szimbólum, esetleg pecsét, hanem ez a kép egy történet! - ekkor már az
én szemeim is egyre kerekebbre nyíltak - mire gondolsz? - kérdeztem,
mire a szavamba vágva folytatta - öregem, ez nem kép, hanem egy út, egy
kaland, egy fejlődéstörténet, égtáj, élet, vándor, fény, sötét, vonzás,
taszítás, gravitáció, mélység, hegy, szerzetes, vándorlás, megérkezés -
naaaa, itt álljunk meg, kértem most már én határozottan.
Szomszéd
úr, most őszintén, te mennyit ittál? - kérdeztem, mert kezdett egyre
nagyobb zagyvaságokat, egyre nagyobb izgatottsággal összehordani. Te
részeg vagy - folytattam. Persze, persze, majdnem elfogyott az üveg
rizling, talán csak egy kicsi maradt belőle, de nem a pia beszél
belőlem, öregem, hanem a festmény! Érted, a feeestmééény! - mire én csak
egy nagyot sóhajtottam, aztán folytatta - ezek nem is az én szavaim. A
mandalád beszél belőlem, öregem, az a sárga kör a közepéből, ami magával
rántott, meg azok a négyzetek, azok a különös csúcsok, mintha átvették
volna az irányítást az agyam felett - ez már nekem is sok volt,
érthetetlen zűrzavar, és megkérdeztem tőle végre - most mit is akarsz
tulajdonképpen te tőlem, szomszéd úr, végül is miért hívtál?
Ööö...
- itt egy kicsit elkezdett dadogni - csak annyit akartam mondani,
öregem, hogy, ööö... legközelebb is szívesen, a fűnyírás, meg az
ablakok, meg ilyesmi, hiszen tudod, jó szomszédok vagyunk, meg a kolbász
is remek volt, csak arra kérlek, hogy ha legközelebb is rám bízod a
házat, akkor ezeket a festményeket, kérlek pakold el, én nem bírok ki
még egy ilyen szellemi utazást, ha véletlenül rájuk nézek, kimegy az erő
a lábamból, beszippantanak és átalakulok. Tedd el ezeket a képeket,
kérlek legalább egy szekrénybe! Még egy, ööö, lakatot sem bánnék.
Rendben,
szomszéd úr, így lesz, és azért még egyszer, kösz szépen a kertet meg a
házat, a festményre ne haragudj meg, valójában csak ártatlan kis
színek, vonalak és formák ezek. Csak játék ez, semmi más. Pacsmagolás.
Gyermeki bolondozás, kriksz-kraksz, kreatív és intuitív, meditatív
bolyongás.
Hát épp erről beszélek neked, öregem - így a szomszéd zárásképpen - hát, pont ezért ilyen veszélyes!
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson
Kapcsolódó bejegyzések:
- Egy éjszaka a mandalák kertjében
- Gabriel García Márquez Magyarországon járt
- Azahriah és a kortárs irodalom
- Mr. Ascot Tie élete
Az alkotói ház
varázsa
YouTube Link
