Itt is hatalmas "csata" folyik, csak most nem országok, uralkodók és tömegek közt, hanem egy egyénen belül zajlik a vívódás. Ivan Iljics súlyos betegséggel küzd, a közelgő halállal, de legfőképpen elrontott életével.
Látszólag nincs elrontva az az élet, hiszen a társadalmi normákat és elvárásokat tekintve már-már irigylésre méltó, ám valami mégsem stimmel. Valami mégis hibázik, valahol mégsem kerek a történet, valahol valami mégiscsak súlyosan félrement.
- - -
"A 19. század végén, 20. század elején sokan megfogalmazták, Kosztolányi Dezső is, hogy a boldogság lényegében a szenvedéstől való megszabadulásnak a lehetősége. Itt is Ivan Iljics azt várja, hogyha megszabadul a szenvedéstől, azáltal boldoggá válhat, és a családja is felszabadulhat, és ha ez a megszabadulás a halál, akkor hát jöjjön a halál."
"Ivan Iljics üvöltését és szenvedését nem a halál
gondolata okozza, hanem a befejezetlen, le nem zárt mondatai,
kapcsolatai. Az el nem fogadás, a gondolat, hogy még nem élt eleget,
hogy az élete nem volt jó és teljes. Gyötrelmei soha véget nem érőnek
tűnnek, ám a műben is van feloldozás."
- - -
Ivan Iljics súlyos betegséggel küzd, a közelgő halállal, de legfőképpen
önmagával és a félrement életével, hiszen a szenvedései közepén rájön,
hogy hazugság volt az egész. Becsapta a világot, de legfőképpen önmagát.
Igaznak tűnt mindent, de mégiscsak hamis volt, és túl későn jött a
belátás, így már nincs idő változtatni. A gyötrődő testben a tudat még
eljut ehhez a felismerésig, de megosztani a világgal már nem képes.
- - -
"Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála túlságosan ismert ahhoz, hogy rendszeresen olvasgassuk és érdeklődést váltson ki belőlünk, ám most mellbevágó erővel szögez bennünket a benne foglalt felismerés: mi sem tudjuk, hogyan kell élni."
"Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála túlságosan ismert ahhoz, hogy rendszeresen olvasgassuk és érdeklődést váltson ki belőlünk, ám most mellbevágó erővel szögez bennünket a benne foglalt felismerés: mi sem tudjuk, hogyan kell élni."
- - -
Tolsztoj sorai megállásra késztethetik az olvasót, hogy átgondoljon dolgokat, mielőtt még túl késő lenne. A saját életünket éljük egyáltalán, vagy valaki másét? Nem könnyű kérdés. Mit kezdjünk az önbecsapásainkkal, mit kezdjünk a szenvedéseinkkel?
"A 19. század végén, 20. század elején sokan megfogalmazták, Kosztolányi Dezső is, hogy a boldogság lényegében a szenvedéstől való megszabadulásnak a lehetősége. Itt is Ivan Iljics azt várja, hogyha megszabadul a szenvedéstől, azáltal boldoggá válhat, és a családja is felszabadulhat, és ha ez a megszabadulás a halál, akkor hát jöjjön a halál."
- - -
Megrendítő sorokkal tárja elénk Tolsztoj Ivan Iljics szenvedését, önmagával és az életével való szembenézést. Vajon mindenki eljut ide a halála küszöbén, hogy az őszinteség és a valóság fénye bevilágít a szemellenzőnk mögé? Nem hinném. Talán többen szenderednek el az egy életen át viselt önbecsapás gúnyájában, mint hogy a szembenézés kényelmetlen ruházatát magukra öltenék. Biztosan így van ez? Nem tudom.
Tolsztoj a Háború és békében sokat töpreng azon, hogy milyen erők mozgatják igazából a mélyben a csatákat. Azon meditál, milyen erők irányítják valójában a történelem kerekét, az emberiség útját. Ahogy a Háború és béke egy nagy kollektív könyv, úgy Ivan Iljics története egy egészen kicsi, egyéni utazás. És itt is ugyanúgy fel lehet tenni a kérdést: milyen erők mozgatják vajon egy ember életének az útját?
A Kolostor Őre
