Szétnézek és azt látom, hallom, olvasom és érzem, hogy Magyarország
feltámadásra készül. A megújulásra, a friss levegőre és a tavaszra.
Változás készül és egy új fejezet. Mély álomból ébred az ország, és maga
mögött hagy egy sötét időszakot. Így van ez rendjén. Ősszel levelek
hullnak, tavasszal pedig a rügyek kibújnak. Új élet és új remény
mutatja meg magát. A történelem egy újabb fejezete kezdődik. Van aki
ennek örül, van akit sért, van aki imádkozik ezért, és van aki gyászolja a
múló időt. Egy biztos: az évszakok megállíthatatlanok.
. Irvin D. Yalom Úton önmagamhoz Egy pszichoterapeuta emlékiratai
Érzékeny és figyelmes, érett és bölcs könyv ez egy hosszú és tartalmas élet vége felé. Elmúlt már 80 éves az öreg terapeuta, amikor papírra vetette az emlékeit. Szakmai kérdések és magánélet, páciensek és személyes visszatekintés. Mit nyújthat nekünk, fiatalabb olvasóknak Dr. Yalom önéletrajzi könyve? Nagyon is sokat! Egy nyugodt hang, letisztult és békés szemléletmód, a tudatosan megélt élet derűjét kínálja, és hogy vegyük észre a szemünk előtt azt, amiket annak idején ő sem látott maga körül, pedig mindvégig ott volt.
Irvin D. Yalomtól nem olvastam még semmit, bár tudtam a gazdag munkásságáról. Gondoltam jó lesz ezzel az önéletrajzi művel indítani, és nem bántam meg. Egy hosszú életút, egy bölcs terapeuta sűrű és esszenciális párlata ez fejezetenként adagolva az életről és az emberről. Mint aki hátradől a karosszékben, és huncut mosollyal, nagypapásan mesélni kezd.
Elmondja a gyerekkorát, ahol zavarbaejtő őszintességgel tárja elénk kapcsolatát a szüleivel, a szegénységgel, a zsidó örökséggel. Fiatalkor, család, magánélet, emberi és szakmai botladozások, szóval sok minden szóba kerül. Az a fajta szerénység hatja át írását, ami csak a nagy emberekre jellemző. Belátás és empátia, megértés és érlelés, a hosszú élettapasztalat lepárlása egy remek könyvvé. Örülök, hogy ezzel kezdtem a munkásságát.
Az egzisztenciális pszichológiával sokat foglalkozik Yalom professzor. Ez a terület az emberi lét alapvető kérdéseire koncentrál, úgymint halál, szabadság, elszigeteltség, értelemkeresés. Súlyos és nagy témák ezek. Még ha csak laikusként gondolunk is bele, például a halálba, nos... hááát... izé... ööö... Igen, gondoljunk csak bele bátran akár a saját halálunkba, akár a közeli szeretteink távozásába. Ugye?! Aztán ott van a szabadság témája. Mit tudunk kezdeni a rendelkezésünkre álló szabadsággal, a döntéseink súlyával és felelősségével? Az elszigeteltség szintén nem egy könnyű ügy, pláne ha igazán megkapirgáljuk a felszínt, kiderül hogy mennyi kapcsolatban csupán menekülésként van benne az ember, stb. stb. Bizony, itt is mélyre lehet ásni. Végül pedig az értelem keresésének témája. Mi ad értelmet az életünknek, mi ad értelmet a mindennapjainknak? Azt hiszem nem is kell ezt tovább ragoznom. Ilyen témák körül forog az egzisztenciális pszichológia.
A könyv alcíme: "Egy pszichoterapeuta emlékiratai." Tanulságos bepillantás ez egy olyan ember gondolkodásmódjába és visszaemlékezésébe, aki több, mint hatvan évet foglalkozott mélyen az emberi sorsokkal. Drámák, kétségek, félelmek és szorongások, elakadt életek helyzetei, és sorolhatnánk még mennyi mindent szűrt át az elé tornyosuló problémákból. Yalom professzor egész életében írt és olvasott, pácienseknek segített, kutatott és tanított, miközben csodálatos feleségével osztotta meg a sorsát; család, gyerekek, unokák, és most így a vége felé eljött az idő, ahogy a kiadó írja a könyv hátsó borítóján:
"Irvin D. Yalom ezúttal a saját életét veszi górcső alá, önmagát vizsgálja a terapeuta szemével."
Érdemes vele tartanunk, mert könyve jól megírt, könnyed, ám mégis mély dolgokról szól. Humorosan sztorizós, szerényen bölcs, és egy jó tanárhoz méltón, elgondolkodtató. Azt is írja még a kiadó:
"Könyvében, mely szándéka szerint az utolsó, őszintén beszél halálfélelméről, az öregedés küzdelmes megéléséről. Az Úton önmagamhoz ajándék az olvasónak: aki ezen az úton Yalom társául szegődik, annak a saját élete is új fénytörésbe kerül."
Ez így van. Meg is hozta a kedvem a többi művéhez. Irány a könyvtár!
Újabb festmények az álom és az ébrenlét határvidékéről, a tudat és a tudattalan világ pereméről: a mandaláim világából.
Legújabb kötetem elérhető az Országos Széchényi Könyvtár digitális polcán, ebook, pdf formátumban. Ennek a mostani műnek az első része, a 2022-es Séta a mandalák kertjében ismerkedés volt a témával. Egyfajta ráhangolódás. Ott szóba került Carl Gustav Jung, a pszichológia, kulturális viszonyítás, szubjektív dolgok, ismerkedés, hangolódás. Mint a turista, aki belép egy díszkertbe, körbemegy, nézelődik, gondolkodik, majd továbbáll.
Most itt a folytatás:Egy éjszaka a mandalák kertjében. Ez a kötet azoknak szól, akik jobban el akarnak mélyedni a témában, a lélekben, a személyiség és a világ mélyebb rétegeiben. Ezek nem művészi festmények, és nem is mindig úgymond "szabályos" mandalák. Ezek önismereti ábrák, lélektani képek, amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti út. Mindegyik különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló egyéniségek lennének, pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást tükröznek. Egy hosszú éjszaka következik tehát. Igen, pontosan így, bemegyünk a kertbe, a mandalák kertjébe. Megvárjuk, hogy ránk sötétedjen, aztán bent töltjük az egész éjszakát. Meglátjuk mi lesz, meglátjuk mi vár ránk. Lassú léptek, ücsörgés, hosszas tűnődés...
