Kiterítve az alkotói házban
A padlón feküdtem mozdulatlanul, és mintha lassú hömpölygésbe
kezdett volna a szoba. A vidéki kúriában voltam, az elvonulásra szolgáló
kellemes alkotói házban, amit lelki ecsetek kreáltak a fantáziám belső
vásznán. A kúria százéves falai körül hatalmas fák, kert, nyugodt vidék.
Belül pedig most épp fekszem a földön, és a padló mintha hullámozni
kezdene. Az idő mozgatja, a színek és az ábrák. Öt évnyi lélektani
mandalafestmény fekszik előttem a padlón kiterítve. Ezeket az ábrákat
figyelem, és mintha egy lélektani hömpölygésbe társult volna be, már
nemcsak a padló, hanem a szoba és a ház is, mert mozog, hullámzik,
életre kelt.
Fekszem a földön, előttem a mandalák, és egy hömpölygő utazás veszi kezdetét. Az időn és a téren át haladok keresztül az ecset sörtéjének mozgása mentén. Tekintetem végigfut az évek alatt megfestett huszonnyolc képen, és mint egy vizuális napló engednek bepillantást az időbe és a lélekbe. Valami felé mintha húzna az ecset. Hullámzik a padló, a falak és a tető. Az ecset is hullámzik, hallgat, érzékel, letapogat és keres, de mintha a távolban egy erő is az ecsetet keresné. A fehér lapok túloldaláról, mintha valami az ecsetet hívná. Hívja, bűvöli, mozgatja. Ki van ott?
Kopp-kopp! Ki van ott? Hallom a saját hangomat, miközben a hullámzó padlón fekszem. Kopp-kopp! Hallom a kopogást, majd újra a saját hangomat - ki van ott? Mire jön a válasz: hahó, öregem, jól vagy? - hallom egyszercsak a szomszéd hangját az ablak mögül, ahogy épp betekint az alkotói házamba kintről a kertből. Hahó, öregem, jól vagy? Nyitva hagytad a kertkaput, azon jöttem be, minden oké? Igen - intek a kezemmel és szépen lassan feltápászkodom a földről. Mintha enyhülnének a hullámok, mintha visszatért volna a falak stabilitása, és már a mandalafestmények sem örvénylenek, csupán a földön fekszenek némán és kiterítve.
Feltápászkodom és intek a szomszédnak, hogy jöjjön a bejárati ajtóhoz, kinyitom és beengedem. Szervusz, öregem, - lép kicsit aggódva a házba, majd folytatja - mi újság, minden rendben van? Ijesztő látvány volt, ahogy ott feküdtél a padlón, és mit keres előtted az a sok festmény a földön? - Hááát... - kezdtem volna bele kicsit kótyagosan, de a szomszéd rögtön tovább érdeklődött - mi volt ez, valami művészeti szeánsz, valami alkotói rituálé? - kérdezte, mire csak legyintettem. Hagyjad, talán csak túl fáradt voltam - mondtam, és a képekre böktem - kipakoltam az összes képet a földre, amit az elmúlt öt évben festettem. A szomszéddal együtt odaléptünk, és egy percig csendben néztük. Ne haragudj meg, öregem, de azért ez nem egy Leonardo da Vinci - mondta, majd rám nézett. Én őrá, három másodperc csönd, majd hatalmas nevetésben törtünk ki egyszerre. Miután lecsillapodtunk, mondtam neki - persze, szomszéd úr, hát persze, hogy ezek nem Leonardo képek, ezek nem is művészi festmények, hanem inkább amatőr lélektani ábrák - ő bólogatott, majd megkérdeztem - így egyben kiterítve látni az egészet, neked mit mond ez, szomszéd úr? Mi a benyomásod róla?
Kezével az állát kezdte vakarni, hümmögött, és kicsit közelebb lépett. Hagytam, hadd nézze őket. Figyelj, - kezdte halkan - én egyszerű vidéki fickó vagyok, művelem a földet, gondozom a szőlőt, bort készítek, fúrok-faragok, teszek-veszek, én nem értek ezekhez a művészeti témákhoz, öregem, nehezet kérdezel. Persze, értem, - válaszoltam - de ezek nem művészeti képek, azt az előbb már megbeszéltük, hanem amatőr lélektani ábrák, mint valami személyiségjegyek. Hangulatképek ezek, belső üzenetek, ilyesmik.
