íróasztal

Újévi jókívánság:
kreatív és örömteli íróasztalt!

Kedvelem az íróasztalokat, és különösen azokat, amiket munkájuk közben láthatok. Alkotótársak ezek a bútorok, múzsa, fegyverhordó, szerszámosláda, vagy akár alkímiai műhelyként is szolgál. Ősi társ, még ha modern eszközökkel is pakoljuk tele. Jöjjön tehát így az év végével egy különös személyes hóbort az íróasztalok varázslatos világából.

 Két nagy alkotói univerzum tölti ki az életemet,  és mindkettő ugyanahhoz az íróasztalhoz köthető. Az egyik világban pénzt kezelek, saját tőkét fektetek be Európa részvénypiacain, a másikban pedig szövegeket írok hobby jelleggel. Cikk, blog, haiku, könyv, miegymás. Mindkét tevékenységet kedvelem, és már hosszú évek óta folytatom. E két világot pedig sok minden egyéb mellett egy fontos dolog köti össze: az íróasztalom. Széles, nagydarab, masszív barna asztal. Kedvelem, tisztelem, társnak tekintem, és örömmel tölt el, hogy már hosszú évek óta menetelünk együtt az idő hullámzó ösvényén. Több ez számomra egyszerű használati tárgynál. Szimbólum ez, egy műhely, csendestárs, coach, mentor, alvállalkozó, és még sorolhatnám a szerepeit. Sok időt töltök mellette, tulajdonképpen az életem nagy részét.

Régóta tudatosult már bennem e szoros kötődés, és azt vettem észre, hogy kíváncsian figyelem más alkotó emberek asztalait is. No, nem a kertek alatt lopakodva éjjel, hanem fotókon keresztül, amik elérhetőek a neten, újságban és könyvekben, vagy amiket élőben láthattam. Vannak idoljaim a befektetési világból, és vannak idolok az irodalmi szférából. Szívesen tanulmányozom az ő munkásságukat. Az tűnt fel az évek alatt, hogy interjúkban, képeken, sokszor találkozhatom alkotásuk fő helyszínével, az íróasztallal. Ahol tudható, hogy ők is sok időt töltenek. Ahol a remekműveket kidolgozzák, ahol a nagy döntések megszületnek, ahol tevékenyek, ahol alkotnak, gyötrődnek, és ahol talán, alkalomadtán megtörténik a csoda. Kíváncsian tekintek tehát idoljaim asztalaira.

A fent említett két különböző univerzum egy-egy képviselőjét hogy megemlítsem, álljon itt példaként Warren Buffett és Nádas Péter. A befektetési világ élő legendája és nagy öregje Warren Buffett. Aki követi, ismerheti szerény irodáját és íróasztalát. A kortárs irodalom kiemelkedő mestere pedig Nádas Péter, és az ő híres gombosszegi íróasztalát talán nem kell bemutatni e sorok olvasóinak. Ezen fenti két asztal körül szerintem varázslat van. Csoda hát, ha megbabonáz? Hosszan folytathatnám a sort idoljaim íróasztalairól, de talán már ebből is érthető a lényeg.

Hasonló kíváncsisággal és áhítattal tekintek a már nem élő alkotó emberek asztalaira is. Régi fotókon, vagy könyvekben, a neten figyelem ezeket, vagy esetleg múzeumban. Álljanak akár az üzleti, akár a művészeti szférában. Túlzás talán ezt mondanom, de mégis, valahogy megbabonáz, inspirál és elgondolkodtat, lenyűgöz és kíváncsivá tesz maga a tárgy, az asztal, és annak a különös aurája. Nyilván vannak mesteremberek, akik a saját szerszámosládájukból kedvelnek bizonyos eszközöket, ami a szívükhöz nőtt, dolgozzanak bármilyen szakmában, legyenek akár építészek, rendőrök, orvosok, taxisok, fodrászok, festők, bármi. Engem az íróasztal nyűgöz le, és annak is az alkotó mágiája.