TARTALOM
A szerzőről ___ 5. oldal Előszó ___ 6. oldal Belépő ___ 8. Mandala 13. ~ A köpeny ___ 10. Mandala 14. ~ Kezdetben vala az ige ___ 12. Mandala 15. ~ Új világ ___ 14. Mandala 16. ~ A döntésről ___ 16. Mandala 17. ~ Apró fehér címke ___ 19. Mandala 18. ~ Az asztalom ___ 21. Mandala 19. ~ Téli tűnődés ___ 24. Mandala 20. ~ Filmszerű képkockák ___ 27. Mandala 21. ~ A körző ___ 30. Mandala 22. ~ Épület ___ 33. Mandala 23. ~ Évek ___ 36. Mandala 24. ~ Álom ___ 39. Mandala 25. ~ Fény ___ 43. Mandala 26. ~ A tekintet ___ 45. + 2 rajz és 25 év ___ 49. Kilépő ___ 55. Utószó ___ 56. Korábbi kötetek ___ 58.
. Zsuzsával megkezdtük ma a fagyi-szezont! Édes-ropogós nagy tölcsérben 4 gombócnyi mámor hetente adagolva.
Imádjuk az ízek édes kavalkádját, meg úgy az egésznek a koreográfiáját. Általában késő délutánra, vagy kora estére időzítjük a heti fagyizást. Előtte már egy-két nappal tervezgetjük, beszélünk róla, várjuk, light-os böjttel rákészülünk (tehát, aznap kevesebb csoki, haha) szóval, hangolódunk az eseményre. Kedvelem a hétköznapok egyszerűségét, a monotonitását, az apró pillanatokat, a szimpla örömöket. Ilyesmi ez a fagyizás is. Semmi rendkívüli nem történik, csupán süt a nap, és hetente egyszer mi boldogan elindulunk a fagyizó irányába.
Große Tüte, bitte! - így indítok köszönés után, belépve a kellemesen klimatizált helyiségbe, de szinte már felesleges is mondanom, hiszen ismernek minket, tudják, hogy a nagy tölcsért kérjük. Azt, ami vastag, ropog, ízletes, és négy izmos gombóc is kényelmesen elfér benne.
Masszívabb, teltebb ízt választok a tölcsér aljába, ami csoki, mogyoró, karamell, vagy a kávé ízvilág környékén mozog. De általában ezeknek valamifajta modern keveréke, kiegészítve és megspékelve elképesztő krémekkel vagy ropogtatnivalóval. Kreatív fantázianéven futnak ezek az ízek, ami már önmagában is mosolyt csal az arcunkra. Amikor szóba hozzuk magunk közt ezeket a neveket és beszélünk róla a pénteket megelőző napokban, már akkor érezzük a szánkban a fantasztikus ízeket.
Vissza tehát a große Tütéhez! Alulra két gombóc masszívabb mámort kérek, felülre pedig valami hűvös nyári gyümölcsös ízből szintén kettőt. Mangó, citrom, dinnye, alma, bogyós gyümölcsök, stb, és itt is szintén a kreatívan kevert változatuk. Zsuzsó is kikéri az adagját, kapunk apró műanyag kanalat hozzá, kis borravalót otthagyunk, köszönünk és távozunk. Irány a park!
Kialakult az a szokásunk, hogy nem asztalnál esszük, hanem ráérősen és lassan sétálva. A fagyizótól pár percre van egy csodálatos kastélykert, hatalmas fákkal, kis állatokkal, patakkal, fűvel, romos épülettel, kisebb-nagyobb utakkal és ösvénnyel. Fagyi a kézben, lábunkon kényelmes sportcipő és lassan lépkedve megérkezünk az óriás lombú öreg fákhoz. Nyáron még a legnagyobb kánikulában is érezni a park hűsítő hatását. A lombok felfogják az erős napfényt, a talajszint hűvös marad, a csörgedező patak is hoz némi párát, és az egész parknak a mikroklímája valahogy olyan üdítő lesz. A levegő friss, a körülöttünk lévő zöld növényvilág megnyugtató, a sétáló emberek pedig illedelmesen köszönnek, bólintanak, mosolyognak.
Két-három kanálnyi krémes fagylalt után jön egy harapás a tölcsérből; ropog az édes barna csoda a fogak közt, majd ismét kanál és vissza a fagyihoz. Egy-másfél órát szoktunk így ráérősen sétálni, tűnődni. A fákat nézzük, a madarakat hallgatjuk, vagy beszélgetünk. Kellemes ritmust vesz fel ilyenkor a test és az elme, inspiratív hangulatba is kerülünk, és érdekes témák szoktak felvetődni. Munka, élet, család, országok, társadalom, gazdaság, politika, vagy egyebek. Kicsit mintha terápiás jellegűek is lennének ezek a beszélgetések. Könnyed fagyizás egy idilli parkban jó időben és jó hangulatban, miközben egyre mélyebb témákat érintünk.
Furcsa lény az ember, pláne ahogy közösségbe szerveződik. Ez vissza-vissza térő téma a beszélgetéseinkben. A családi közösségek, a munkahelyi, vallási, kulturális, politikai közösségek. Megfejthetetlen és megoldhatatlan konfliktusok hömpölyögnek mindenfelé. És úgy tűnik, sosem volt ez máshogy. Haladva vissza az évtizedekben, a történelemben, akár messzire eljutva Káinig és Ábelig. Igen, sok-sok konfliktus mindenfelé kicsiben és nagyban, de ebben a másfél órában valahogy nagyon megnyugtató a világ ott a parkban.
Sokan írnak a sétáról, hogy milyen jó hatása van a szervezetre; felfedezte magának már a tudomány, a gyógyászat, a kreatív iparág, maguk az alkotók. De ösztönösen is érezték ezt már régen, akár az elvonuló szerzetesek, akár ókori filozófusok, költők, festők, szemlélődők. Jó, azt elismerem, hogy talán annyira mesteri és kifinomult fagylaltot nem ettek a sétájuk mellé elődeink, mint mi most, modernkori tűnődők.
Korábban írtam már az erkélyen elfogyasztott reggeli teákról, most pedig a heti fagylaltról. Több ilyen kis apró momentum színesíti az életemet, és tölti meg boldogsággal a pillanatot. Lehet, hogy írok majd róluk. Már gyerekként tudatosult bennem, hogy valamiért én úgy vagyok bekötve az életbe, hogy kedvelem a hétköznapokat. Sok nehézségen mentem már át, de valahogy ez a tulajdonság mégsem kopott ki belőlem, sőt, mintha csak erősödne, hogy ne csak keressem és vágyjak rá, hanem meg is találjam a hétköznapokban az örömteli pillanatokat. Mások mellett talán elsuhan, én felfigyelek rá, keresem, táplálom, figyelem, aztán ha a fagylalt végére érek, a Tüte alján lévő kis szalvétával megtörlöm a számat: remek volt, köszönöm!