Ja, vagy úúúgy! - komorodott el kissé, majd azoknak a szakiknak az eltökéltségével lépett még közelebb a képekhez, akik egy nehéz megoldandó problémával találkoznak, és nem akarnak szégyenben maradni. Nos, szomszéd úr? - kérdeztem, mire belekezdett - figyelj, öregem, olyan ezt látni egyben, mint valami labirintus. Mintha bolyonganál valahol, mintha valamit keresnél, mintha bejárnál egy különös tájat. - majd hangosan felnevetett, és úgy folytatta röhögve - figyelj, öregem, ha nem tudnám mennyire otthonülő vagy, azt gondolnám, hogy valami idegenvezetőként a távoli tájakat festetted meg - ezen én is jót nevettem, hiszen igaza volt az otthonüléssel kapcsolatban. Akadt olyan periódus, hogy hetekig, akár hónapokig ki sem mozdultam a képzeletbeli alkotói házamból. Csak kisebb séta a környéken, bolt, ilyesmi.
Szóval, labirintus, meg bolyongás, keresés és vándorlás?! - ismételtem meg a szavait, majd folytattam - gondolkodni fogok rajtuk, szomszéd úr, kösz, gondolkodni fogok ezeken mindenképp. Csak aztán a nagy töprengésben, nehogy megint a padlón köss ki! - mondta, miközben hátbaveregetett, aztán kinézett az ablakon keresztül az égre. Esteledik, öregem, hazamegyek, szevasz! Kikísértem, majd bezártam az ajtót és körbenéztem a szobában. Sötét volt már, de nem akartam villanyt gyújtani. Elég lesz egy gyertya. A vidék esti csöndessége szépen lassan leereszkedett a tájra és a házra. Sehol semmi zaj, se kívül, se belül, csupán apró neszek. Gyertyát gyújtottam és visszaültem a mandalák mellé a földre. Sötét volt már kint a kertben és a környéken. A házban is sötét volt, csak a körülöttem lévő kis teret világította be a gyertyaláng. Ebben az apró fényburokban ültem a padlón, előttem pedig a huszonnyolc mandalafestmény kiterítve. Hosszan figyeltük egymást. Néma dialógus, szavak nélküli párbeszéd. Lassú hömpölygés. Emlékezés, ecsetsurrogás, belső derengés, átélt történetek, élmények és hangulatok, no és egy sárgán fénylő napkorong. Az ecset keresi a középpontot, és a középpont is keresi az ecsetet. A gyertya fénye kitágult, és miközben a környéken mindenki aludt, az est közepén a ház köré láthatatlanul egy aranykör került. És mi benne ültünk, pontosan a közepén: az alkotói ház, én és a mandalák, még néhány üres lap és az ecset.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson
Kapcsolódó bejegyzések:
- Egy éjszaka a mandalák kertjében
- Az alkotói ház varázsa
Fekszem a földön, előttem a mandalák, és egy hömpölygő utazás veszi kezdetét. Az időn és a téren át haladok keresztül az ecset sörtéjének mozgása mentén. Tekintetem végigfut az évek alatt megfestett huszonnyolc képen, és mint egy vizuális napló engednek bepillantást az időbe és a lélekbe. Valami felé mintha húzna az ecset. Hullámzik a padló, a falak és a tető. Az ecset is hullámzik, hallgat, érzékel, letapogat és keres, de mintha a távolban egy erő is az ecsetet keresné. A fehér lapok túloldaláról, mintha valami az ecsetet hívná. Hívja, bűvöli, mozgatja. Ki van ott?
Kopp-kopp! Ki van ott? Hallom a saját hangomat, miközben a hullámzó padlón fekszem. Kopp-kopp! Hallom a kopogást, majd újra a saját hangomat - ki van ott? Mire jön a válasz: hahó, öregem, jól vagy? - hallom egyszercsak a szomszéd hangját az ablak mögül, ahogy épp betekint az alkotói házamba kintről a kertből. Hahó, öregem, jól vagy? Nyitva hagytad a kertkaput, azon jöttem be, minden oké? Igen - intek a kezemmel és szépen lassan feltápászkodom a földről. Mintha enyhülnének a hullámok, mintha visszatért volna a falak stabilitása, és már a mandalafestmények sem örvénylenek, csupán a földön fekszenek némán és kiterítve.