Kicsi, nagy, tekintélyes, szerény, praktikus, zsúfolt, letisztult, fa, acél, műanyag, és különböző verziók, különböző hangulatok. Pláne kedvelem, ha olyan alkotónak tekinthetek az asztalára, akinek munkája és/vagy személyisége közel áll hozzám, és tudok is az életéről valamennyit. Ilyenkor még inkább kíváncsi leszek arra, hogyan és milyen körülmények között, milyen asztalnál alkot az illető. Butaság lenne ez vagy bolondság? Elfogadom, ha így gondolja az olvasó, együtt tudok élni ezirányú véleményével, mindenesetre engem feltölt és inspirál az íróasztalok világa, és ezért hoztam most egy különleges jókívánságot a Librarius olvasóinak az új évhez.

Sok mindent szoktak ilyenkor egymásnak kívánni az emberek, boldogságot, bőséget, szerencsét, egészséget, vidámságot, és hasonlókat. Ez mind szép és jó, én viszont továbbmegyek:

Kreatív és örömteli, alkotásban gazdag íróasztalt kívánok az újévhez minden kedves olvasónak! Találja meg mellette a kiteljesedés szépségét, az alkotás örömét, az élet mélységét és bölcsességét. És ha mindez megvan, ha sikerült, akkor ossza meg velünk, hogy tanulhassunk, hogy inspirálódjunk, hogy legyen min töprengenünk 2025-ben is a saját jól megszokott asztalunknál.


A Kolostor Őre


ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Ünnepi hangulatban

Ünnepi fények közt lépkedünk Zsuzsával Sopron belvárosában. Amúgyis kedvelem az épületeit és a hangulatát, de így a karácsony közeledtével különös varázsa van ezeknek az utcáknak és tereknek. Emberek mindenfelé, sapka, sál. Puncs és forralt bor illatát hozza a hideg decemberi este. Sültek, cukorkák, és egyéb finom falatok. Karácsonyi árusok, kézműves ajándékok. Lassan közelítünk esténk tervezett helyszínére, a belvárosi evangélikus templomhoz, ahol Szekeres Adrien ad ünnepi koncertet.

Az utcába befordulva már messziről kígyózó sort látunk. Mindenki türelemmel vár a hidegben. Beállunk mi is. Ahogy hallom, még a hétköznapok dolgai tölti ki a körülöttünk állók beszélgetéseit. Bevásárlás, busz, orvos, kisebb-nagyobb nyűgök és örömök, aztán egyszercsak megindul a sor, kinyílt a templom ajtaja.

Helyet foglalunk az évszázados falak közt, és lassan tele lesznek a padsorok, a később érkezők pedig a karzatra mennek fel. Csendesedik a tömeg zsizsegése, távolodunk a hétköznapoktól, érezhetően kezdünk egyfajta ünnepi emelkedettségbe kerülni. Aztán sötét lesz és megkezdődik a csoda.

Szekeres Adrien megjelenése angyali. Hangja betölti a templomot, és a soproni közönség érezhetően hálás. Látni köztük nagyságos dámákat, de félretaposott viseltes cipőjű egyéneket is, akiknek talán nem volt egyszerű a jegyet megvenni, és mégis itt vannak.

Gyönyörűek a dalok, ünnepi, meghitt és felemelő a hangulat. Modern kor ide, mesterséges intelligencia oda, mégis van ebben valami ősi és mágikus, amikor egy angyal száll az emberek közé, hogy dalával megérintse a szíveket. Sopron pedig érezhetően boldog, dúdol, tapsol, énekel, legalábbis a városból azok, akik ott vannak.

Ismert és kevésbé ismert dalok egymás után angolul és magyarul, köztük néhány kedves kommentárral. Halleluja, Híd a folyón, Olyan mint te, Ave Maria, és egyebek. A művésznő ihletetten és magabiztosan érintette meg több száz ember figyelmét és szívét. Megérintette, megforgatta, felemelte a fénybe, aztán jó éjszakát kívánva útra bocsájtotta őket. Ünnepi volt az este, meghitt és csodálatos.

A templom ajtaja újra kinyílt és szépen lassan távozott a sokaság, az elegáns és a félretaposott cipők egyaránt. Hazaindultak az emberek a soproni éjszakában.