Világszinten is egy befektetési behemót a norvég állami nyugdíjalap, viszont úgy vigyáznak rá, mint egy hímes tojásra. Norvégia hatalmas olaj és gázipari bevételéből származó pénzről állapodott meg a társadalom és a politika már évtizedekkel ezelőtt, hogy nem sajátítja ki ezt a bevételt senki, hanem okosan és bölcsen befektetik. Ott erről meg tudtak állapodni a politikai szereplők és a társadalom, így Norvégia óriási anyagi, közgazdasági, mentális és szellemi szabadságot épít ezáltal a jövő generáció számára. Lenyűgöző hozzáállás.
9000 cégben van részesedésük különböző kontinensen, ami a világgazdaság kb. 2%-át jelenti, értékét tekintve pedig ez olyan 2000 milliárd dollár! Én a 2010-es évek elején olvastam róluk először, azóta ha nem is napi szinten, de azért figyelem őket. Mostani vezetője, Nicolai Tangen 2020 óta irányítja ezt a vagyonkezelési óriást, a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű, szuverén nyugdíjalapját. Érdemes Tangen úrra odafigyelni! Sokszor ad interjút, előadásokat tart, és a youtube-on saját podcast csatornát működtet, ahol befektetőkkel és cégvezetőkkel szokott remek és hasznos beszélgetéseket bonyolítani.
Most a napokban azonban egy olyan tanulságos és inspiratív beszélgetést láttam vele, amiben őt kérdezték. Shane Parris hívta meg a The Knowledge Projekt podcastba, és gondoltam mindenképp elhozom ide a kolostor udvarára is, mert olyan tanulságos dolgokat mondott, ami a befektetésen túli világnak is hasznos.
Néhány kedvcsináló részlet az egyórás beszélgetésből:
- Az elején a mesterséges intelligencia kerül szóba, a tech szektor, ingatlanbefektetések és a kamatok.
- Aztán rákanyarodnak arra, hogy milyen területeket nem vesz el az AI, milyen képességekre lesz szüksége a munkavállalóknak: együttérzés, emberek közti kapcsolat, stb.
- A hallgatni tudás képességéről amikor beszéltek, az nagyon tetszett Hogyan lehet ezt megtanítani? - kérdezte a műsorvezető. Válasz: fontos szempont a kíváncsiság. Ha nem vagy kíváncsi dolgokra, akkor nem is tudsz odafigyelni másokra és meghallgatni őket. Saul Perlmutter Nobel-díjas fizikus mondta Nicolai Tangennek egyszer, hogy az emberiség most először a történelemben ért el arra a szintre, hogy az összes problémánk megoldásához megvan a képességünk. Klímaproblémák, éhezés, stb. mindenhez megvan a szükséges technológiai tudás. Amit mégsem tudunk megoldani, hogy nem tudunk egymással beszélni, nem tudunk odafigyelni egymásra, képtelenek vagyunk meghallgatni a másik embert. És nem tudunk megfelelően együttműködni.
- Régi nagy birodalmakról is beszélt, hogy akkor indult meg a hanyatlás, amikor a szabadkereskedelmet a vámok váltották fel, amikor a bevándorlást és a szabad gondolatokat elkezdték korlátozni, amikor "erős emberek" emelkedtek fel a hatalomba, és különféle szabadságjogokat kezdtek el korlátozni.
- Beszél az európai és az amerikai gondolkodásmód különbözőségéről, előnyökről és hátrányokról. Európa egy kényelmes, komfortos, kulturálisan színes hely, amerika viszont sokkal ambiciózusabb és energikusabb.
- A változásokkal kapcsolatban véleménye szerint, pl. egy nemzet attitüdjét, ambicíonáltságát nem lehet megváltoztatni. A saját cégedet, környezetedet, családodat és barátaidat tudod csak megváltoztatni, egy nemzetet szinte lehetetlen.
- Ha valamit változtathatna most egy ország attitűdjében, akkor azt tenné, hogy ahová csak lehet, bevezetné a mesterséges intelligenciát. Jó példaként hozza fel Svédországot, akik a 80-as években rengeteg pénzt áldoztak arra, hogy 800 000 háztartásnak adjanak személyi számítógépet, hogy minél több ember tudja használni ezt az eszközt. Azóta pedig rengeteg sikeres technológiai startup céget termelt ki Svédország. Pl. Spotify. Nemcsak ez a sok számítógép volt az oka, de nagyban hozzájárult. Szerinte most ugyanez a helyzet a mesterséges intelligenciával is. Minél több helyre el kéne juttatni, ahová csak lehet. Ez egy életben egyszer adódó lehetőség, amit meg kell ragadni.
- Sok újságot olvas napi szinten, különböző témákban, igyekszik követni, hogy mi megy a világban.
- Befektetésekkel kapcsolatban elmondta, hogy nagyon fontos a makacs és határozott elképzelés a dolgokról, de ugyanilyen fontos a rugalmasság is, ha szükséges, akkor tudjon váltani az ember. Erre igazából kevesen képesek. Ráadásul a mai világban kevesen képesek és akarnak a tömeggel ellentétes és népszerűtlen álláspontra helyezkedni, mert mindenki csak a like-okat gyűjti.
- A vagyonkezelést a világ egyik legérdekesebb munkájának tartja. Számára ez egy álommeló. Már a mostani pozíciója előtt is ezt csinálta. A vagyonkezelés érinti az élet minden rétegét, hiszen kapcsolatban van azzal, amit eszünk, viselünk, és az egész környezetünkhöz kötődik, ráadásul hatalmas pszichológiai kihívás a piacokban való aktív részvétel. (mindezt tanusíthatom, tényleg így van) A vagyonkezelés ráadásul kapcsolódik a makrogazdasághoz, geopolitikához, és mindenhez, ami az emberi társadalomra hatással van. A legelképesztőbb "játszma" ez, amit valaha építhetsz.
- Elmondja, hogy a befektetésekben a legnehezebb: a semmittevés. Felvenni a pozíciót, és csak hagyni a dolgokat a maguk üteme szerint menni. Az emberek mindig csinálni akarnak valamit, és a legnehezebb a nemcsinálás, de a vagyonkezelésben sokszor ez a legeredményesebb. Feltéve, ha jól választja meg az ember, hol és mikor, és mivel kapcsolatban ne tegyen semmit. (ezt már én teszem hozzá)
- Fontosnak tartja a cégnél az egészséges vitakultúrát, az építő jellegű egyet nem értés hozzáállását, mert ebből fejlődni tudnak az emberek és a cégek. És ez nagyon nehéz, mert a mai korban ma már mindenki hiperérzékeny, és nehezen bírja elviselni az övétől eltérő véleményeket.