Feltápászkodom és intek a szomszédnak, hogy jöjjön a bejárati ajtóhoz, kinyitom és beengedem. Szervusz, öregem, - lép kicsit aggódva a házba, majd folytatja - mi újság, minden rendben van? Ijesztő látvány volt, ahogy ott feküdtél a padlón, és mit keres előtted az a sok festmény a földön? - Hááát... - kezdtem volna bele kicsit kótyagosan, de a szomszéd rögtön tovább érdeklődött - mi volt ez, valami művészeti szeánsz, valami alkotói rituálé? - kérdezte, mire csak legyintettem. Hagyjad, talán csak túl fáradt voltam - mondtam, és a képekre böktem - kipakoltam az összes képet a földre, amit az elmúlt öt évben festettem. A szomszéddal együtt odaléptünk, és egy percig csendben néztük. Ne haragudj meg, öregem, de azért ez nem egy Leonardo da Vinci - mondta, majd rám nézett. Én őrá, három másodperc csönd, majd hatalmas nevetésben törtünk ki egyszerre. Miután lecsillapodtunk, mondtam neki - persze, szomszéd úr, hát persze, hogy ezek nem Leonardo képek, ezek nem is művészi festmények, hanem inkább amatőr lélektani ábrák - ő bólogatott, majd megkérdeztem - így egyben kiterítve látni az egészet, neked mit mond ez, szomszéd úr? Mi a benyomásod róla?
Kezével az állát kezdte vakarni, hümmögött, és kicsit közelebb lépett. Hagytam, hadd nézze őket. Figyelj, - kezdte halkan - én egyszerű vidéki fickó vagyok, művelem a földet, gondozom a szőlőt, bort készítek, fúrok-faragok, teszek-veszek, én nem értek ezekhez a művészeti témákhoz, öregem, nehezet kérdezel. Persze, értem, - válaszoltam - de ezek nem művészeti képek, azt az előbb már megbeszéltük, hanem amatőr lélektani ábrák, mint valami személyiségjegyek. Hangulatképek ezek, belső üzenetek, ilyesmik.
Ja, vagy úúúgy! - komorodott el kissé, majd azoknak a szakiknak az eltökéltségével lépett még közelebb a képekhez, akik egy nehéz megoldandó problémával találkoznak, és nem akarnak szégyenben maradni. Nos, szomszéd úr? - kérdeztem, mire belekezdett - figyelj, öregem, olyan ezt látni egyben, mint valami labirintus. Mintha bolyonganál valahol, mintha valamit keresnél, mintha bejárnál egy különös tájat. - majd hangosan felnevetett, és úgy folytatta röhögve - figyelj, öregem, ha nem tudnám mennyire otthonülő vagy, azt gondolnám, hogy valami idegenvezetőként a távoli tájakat festetted meg - ezen én is jót nevettem, hiszen igaza volt az otthonüléssel kapcsolatban. Akadt olyan periódus, hogy hetekig, akár hónapokig ki sem mozdultam a képzeletbeli alkotói házamból. Csak kisebb séta a környéken, bolt, ilyesmi.
Szóval, labirintus, meg bolyongás, keresés és vándorlás?! - ismételtem meg a szavait, majd folytattam - gondolkodni fogok rajtuk, szomszéd úr, kösz, gondolkodni fogok ezeken mindenképp. Csak aztán a nagy töprengésben, nehogy megint a padlón köss ki! - mondta, miközben hátbaveregetett, aztán kinézett az ablakon keresztül az égre. Esteledik, öregem, hazamegyek, szevasz! Kikísértem, majd bezártam az ajtót és körbenéztem a szobában. Sötét volt már, de nem akartam villanyt gyújtani. Elég lesz egy gyertya. A vidék esti csöndessége szépen lassan leereszkedett a tájra és a házra. Sehol semmi zaj, se kívül, se belül, csupán apró neszek. Gyertyát gyújtottam és visszaültem a mandalák mellé a földre. Sötét volt már kint a kertben és a környéken. A házban is sötét volt, csak a körülöttem lévő kis teret világította be a gyertyaláng. Ebben az apró fényburokban ültem a padlón, előttem pedig a huszonnyolc mandalafestmény kiterítve. Hosszan figyeltük egymást. Néma dialógus, szavak nélküli párbeszéd. Lassú hömpölygés. Emlékezés, ecsetsurrogás, belső derengés, átélt történetek, élmények és hangulatok, no és egy sárgán fénylő napkorong. Az ecset keresi a középpontot, és a középpont is keresi az ecsetet. A gyertya fénye kitágult, és miközben a környéken mindenki aludt, az est közepén a ház köré láthatatlanul egy aranykör került. És mi benne ültünk, pontosan a közepén: az alkotói ház, én és a mandalák, még néhány üres lap és az ecset.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson
Kapcsolódó bejegyzések:
- Egy éjszaka a mandalák kertjében
- Az alkotói ház varázsa
Térkép és veszély
az alkotói házban
az alkotói házban
YouTube Link