A Kolostor Őre

Caspar David Friedrich mindent látó mágikus szeme

 

A híres német festő születésnapjának 250. évfordulóját ünnepelte idén a kulturális világ. Mivel egyik festménye különös személyes érintettségbe lép a sziklákon és a ködtenger felett vándorló lelkemmel, ezért beleástam magam én is alaposan a témába. Több cikken, interjún, könyvön és dokumentumfilmen rágtam át magam idén. Leültem Friedrich úr szemlélődő vándorai mellé, hogy együtt nézzük a hajókat, a tengert, az eget, a tájat, a világot, és talán önmagunkat, vagy inkább a rajtunk is túlmutatót. Magányos, csendes szemlélődésem végül elvezetett az egyik legkülönösebb jelenséghez, magához Caspar David Friedrich mágikus szeméhez. Rám tekintett, én rá, és mintha kettőnk között lett volna még valami természetfeletti. Erről fog szólni mostani írásom.

 Különös utazás egy különös alkotó világában,  ahol otthonosan érzem magam a megfestett alakok társaságában. Magamhoz közel érzem őket. Vándorolnak, tűnődnek, szemlélődnek, kérdéseiket az égre vetik, a hullámokat hallgatják, a felhőket figyelik, vagy a holdat, mintha az élet rejtelmeit próbálnák megfejteni. Csönd, nyugalom, vágyakozás, talán remény, esetleg megváltás, és mindezek mögött egy furcsa szem. Talán kapuként szolgál ez a különös szemgolyó, de hogy honnan és hová? - kérdezhetné kedves olvasóm, és mielőtt választ próbálnék adni, ez a kapu kérdések további özönét boríthatná ránk - ki van ezen az oldalon, ki van a túloldalon, hányan vagyunk, ki figyel kit, ki észlel kit? CSITT! Itt álljunk meg az őrület küszöbén, ne mozduljunk sehová, bele ne zuhanjunk a téboly sötét szakadékába! Vizsgáljuk meg inkább egyelőre magát, ezt az emberi szemnek álcázott kaput! Mert bizony átjáró ez, nem más.

 Antikváriusok titkos földalatti szövetségének  összehangolt és lelkiismeretes munkája kapcsán, hosszú várakozás után ért el hozzám egy ritka könyv. Magyarország egyik nyugati, határszéli kis városában vettem át a művet a sok százéves belvárosi épületek egyik csendes üzletében. Kiváló antikvárium, évek óta járok oda, sok szellemi kinccsel adományozott már meg. Így adódott most is.

Ahogy a Friedrich-i ködtenger fölött a sziklákon belekap a vándor hajába a szél, úgy borzolta az enyémet is a hideg őszi, óvárosi fuvallat. A kabátot szorosabbra húztam, és bár bot nem volt nálam, de lépteimet szaporáztam, majd jólesően nyitottam ajtót az antikvárium kicsi, ám kellemesen fűtött helyiségébe. Megérkezett a könyve! Ez igazán remek, köszönöm! Pár kedves mondat még oda-vissza a témáról, a hogylétről, egészségről, időjárásról és művészetről, lottószámok, tőzsdetippek, és horoszkóp, na jó, ennyire azért mégsem, de mégis, a beavatottak összekacsintása a könyv átvételekor, fizetés és távozás. Táskámba került tehát a rég várt mű: Földényi F. László 1986-as könyve Caspar David Friedrichről.

 Hosszan,  nagyon hosszan tudnám mesélni elragadottságomat az egész témával kapcsolatban, de tényleg gátat kell szabni lelkesültségem áradásának, és szikár aszkétizmust kéne megvalósítani mondataimban, mint ahogy a mester dolgozott szigorúan letisztult műhelyében. Letisztultság, üresség, szikárság, csak semmi felesleg, figyelmet elvonó flanc és dísz. Teljes odafigyelés, koncentráltság, és talán érzi az olvasó, hogy a koncentrált figyelem által már közelítünk írásom témájához: a festő mindent látó mágikus pillantásához. Magához a szemgolyóhoz.

 Földényi F. László egy ponton arról ír,  hogy annyira megérintette Friedrich munkássága, hogy megingathatatlanul hitt abban, hogy személyesen neki festette a képeket. Nálam ez egy picit még tovább ment, mert én viszont úgy érzem, hogy nemcsak hogy nekem festette azokat, hanem a ködtenger felett a sziklákon, ott valójában engem festett meg! Aztán Földényi úr még továbbviszi ezt a szálat, miként és hogyan alakult nála a viszony, és hogy... na de látja, kedves olvasóm, ismét elkanyarodok, csapongok, tévelyegve vándorlok a Friedrich-i univerzum hatalmas természeti labirintusában, pedig a mágikus szemről tettem említést és ígéretet, arról kéne hát beszélnem. Kanyarodjunk tehát most már tényleg rá!