A beszélgetés további tanulságos dolgokat tartalmaz, érdemes meghallgatni, elérhető a youtube-on itt.
Olvasni jó, olvasni hasznos. Újraolvasni és ismételni talán még
hasznosabb. Újra felfedezni a dolgokat, különösen azokat, amin átfutott a
szemünk, mélyíteni az ismeretet és új inspirációra lelni. Ezért érdemes
néha vissza-visszatérni a korábbi dolgokhoz. Ennek szellemében jöjjön
most a szokásos évszak végi visszatekintés. Nézzük mi is történt itt a
kolostor udvarán az elmúlt három hónapban:
2010, 2009, években még nem kerültek ilyen formában összesítésre a
bejegyzések, úgyhogy az akkori, téli bejegyzéseket, simán csak a blog
archívumában találod. Kellemes olvasgatást kívánok hozzájuk!
A Kolostor Őre
Hortensia Fussy osztrák szobrászművész különös alakjai egy vártoronyban
Északi minimalizmus, lenyűgöző irodalom, tragikus élet. A dán írónő, Tove Ditlevsen háromkötetes életrajzát olvastam a napokban, ami teljesen magával ragadott. Bepillantást adott a dán munkásosztály életébe, egy szégyenlős kislány felcseperedésébe, művésszé válásába, szerelmeibe és munkáiba, hogy aztán a végén az olvasó elkísérje a legsötétebb bugyrok mélyére, a narkotikumok által láncravert függő világba. Súlyos témák, szimpla, szolid irodalmi ruhába öltöztetve, és úgy elmesélve, ahogy csak a legnagyobbak képesek. Habosítás nélkül, egyszerűen, tisztán, és ebben van az ereje.
Tove Ditlevsen 1917 és 1976 között élt. Átélhetjük vele az akkori korszakot, a magánélet és a művészlét kérdéseit, a családi drámákat, és Európa történelmi fordulatait. Az író halála után több évtizeddel kezdték csak el felfedezni a nagy nemzetközi szerkesztőségek őt, mint Dánia egyik legeredetibb íróját, hogy aztán a világlapok méltassák. Magyar fordítója, Kertész Judit 2023-ban egy interjúban azt mondta a könyv sikeréről:
"...mondanivalója égetően időszerű, ráadásul első megjelenése óta radikálisan megváltozott mind az irodalom, mind a nők helyzete a világon. Zavarba ejtő önfeltárulkozásával Ditlevsen forradalmárnak számított a maga korában, amikor még az is kérdéses volt, hogy nő egyáltalán lehet-e költő."
A könyvből tudható, mennyire semmibe nézték próbálkozásait és művészi ambícióit a hozzá közel állók, most pedig már tananyag lett az életműve. A fenti három könyv az életéről szól, néhol fiktív elemekkel kiegészítve. Kertész Judit azt mondta:
"A Koppenhága-trilógia az írónő élete által inspirált magasrendű szépirodalom."
Hogy mennyire nehezen tudta őt befogadni a korszak, azt jól mutatják a fordító további sorai:
"Olyan természetességgel ír a legkényesebb témákról is, hogy az olvasó szinte átéli az általa bejárt legmélyebb poklokat és csúcsokat. Nem tudok nőíróról az egész világirodalomban, aki ilyen nyíltan ír a függésről, a leszokás embertelen megpróbáltatásairól és a női lét versus alkotás közt feszülő ellentétről. A korabeli dán kritikusok pedig éppen ezért bírálták: túlságosan őszintének, banálisnak, merevnek és régimódinak tartották. Az elit irodalmi nyilvánosság elutasítása kifejezetten fájó pont volt az életében. Akasztófahumorára jellemző, hogy megírta a saját nekrológját, amelyben többek között azon csodálkozik, hogy „ez a zseniális nő”, akinek a halála óriási veszteség a dán irodalom számára, vajon miért nem nyerte el a Dán Akadémia irodalmi díját."
Fejezetről-fejezetre haladtam ennek a különös nőnek az életében a három könyv által. Drukkoltam neki, még ha tudtam is, hogy a harmadik kötet után öt évvel saját kezűleg vetett véget az életének.
Divatos kifejezés manapság a dánokkal kapcsolatban: a hygge. Valamifajta kellemes és meghitt, otthonos és kényelmes életérzés ez; stresszmentes pillanatok, finom pihe-puha pulcsik, italok, gyertyák, kellemesség, ráérősség, valamifajta reklámfilmszerű idilli boldog lebegés a hétköznapok egyszerű és megnyugtató pillanatában.
Elhiszem, hogy megvan bennük erre az igény, elhiszem hogy létre tudják hozni, dícséretes is erre törekedni, ám végig ott volt a fejemben a könyv olvasása közben, micsoda ellentmondás ez a koppenhágai munkásosztály korabeli életével szemben. Bár, meg kell hagyni, azóta sokat változott a világ, és talán pont nem az akkoriak ellenére furcsa ez a mai lebegésszerű boldogságkeresés, hanem egyenes oka annak. Valahonnan tehát eljutottak valahová, és élvezik, tudnak neki örülni. Ha így van, akkor talán a magyarok is reménykedhetnek, hogy kitörnek egyszer a mélabúból.
Ez az utazás Tove Ditlevsen életében szépen és kedvesen, letisztult és egyszerű mondatokkal kísérte végig az olvasót egy keserű sors bugyraiba, és az irodalom fenséges magaslataira. Különös lény az ember, hogy pokolbéli kínlódásaiból ilyen szép művészetet képes varázsolni, majd az alkotó lelép a színpadról, írását pedig a világ ámultan olvassa.
"A Ványa bácsi soproni bemutatója klasszikus szöveg kortárs
megszólaltatása, amely fájdalmasan aktuális kérdéseket vet fel az
időről, az elmulasztott lehetőségekről és az életünk értelméről."
Történelmi pillanat, hiszen Ványa bácsi most járt először
Sopronban. A város hosszú színházi múlttal büszkélkedhet, de Csehov e
nagy klasszikusa eddig még nem került bemutatásra. Most viszont eljött
az idő. Még ha nem is a premierre, de egy viszonylag korai előadásra mi
is elmentünk Zsuzsával a napokban.
Már maga a színházépület is megfogott, hangulatos volt, egyszerűen
díszített, kellemes, komfortos. A ruhatárosok és a segítők kedvesek és
elegánsak, szóval jó benyomásokkal vártam a darabot. A színházi szórólap
úgy jellemezte a művet: keserű komédia.
