Száz év magány

Márquez mester már A pátriárka alkonyával lenyűgözött, a Száz év magány című könyvével azonban teljesen magával ragadott. Mondhatom hogy elvarázsolt, utaztatott, kacagtatott, földbe döngölt, zúzott, aprított, és közben teljesen elképedtem, mert a szerző szürreális világa mágikusan meseszerűnek tűnik, azonban rájöttem hogy nagyon is valóságos.

Bödőcs Tibor azt írja Gabriel García Márquezről:

"Oldalaira nem árt, ha a nyájas olvasó machetét is visz magával. Történetei sűrűek, mint a bika vére, ami cementet reggelizett."

Precíz meglátás, bizony ez így van. A Száz év magány cementszerűen sűrű történetei egy család körül forognak, ahol több generáción keresztül zajlik az őrület, az élet, a történelem, az őrület és az élet, a szenvedés, az öröm és a bánat, plusz még nem kevés őrület, na és a történelem, meg hát, maga az élet, no és a történelem, plusz némi őrület, és ahogy haladunk oldalról oldalra, a térdcsapkodós röhögés közben egyre jobban beszippant minket a magány. De nem az a délutáni kis könnyed egyedüllét, neeeem, a magánynak valami sokkal mélyebb, sűrűbb és sötét verme, ott, ahol valójában mindannyian ülünk, bent, önmagunk legbelsőbb szobájában. Ahol mindvégig egyedül vagyunk. A létezésnek ebben a sűrű és sötét odújában már egyre kevesebb kedvünk van nevetni, hiszen a szürrealista meséből már nem más, hanem bizony mi magunk, meg a körülöttünk lévő világ bontakozik ki és mutatja meg az arcát. Az őrület és a magány végtelenítettre állított lejátszásába kapunk betekintést. A kazetta nem áll le, a szalag pedig megállás nélkül forog generációról generációra

Jó ideje már azt csinálom,

hogy az igazán remek fogalmazású és témájú könyvekből, szó szerinti idézeteket, mondatokat, és komplett bekezdeséket másolok ki egy füzetbe, hogy a könyv esszenciálisan legjobb részei megmaradjanak nekem külön egy kis jegyzetben. A Száz év magány című könyvből 18 db, A4-es méretű spirálfüzet oldalnyi szöveget jegyzeteltem ki.

Furcsa ebben a mágikus kis könyvben nézni, ahogy az idő pereg, ahogy a szereplők élete tipeg, ahogy a magányuk dagad, és ahogy, valahogy, rejtélyes módon mintha körbe-körbe utaznának valami elmondhatatlan körül.

A Dél-Amerika által szintén megbabonázott másik szerző, bizonyos Lénárd Sándor egyszer arról írt: ahogy telik az idő, egyre jobban esik behúzódni az erdőbe, mélyre, egyre beljebb és beljebb, még beljebb a páfrányok mögé.

Márquez mester nem áll itt meg! Mélyebbre ás, a magány legbelsőbb sűrűjébe. A Bödőcs által emlegetett machétával halad a páfrányok mentén beljebb, egyre beljebb, és az erdő azon részén, ahol már szó nem hallik, épület nem látszik, egy mágikus kutat talál, talán pont azt, amiről Thomas Mann is ír, az a bizonyos mélységes mély kút. A pereménél megáll Márquez mester, belenéz, aztán a hátáról a kis útibatyut meg az írógépet leveszi, talán egy kicsit még vakarja a fejét, meg egy utolsó cigarettát is elszív, aztán fogja magát és leereszkedik a kút végtelenséges mélyére, hogy aztán száz év múlva visszatérjen, és a kút mellett még frissiben, azonnal legépelje azt, amit lent látott a sötétben alul, és a kút belső falára vésve. Valahogy így képzelem a Száz év magány című könyv születését.

Márquez mester nagyot alkotott! Az őrület és a magány bibliáját. Tessék olvasni ezt a forradalmak kirobbantása közben, a cukorállatkák gyártása mellett, a pergamenek pörgetése, a fülledt erotika, vagy a vasárnapi családi ebédek végtelenül békés asztala körül. A magányosok, az őrültek, és természetesen a normálisok könyve ez Dél-Amerikától Európán át, kúton innen és túl, machétával, írógéppel, vagy éppen kávéval a kézben, cukor nélkül feketén, ahogy Buendía ezredes is kortyolja.


A Kolostor Őre