Földényi fantasztikus dolgokról ír a festő kapcsán, és ezek közt szóba kerül az 1810-ben készült önarckép is, amit könyvének borítójául választott. Caspar David Friedrich néz ránk, több mint kétszáz évvel ezelőttről. Álljon meg itt egy picit az olvasó, ha kérhetem. De, tényleg! És csak figyelje meg ezt a tekintetet. Időzzön el nála egy kicsit...

"Minden idők egyik legszuggesztívebb önarcképe."

- így jellemzi ezt a képet Földényi úr. A könyvben aztán lehet olvasni az arc mögötti életútról, halálról, sebekről és nehézségekről, majd szóba kerül némi biológia is, szőrzet, izomzat, stb. majd mélyre megy a szerző és azon elmélkedik mi határozza meg az embert, a viselkedését, és mit lát ebből a külvilág. Érdekes fejtegetés jön itt a könyvben arról, hogy minél tovább figyelünk valakit, annál rejtélyesebbé és titokzatosabbá válik. Ezt érzi ezzel az 1810-es képpel is a szerző. És itt aztán egy fontos pontot kihangsúlyoz!

 Felhívja a figyelmet arra,  hogy a képnek a mértani közepén helyezkedik el az a bizonyos szem. És nem szemek! Csak szem. Ugyanis csak az egyikről van most szó. Caspar David Friedrich jobb szeme a kép középpontjában van, és annyira erős a tekintete, hogy újra és újra magához rántja a figyelmünket. (igen, így írja Földényi: magához rántja) Ez a szem a centruma, mértani közepe a képnek, és tényleg olyan, mintha önálló életet élne. Ráadásul a másik szem árnyékban van, a haj és a szakáll is ad egyfajta körívet a szem köré, és minél tovább nézem, annál inkább igazat kell adjak a szerzőnek. A szem a főszereplő, egy különálló lény, minden más csak statiszta. Közelebb hozom magamhoz a képet, digitálisan is nézem, meg a könyvben is, távolítom, közelítem, nézem innen és onnan, és tényleg figyel az a szem, magához ránt. Elkap, csak néz és néz és néz, de mit akar mondani? Vagy tényleg csupán néz, és ennyi? Én is nézem őt. Én mit akarok mondani? Semmit. Csak nézzük egymást egyre mélyebben.

Földényi tovább megy ennél, és azt mondja "nem a világot szemléli, hanem befelé tekint". Ajjaj, itt már tényleg meghajlik a tér, ráadásul ismét igazat kell adnom, minél tovább nézek bele abba a tekintetbe, abba a különálló lénybe, abba a szemgolyóba, azt kell mondjam: tényleg. És szinte már várom hogy pislantson, megmozduljon. Azon kapom magam, hogy meg sem lepődnék. Az arc mozdulatlan marad, de az a szem egyszer csak pislantana egyet. A továbbiakban az a kérdés merül fel bennem, ha Friedrich úr egyszerre tekint rám és a világra, ráadásul úgy érzem, hogy belém lát, és közben még kiderül az is, hogy valójában ő önmagába tekint saját magába, akkor vajon hová irányul az én figyelmem?

Zérópont, origó, ilyen kifejezések is elhangzanak a szem kapcsán a könyvben. Itt aztán súlyos témák jönnek elő, úgymint halál, és korábbi lapokról tudhatjuk, hogy a festőnek milyen szoros és sűrű kapcsolata volt a halállal többször is a családjában, ezért a szerző arra jut, hogy az önarckép mintha a halálból nézne vissza ránk. A későbbiekben szó szerint így fogalmaz:

"Ez a szem egy új terhet rak a néző vállára: az elmúlás terhét."

Mit lehet ehhez hozzátenni? Földényi úr túloz? Nem hiszem. Sőt, fokozza. Ez a tekintet a halál felől rendezi újra az életet - írja - éjszakai szem, a sötétben is világít, nincs ami elkerülné a figyelmét.