Továbbá azt is írták: Az emberi sorsok, vágyak és kiábrándulások
finoman szőtt drámája. Nem láttam még se a darabot, és nem voltam még a
soproni Petőfi színházban sem. Ráadásul e teátrum falai közt Ványa bácsi
alakja is újként lépked a színpadon, szóval többféle új élmény is
egymásra rakodótt ezen az estén.
Ajtó
nyílik, függöny el, lépjünk hát be a nézőtérre és foglaljuk el a
helyünket! A földszintre szólt a jegy, viszonylag közel a színpadhoz.
Súlyos kérdések fogalmazódnak meg a darabban, remek színészi
alakításban. Le voltam nyűgözve teljesen. A színház ajánlója szerint:
Csehov merészen ábrázolja a tétlenség és az elpazarolt élet tragikumát,
miközben finom humorral fűszerezi a drámát. Valóban, nagyszerű mű ez az
emberről, és a vakvágányra futott életéről. Az összes szereplő
boldogtalan.
A Ványa bácsit alakító Széles Tamás a Soproni TV-nek elmondta:
"Amikor az ember fiatal színész, akkor olyan szerepekről álmodik, mint a Rómeó, mint a Hamlet, vagy a Csehov Sirályában a Trepljov, és ahogy az ember öregszik, úgy a Lear királyig bezárólag az egyik legnagyobb szerepállomás egy színész életében, és szerepálom, az a Ványa bácsi.
Elképesztő lelki mélységek, hihetetlen pszichológiai kavalkád és tudatállapotváltások jellemzik ezt az életében elakadt embert. Ezért egy óriási mély merülés minden színésznek a szerepbe, Csehov világába, és a saját lelkébe is."
Nagyításhoz klikk a képekre!
Széles Tamás mellett a többi színész is rendkívül nagyot alakított. Átélhetőt, megrázót, igen, néha a lélegzet is bennakadt. Nehéz sorkérdések álltak a színpadon az életről varázslatos előadásban.
A város itt az ország nyugati pontján, intenzív napi kapcsolatban Ausztriával, 2026 februárjában, és mégis, a csehovi üzenet több, mint száz évvel ezelőttről az értelmetlenül leélt élet kétségbeejtő fájdalmáról, bizony kortól és helytől függetlenül örök aktualitással bír, még itt Sopronban is.
Ványa bácsit Szonja vigasztalja a darab végén:
"Mit csináljunk? Élni kell! És élni fogunk, Ványa bácsi. Végigéljük a napok, az esték hosszú-hosszú sorát; türelmesen elviseljük a megpróbáltatásokat, amelyekkel sújt a sors; nyugalmat nem ismerve dolgozni fogunk másokért most is, öregkorunkban is, ha meg üt az óránk, békésen meghalunk, és ott, a síron túl, majd azt mondjuk, hogy szenvedtünk, sírtunk, sok volt a bánatunk, és az isten megsajnál bennünket, és mi ketten - te meg én, drága bácsikám - megérjük ott a gyönyörű szép, fényes életet, örülni fogunk, meghatott mosollyal tekintünk vissza majd mostani boldogtalanságunkra - és megpihenünk. Én hiszek ebben bácsikám, forrón, szenvedélyesen hiszek... Megpihenünk."
Csehov remekműve hatalmas súllyal ült meg a hideg soproni éjszakában. Az örök kérdések és kétségek terhével léptek ki a nézők a csodálatos szecessziós épületből, hogy hazainduljanak a sötét utcán, elaludjanak az ágyukban, és választ keressenek az álmukban.
Ványa bácsi 47 éves volt - én jövőre leszek annyi.
Milyen hatással van életünkre az ősök gondolatai és cselekedetei? Dédapák és nagymamák, szülők és nagyszülők viselkedése vajon mennyire befolyásolja a döntéseinket?Miképpen formál minket őseink sorsa?Mennyire van hatással ránk egy-egy családi minta? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseknek megy a mélyére a kanadai-amerikai pszichiáter, Eric Berne 1972-ben kiadott könyve. Nagyszerű olvasmány, ami remek példákkal mutatja meg, hogy milyen összetett egy ember személyisége. Megmutatja, hogyan vannak ránk hatással tudat alatt a hosszú évtizedeken át cipelt családi minták, nehéz lélektani örökségek, azok, amiket talán még a dédi vagy a nagyi indított útjára, és még itt a jelenben is cipeljük, pedig nem kéne.
Húsz évvel ezelőtt kb. már olvastam Bernétől az Emberi játszmák című művet, ami szintén lenyűgözött, de ez a könyve viszont most még azt is túlszárnyalta. Teljesen a vonzásába kerített, alig tudtam letenni. Fantasztikus volt!
Amúgy is egyre jobban benne van a levegőben ez a transzgenerációs téma, egyre több helyről köszön ez vissza, egyre többen kutatják, olvassák és figyelik a jelenséget. Akár szakértői, akár hétköznapi szemmel. A második világháború után indult be, hogy a háborús lelki sérülések utóéletét kutassák, de ma már mintha egyre nagyobb érdeklődés övezné. Ráéreztek sokan, hogy egy egyén, az ÉN, túlmutat a saját testén, érzelmi és gondolati világán, és bizony óriási szerepe van a cselekedeteiben a családjának és a felmenőinek.
A jungiánus pszichológiával sokat foglalkozom, és ott is egyértelmű, hogy az egyénen túlmutató dolgok jelentőségének nagy szerepe van, és ezt hangsúlyozza Eric Berne is. Csak ő kifejezetten a családi területre koncentrál. Abban a kis közösségben megírt életprogramok, mentális kódok, viselkedési minták, azok, amik tudattalanul is befolyásolják viszonyunkat az élethez, egészséghez, karrierhez, pénzhez, szexhez, alkoholhoz, sok mindenhez. Bámulatos példákat ír a könyvben, és részletesen mutat meg családi láncolatokat, azt, hogyan terhelik sajnos az embereket az egymásra rakódó generációk hiedelmei, félelmei és szokásai. Szemfelnyitó munka, ajánlom azok figyelmébe, akik nem félnek a mélybe tekinteni.
Érdemes az ilyen műveken hosszan töprengeni, és megfigyelni ezek alapján a saját környezetünket. Alaposan megfigyelhetjük a körülöttünk lévők életét, a saját családunktól elkezdve, a szomszéd, a rokon, a kolléga, a bulvár-celebhős, szóval sok-sok személyt, hogy miképpen nyilvánul meg ez a világban. Természetesen nem arra gondolok, hogy az ember kínos módon vájkáljon mások életében, hanem csak azokat az információkat, azokat a kis puzzle darabokat rakja össze, amiket már amúgy is tud. Ezekből az információkból is már olyan sok rádöbbenésben lehet részünk, amitől az állunk is leesik, és ami aztán még mélyebbre fog vezetni. Ezáltal egy sokkal komplexebb létformába kerül az ember, ami a maga összetettségével és csodálatosságával tudja aztán hozzásegíteni ahhoz, hogy kiteljesedetebb és boldogabb életet éljen.
