Sivataggá változott alkotói ház
Hetek óta nem találkoztam emberrel, egy kietlen tájon jártam magamban,
belül, ugyanis a képzeletbeli alkotói házamban voltam vidéken egy
hosszabb elvonuláson. Mint egy sivatagi vándornak az oldalára erősített
kulacs, olyan szerepet töltött be nálam a klasszikus kotyogós kávéfőző
és a több doboz cherry coke. Túlélő készletem feltöltve, vagyis az
oázisként szolgáló konyhában a hűtőszekrény készen állt ízletes
szendvicsek és egyszerűbb ételek elkészítésére, az iránytű szerepét
pedig szokás szerint és szolgálatkészen betöltötte az ecset.
Hetek
óta nem találkoztam emberrel, szinte sivatagi csend járta át a házat. A
szomszéd látta, hogy ott vagyok, de ha nem mozogtam a kertben, akkor ő
sem zavart meg. Sejtette, hogy valamifajta belső elvonuláson vagyok. Egy
vándorláson, felfedezőúton, alkotói magányban. Mindez a fantáziám
képzeletbeli alkotói házában vidéken. Ott, ahonnan a belső utazásaim
elindulnak, és amik messzire vezetnek. Hegyekbe, tengerekhez, vagy
magányos sivatagi estékhez.
Vannak drámai alkotók. Olyanok, akik
harcban, háborúban, küzdelmekben és konfliktusokban, darálóban járnak,
abból merítenek. Én inkább figyelek. Tájat, épületet, embert, a napot, a
holdat, a csillagokat és az eget. Közelről, távolról, tele gyomorral,
szomjasan vagy éhesen. Megyek, lépkedek, a tájat szemlélem, a szél
hangját hallgatom. Mit mond? Lassú léptek, ücsörgés, hosszas tűnődés.
Megyek, lépkedek, egyik láb a másik után, fel s alá az alkotói házban,
ecset surrog, a csönd suttog, és nagy fehér lap fekszik előttem kérdőn.
Séta közben köröket írok le a házban, a kertben, a környéken, majd
messzebbre megyek. Később visszatérek. Vissza a környékre, a kertbe és a
házba, belülre, beljebb, egyre beljebb, magamba.
Szevasz, öregem
- köszönt a szomszéd, mikor látta, hogy bóklászom a kertben, miközben
próbálom magam épp inspiratív állapotba hozni, kiüresedett elmével a
füvön lépkedni. Ne haragudj, csak az eurót akartam megkérdezni - szól át
a kerítésen - szerinted mikor kéne venni, merre megy most innen a
forint? - Nem tudom, szomszéd úr, én inkább a részvényekkel foglalkozom
- de azért pár dolgot megemlítettem neki a mostani jegybanki
politikáról, a kamatokról, világhelyzetről, aztán igyekszem gyorsan
búcsúzni, hogy tovább rójam a köröket, hogy benne maradjak a meditatív
és inspiratív alkotói állapotban. Intünk egymásnak, búcsúzunk;
szevasz-szevasz, tovább lépkedek, figyelek, hallgatok, a kezemben az
ecsetet fogom.
A szomszéddal történt találkozás óta ismét hosszú
idő telt el, míg nem beszéltem emberrel, csak a túlélő készletemmel
vándorlok belül. Kávé, kóla, szendvicsek, körök, körök, újabbak és
újabbak, ecset a kézben, a figyelem belül. Sivatagi vihar után a táj
újra csendben, az oázis viszont már messze, az emberi kéz nyoma távol,
város már sehol, iránytű az ecset, a fehér lapot pedig színezi a belső
képzelet. Eljutni egy pontra, oda tartok. Nem célként haladok, hanem
sorsként. Hív a sivatag, hív a nagy pont, ott a messzeségben, a
magasságban, a távolságban valami rejtett tudás. Fokról-fokra haladok,
az éjszakákból lesznek újra nappalok, tágul a horizont, lépkedek,
figyelek.
Máris mész, öregem? - kérdezi a szomszéd, mikor nyitom
ki a nagykaput az autónak. Igen - felelem - most egy időre végeztem,
megfestettem, amit meg kellett, megírtam, amiket meg kellett, most
megyek vissza a városba, de szerintem pár hét múlva visszatérek. Eurót
vettél végül? - kérdezem. Ja, azt nem, csak eljátszottam a gondolattal.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás nemrég jelent meg a Librariuson
Kapcsolódó bejegyzések:
- Egy éjszaka a mandalák kertjében
- Gabriel García Márquez Magyarországon járt
- Azahriah és a kortárs irodalom
- Mr. Ascot Tie élete
A sorozat korábbi részei:
- Az alkotói ház varázsa
- Térkép és veszély az alkotói házban
Kiterítve
az alkotói házban
YouTube Link