A könyv végén fantasztikus kérdessorok vannak, amiken megéri végigmenni és átgondolni. De az egész mű bővelkedik azokban a témákban, amik meghatározóak az életünkben, egészség, halál, karrier, szerelem, szorongás és boldogság, fiatalkor és öregség, nyertes és vesztes játszmák, kommunikációs konfliktusok és sok minden más. Nagyszerű könyv volt, és bizony ez az a kategória, amit egy-két éven belül újra el fogok olvasni.
Frei Tamás új könyvében ismét a nagypolitika, a nagytőke, és a
titkosszolgálatok világának sodrásába helyezi a főhősét, André Calvit.
Témáját tekintve nem is lehetne aktuálisabb a könyv annál, mint a hírek
mostanában, ahogy a világlapok főoldalán óriás betűkkel figyelmeztetnek
minket a nagyhatalmak mozgásáról. Amerika, Európa, Kína, Oroszország,
bányászat, háborúk, korrupció, nyersanyag, ritkaföldfém, ellátási
láncok, árfolyamok, hatalmi logika, emberi kicsinyesség, és
titkosszolgálati precizitás; igen, ahogy Frei klaviaturája is precízen
kattog, hiszen sokadik könyvében hozza már a tőle elvárható magas
színvonalú krimit és kalandot.
Infotainmentként jellemzi a műfajt a szerző, azaz összekapcsolja az információt és a szórakozást. Ennek szellemében készülnek könyvei, és ebben szerintem zseniális. Nyilván az Irodalmi Nobelt nem ezekért a művekért adják, de nem is ezt kell tőle elvárni. Én kedvelem Frei Tamás munkásságát, és szerintem jót is tesznek ezek a könyvek a társadalomnak, mert valóban szórakoztató a könnyed stílus, azonban a benne megírt dolgok mégiscsak elgondolkodtatnak a világról. Az olvasó pedig szerintem akkor jár a legjobban, ha egy ilyen könyv információit nem végcélnak tekint, hanem kiinduló pontnak. Az olvasás után ha nem áll meg, hanem elindul és önmaga kezd el a dolgok mélyére nézni, akkor jár a legjobban. Haladjon tovább tehát bátran egyéb könyvek felé, cikkek, podcastok, beszélgetések, hiszen a világ bámulatos mértékben kinyílt, és csak arra vár, hogy felfedezzük.
Érdemes tehát Frei Tamás munkásságában örömmel lubickolni, aztán pedig saját erőből mélyrebbe menni, ki a nyílt vízre, és önálló felfedezéseket tenni az emberről, üzletről, politikáról, kultúráról, a világról. Aki felületes marad, könnyen meg fogják vezetni, akár a szomszédja, a kollégája, üzlet, vagy a politika. Ennyi tudás, információ és ismeret még soha nem állt rendelkezésére az emberiségnek, mint most. Persze óriási a zaj, a mentális szemét, a hülyítés, de ha az ember képes megszűrni a dolgokat, akkor messzire ellát térben és időben. Úgyhogy végezetül csak annyit tudok tanácsolni az olvasónak, hogy böngésszen, keressen, kutasson, beszélgessen, gondolkodjon, töprengjen és mérlegeljen, olvasson komolyabb és mélyebb cikkeket, rendszeresen járjon könyvesboltba és könyvtárba, tanuljon nyelveket, nézzen szét a világban, és tegyen fel olyan kérdéseket, amiket a környezete nem szokott. Gondolkodjon, tűnődjön, tanuljon. Olvasni jó, olvasni hasznos.
Ha pedig a kedves olvasó összefutna véletlenül André Calvival, mondjuk egy francia kávézó teraszán, akkor szorítsa meg a kezét a nevemben is, gratulálok legújabb akciójához, teljesen lenyűgözött. Olaszországban ne keressék! Mr. Freitől tudhatjuk, ott most nem látják szívesen. Éljenek tehát a hősök, a kávézók, és a remek könyvek!
Néhány rövid gondolat lepkékről, tangóról, életműről. No és a barbárokról.
A napokban értem Krasznahorkai László legújabb könyvének a végére, A magyar nemzet biztonsága
című műnek. Lenyűgöző kifinomultság, szolid humor, bámulatos irodalom.
Az élet apró, finom dolgai szelíden megrajzolva. Távolba és mélybe
mutató kérdések, apró léptek, csendes botladozás, ártatlan tűnődések és
súlyos sorskérdések. Krasznahorkai László már régóta lenyűgöz, újra és
újra.
Különös művészeti ugrásban vettem részt az elmúlt hetekben,
mert egymás után olvastam a legújabb művét, és rögtön utána a legelsőt,
a negyven éve írt Sátántangót, ami szintén remekmű. Viszont nem bírtam
ki összehasonlítás nélkül, vajon miképpen változott az alkotó írása a
négy évtized alatt.
Az életműből több könyvet is olvastam már korábban, így azokkal is össze
tudtam hasonlítani, de időben ez a két szélső állomása ennek a
bámulatos pályának elgondolkodtató volt. Hogy honnan és hová, hogy
miképp és hogyan. Az 1985-ös Sátántangó és a 2025-ös legújabb könyv, ami ráadásul abban az évben jött ki, amikor Nobel-díjjal jutalmazták az írót. Már a Sátántangó
is egy remekmű, de az azóta eltelt negyven év érése és csiszolódása
csodálatosan jelenik meg az új könyvben. Mesteri, ahogy egyre kevesebb
szereplőt mozgat, még kevesebb az esemény, még letisztultabb a forma, az
üzenet mélységével pedig, talán még messzebbre is tekint.
A Sátántangó
karakterei és hangulata magával ragadó, azonban mintha néhol egy-egy
rész túl lenne írva (mondom ezt én, az amatőr tollforgató, haha).
Viszont itt már ebben a 2025-ös könyvben semmi ilyesmi. Tömény, mégis
könnyed, letisztult, mégis sokatmondó, mint egy szép kő, amit simára
csiszolt a folyó vize a hosszú évek alatt. Egyszerű a mű, mint egy zen
koan, ahogy a kérdései is szintén a messzeségbe mutatnak. A szereplők az
életet kutatják; ki apró lepkeszárnyak mintázatát, ki nagyobb
filozófiai kérdések mozgását. De mit kutat vajon az olvasó? - teheti fel
bárki a kérdést, miközben lapozza a könyvet.
Krasznahorkai
méltán kapta meg a legrangosabb irodalmi díjat, hiszen munkája magas
művészet. Magas és kifinomult. Könnyed, légies, és messzire mutató.
Ilyen alkotó tolmácsolásában kell valóban eltűnődnünk a magyar nemzet
biztonságán, mert nem hagyhatjuk ezt a kérdést csak a barbárokra. Sőt, a
kifinomultabb harcosok, a szamurájok is gyönyörködnek néha egy-egy
cseresznyefán, kardjukat tisztogatva költői képeken tűnődnek, nyugodtabb
napokon pedig, talán még a lepkék szárnyának mintázatán is elámulnak a
teaszertartás után.
Emelt fővel, ünnepi ruhában, méltósággal vette át a díjat. Hosszú ősz
haja és megjelenése engem valamifajta konfuciánus költőre emlékeztetett.
Egy olyanra, akinek sorai egyszer talán még a barbárok lelkéig is elér.
Így igaz. Kegyetlen a könyv, mégis barátian érzelmes. Kíváncsian vettem kézbe a művet, mert tudtam már néhány dolgot a benne említett személyekről: Mészöly, Polcz, Esterházy, és feltételezhetően körülöttük még pár kolléga, történelmi figura vagy családtag. Az elmúlt évtizedek könyvei, interjúi, cikkek és dokumentumfilmek, szóval a nyilvánosságból tudható elemek kapcsán ismertem már valamelyest a fenti személyek közti viszonyt, a drámákat, no és a történelmi kort. Azt is sejtettem, hogy mindezeken túl a könyv sok meglepetéssel fog még szolgálni. Nem csalódtam, így is lett. Nádas a tőle megszokott finomsággal fejtette fel a lélektani szálak szövevényét, így tárta az olvasó elé a kort, a halott barátait és önmagát.
Lenyűgöző bepillantás ebbe a különböző nemű, korú, származású és vérmérsékletű ember közös évtizedeibe. Emberi nagyságok és kicsinyességek kerülnek itt nagyító alá, amiket a szerző lézer pontosságú megfigyeléseinek és leírásának köszönhetően olvasás közben a zsigereinkben érzünk. Nem csoda, hisz Nádas mestere ennek. Egész életművében a testi érzékelés magas fokának lehettünk tanúi, a könnyektől a spermáig, illatoktól szőrszálakig, majd lassan tova kúszva a testtől az érzetekig és érzelmekig, intuícióktól talán a transzcendensig. Az apró rezdülések tanulmányozása, amelyek összessége aztán földrengésszerű és megállíthatatlan tektokinus drámákig dagadnak. Igen, ezt kínálja Nádas, az egész életműhöz méltón ebben a legújabb könyvében is. Önmagával együtt négy eltérő, érzékeny alkotó ember viszonyát mutatja meg. Ebbe a különös kapcsolatba kapunk egy kíméletlenül őszinte betekintést.
Nádas Péter szemén keresztül kísérhetjük végig a szereplők
drámáját, kínjait és örömeit, a sikereket és a kudarcokat; háttérként
mindehhez a háborút és a kommunizmust, Kelet-Európát, Magyarországot,
vidék és a város, az arisztokraták és a zsidóság, a pesti panelélet,
vagy egy kis szlovák falu kutyáinak ugatását. Háttérként állnak mindezek
ahhoz, hogy jobban megismerjük Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Esterházy
Péter és Nádas Péter személyiségének alakulását. Felbukkan aztán
mellettük néhány másik művész, családtag, ismerős és ismeretlen alak is,
hogy így együtt mutassanak meg nekünk olvasóknak valamit abból, ami
akár hasonlóan játszódhat le éppen most a szemünk előtt, talán a
szomszédban, a rokonnál vagy a kollegánál, csak nem vesszük észre. Nádas
Péter írásai után azonban nincs már mentség, nem lehet ugyanazzal a
szemmel nézni a világot.
Apró gesztusok és rezdülések
összessége rajzolja ki a nagy képet. Egy házasság közös évtizedeit, egy
ember öregedését, betegségek elhatalmasodását, az élvezetek hosszú
tobzódását, emésztési folyamatokat, könnyeket, agresszív pusztítást, a
közöny némaságát és sok minden mást. Apró gesztusokból, fénybe fordított
láthatatlan kis pihékből lesz aztán a sűrű szőrzet, simogatás vagy
durvulás. Nádas művei után más szemmel tekint már az ember a testre, a
gesztusokra, önmagára és a világra. Érzékeny látásmód ez, precíz
megfigyelés, tanítványi alázat ott a kisoroszi domboldalban, ahol aztán
búcsút kell inteni a mesternek, önállóvá válni, és a belső parancsot
követni. Nincs más, csak a saját út, egyéni toll, az évek és az emlékek.
Az élet néha kegyetlen, máskor érzelmes, hosszú vagy rövid, kérdésekkel
és kétségekkel teli. Pár ember néha mégis összekapaszkodik, együtt
haladnak és szemlélődnek, vagy csak ülnek ott a Duna partján, az
alkonyban és a csöndben. Azt hiszem, valami ilyesmi a barátság.
A Kolostor Őre
Kapcsolódó bejegyzések:
- Nádas Péter magasrangú nemzetközi elismertségéhez két gondolat >>
Tizenhat éve vagyok részvényese a Graphisoft Parknak, ezért a
szokásosnál is nagyobb kíváncsisággal követem a cég életének azt a
részét is, ami a médiában megjelenik. Az alapító és nagyrészvényes Bojár
Gábor a cég közgyűlésein tanulságos dolgokat szokott mondani;
közvetlen és nyitottan válaszol a kérdésekre, amikkel a találkozók előtt
bizony én is el szoktam rendesen halmozni, de azt is érdeklődve
figyelem mindig, amit az újságírók kérdeznek tőle különböző
interjúhelyzetben. Így aztán remek volt, amikor megláttam a januári
Forbes magazin címlapján, kíváncsian lapoztam bele.
Több
téma körül forgott a Forbes, érintették a politikát, a Graphisoft
üzleti parkot, az amerikai diákoknak nyújtott oktatási szolgáltatást, és
egyebeket. Mindezekről szívesen beszél Bojár Gábor mindig, más
interjúkban is szóba kerül. Ezeket hallva és olvasva rendszeresen
felmerül bennem, hogy jót tenne Magyarországnak, és a pesti tőzsdének
is, ha még több ilyen önerőből sikeres történet tudna kiemelkedni.
Nagyon kellenek a jó példák.
Nem túlzás a Szilícium-völgy említése, hiszen aki járt már az óbudai
Graphisoft Parkban, tudja miről beszélek. Aki még nem volt ott, ajánlom
menjen el, nézze meg, majd gondolja át a csöndes léptei közben ott a fák
alatt, mi lehetne Magyarországból, ha nem a feudalizmus régi reflexei
vonzanák az országot, hanem a haza és a haladás - így együtt.
Amikor az urambátyám világát a szabadság levegője és a kreatív energiák
váltják le, bámulatos fejlődés veszi kezdetét. Amikor nem az irigység és
egymás letaposása a megszokott rend, hanem az inspiráció és a
kooperáció, akkor az élet új dimenziója nyílik meg. A bratyizás és a
mutyizás, meg a nagyipari gazemberség világát akár fel is válthatnánk
valami sokkal szebb, hasznosabb és értékesebb környezetre.
Tizenhat éve vagyok részvényese a Graphisoft Parknak, tíz éve járok a
részvényesi közgyűlésekre, és évente párszor megfordulok ott; különböző
évszakokban különböző arcát mutatja a Park, és mindig inspirációt érzek
ebben a budapesti Szilícium-völgyben. Egy olyan kellemes szellőt, ami a
reményt nyújtja és a jövő ígéretét. Bojár Gábor 2021-es könyvéből ezért
leginkább a Parkról szóló rész volt a kedvencem.
Látogatásom a Parkban 2016-ban.
A legendás Steve Jobs nemcsak inspirálólag hatott a Graphisoft
Szoftver cégre, hanem közös együttműködés is volt az Apple-el, amiről
Bojár Gábor is már többször beszélt. Érdemes a Parkban jelenlévő
szobrokkal is megismerkedni, vagy a hely építészetén tűnődni, a
természet harmóniáján, az oktatási intézményeken, és az egésznek úgy
a fekvésén, ahogyan belesimul ez a lenyűgöző üzleti park az óbudai
lakótelepek és a Duna közé csendesen, finoman.
Igyekszem a fejlesztéseket mindig követni, az új épületeket, a
haladást, azt, miképpen formálódik a Park. Lassan és megfontoltan
haladnak kitartóan. Az ottani atmoszféra, a hangulat és a szellemiség,
mint egy mágnes vonzza a diákokat, az oktatási intézményeket, a vibráló
energiájú startup-okat, és a világméretű szoftvercégeket. Igen,
Magyarországnak van egy ilyen arca is. Jó ezt látni, jó ennek a részese
lenni.
Különös egy társaság a jungiánusok. Fáklyavívőként próbálják a
tudatosság fényét ébreszteni az emberekben. Nem harsányan, hanem
csendesen és megfontoltan az íróasztal mellől, a rendelőjükből,
egyetemi katedráról, könyvekben, előadásokban, interjúkban, mikor hogy. A
svájci pszichológus Carl Gustav Jung munkáját viszik tovább
világszerte. Jung munkásságát mélyítik, értelmezik, továbbfejlesztik, és
a 21. század emberének kínálják fel az önismeret, a mélyebb megértés,
harmónia, boldogság, és kiteljesedés céljából. Régi
kolostoros blogolvasók tudják, hogy évek óta foglalkozom a témával.
Carl Gustav Jung munkássága teljesen lenyűgöz. Jártam Zürich mellett
Küsnachtban a múzeummá alakított családi házban, viszont a bollingeni
misztikus építménynek sajnos csak a kerítéséig jutottam. Olvasom könyveit,
figyelem tanítványait. Ezen a felfedezőúton találkoztam most három remek
könyvvel, ami a jungiánus pszichológusokról szól. Arról, hogy a mester
halála után miként alakultak a szakmai műhelyek, és milyen egyéniségek
határozták meg a jungiánus közösségek útját.
C. G. Jung
Thomas B. Kirsch bámulatos alapossággal vette végig a Jung körül
tevékenykedő szakembereket, a kezdeti közösség első lépéseit Zürichben. A
Jung körüli emberekből már ismertem párnak a történetét, de rengeteg új
alakot mutatott be számomra a mű. Korabeli érdeklődők, laikusok,
páciensek, majd későbbi szakemberek, mind-mind ott a Zürichi-tó körül.
Mindannyian elmerültek a pszichében, az álomelemzésben, önismereti út,
mitológiai párhuzamok, és rengeteg érdekes dolog, ami hatással van az emberre.
A szerző tovább bővítette a földrajzi
kört, és bemutatta miként fejlődtek aztán Svájctól távol is a jungiánus
közösségek, miként vitték el a világ távolabbi szegletébe Jung
felismerismeréseit és munkásságát. Részletesen bemutatja az amerikai
közösséget, és szóba kerülnek az Európában kialakult jungiánus
társaságok is, meg az Európán kívüliek.
Ennek a világméretű fejlődésnek pedig egy kis szeglete Magyarország, ami a magyar olvasóknak különösen érdekes lehet.
Jung nálunk. Deák Zsolt jungiánus szakember kétkötetes műve nemcsak történelmi kitekintést nyújt a magyar pszichológia eredetéről, különösen a Junggal kapcsolatos vonulatra, hanem a terület kiemelkedő szakembereinek egy-egy előadásával mutatja be a téma széles spektrumát. A felületes szemlélődő erre a pszichológiai témára könnyen legyinthet, hogy ez csak amolyan érzelmi nyavalygás, kényeskedés és hasonlók, de aki szán egy kis időt arra, hogy belelapozzon Deák Zsolt könyvébe és az idézet szakemberek előadásaiba, megérezheti azt a súlyt, ami egy-egy családi konfliktus mélyén húzódik, vagy a félrement életutak depressziójának üzenetei, esetleg felismerhetik a mesék és mitológiák sokatmondó drámáit, ami ráadásul itt a jelenben is kopogtatja vállunkat figyelmeztetőleg.
Művészet, történelem, mítosz, álomelemzés, családi drámák, személyes problémák, szóval sok-sok minden szóba kerül a könyv lapjain, miközben megismerhetjük a jungiánusok hazai haladását is, miként lépked előre a szakmának ez a része, hogy egy tudatosabb és boldogabb társadalmat építsen. Lassú léptek, megfontolt haladás. A könyv figyelemreméltó, elgondolkodtató és mélyreható.
2003 - találkozás a sahaja jóga meditációval.
2008 - elindul a kolostoros blog.
2014 - a meditáción túl, már sokkal szélesebb merítésből kerülnek be témák ide a kolostor udvarára.
Ezeket olvashatod most itt. Kellemes időtöltést kívánok hozzá.