Azon gondolkodom, hogy mindezt kétszáz évvel ezelőtt egy egyszerű, szikár műhelyben elkészítve, letéve az emberiség közös asztalára. Azt érzem, hogy nemcsak a teret, hanem az időt is meghajlítja ez a szem. Túllép életen, halálon, emberen, ködtengeren és sziklákon, magán a vándoron is, és csak figyel. Nem mond semmit. Nem kellenek szavak. Itt már nincsenek is szavak. Csend van. Magány. Élet. Halál. Mindenség.

250 éve született Caspar David Friedrich. Meghalt? Talán. De ki is ő valójában? Nem tudom. Mindenesetre itt van velünk és figyel. Itt van a szem, és talán, néha egy-egy pislogás.


A Kolostor Őre


ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Caspar David Friedrich és a vándor

Nagyításhoz klikk a képre!

A kulturális világ az idei évben ünnepelte az egyik legjelentősebb német festő, Caspar David Friedrich születésnapjának 250. évfordulóját. A témával azután kezdtem el mélyebben foglalkozni, miután rájöttem, egyik képén (a fenti) megfestett engem. Egyszer hasonlót éltem már át Claude Monet csónakban ülő alakjával kapcsolatban, és most újra, tessék, én magam állok ott vándorként a hegyen, legalábbis ennyire ezt érzem Caspar David Friedrich ecsetvonásából. Nézzük meg a témát részletesebben!

Friedrich egy visszahúzódó különc volt,
aki csak alkonyat után hagyta el
drezdai házát hosszú sétákra.
- írja a Deutsche Welle

Alapjaiban változtatta meg a látásmódunkat,
benne a táj szemlélését. Nem tudunk már többé egy
naplementét úgy nézni, hogy ne gondolnánk Friedrichre.
- említi a kurátor Holger Birkholz

Azt sugallja, hogy a természetfeletti létezik,
de nem válik ideológussá, vagy misszionáriussá.
- mondja egy interjúban Florian Illies művészettörténész.

Ő a közvetítő a végtelen táj és a kép nézője között.
Ahogy hátat fordít nekünk, belemerülve a természet szemléletébe, figyelmeztet a magunk hasonló, szemlélődő testartására, így minket is részesévé, a szó szoros értelmében szereplőjévé tesz a lenyűgöző látványnak.- írja könyvében a művészettörténész Beke László

A városból érkezett vándorok,
akik Friedrich képein újra és újra feltűnnek, valójában megváltásra váró emberek, akik bejárhatatlan labirintusban tévelyegnek, amelyben nehéz megnyugtató értelemre találni. - írja idén egy esszében Földényi F. László

Nos, első lendületre így bemelegítésnek ennyi idézet talán elég is. Térjünk rá a személyesebb vonulatra. Caspar David Friedrich azon képei nyűgöznek le engem igazán, ahol a háttal lévő alakok szemlélik a...ööö... mit is? Zavarba ejtő lehet a kérdés, mert elsőre egyértelműnek tűnik a válasz: naplementét néznek, tengert, felhőket, hajókat, ilyesmit. Mégis, valahogy több van emögött. Nekem úgy tűnik, hogy a szemlélődés, a tűnődés, a válaszkeresés maga. És ez engem nagyon megfog.

Korunk selfie-kultúrájában, ahol mindannyian toljuk bele a pofánkat... elnézést, tehát a derűs mosolyunkat a fotóba, ennek teljesen ellenkezője a festő képein látható alakok. Nem magamutogatók, hanem szerényen szemlélődők. Ők a csendesen tűnődők. És ez érint meg engem nagyon. Ráadásul, alakjai közül leginkább ez a bejegyzés elején látható vándor érint meg leginkább ott a sziklákon a ködtenger felett. Hajába belekap a szél, szinte érezzük a hűvös légáramlást, lábának izmaiban pedig a hosszú út utáni feszültséget és fáradtságot, a táj szépségét, és testtartásának sokatmondó üzenetét. Ahogy ott áll, van benne némi hetykeség, de ott van az alázat is, a magabiztosság, de a kíváncsiság, a keresés, a messzire tekintés is, a sorsba belenézés, figyelés, várakozás, hallgatás, a vándorlás, és sok minden más.

A feljebb említett Földényi F. László 1986-ban már írt egy remek könyvet a festőről, amiben így jellemzi műveit:

"És mégis, ezek a szemérmetlenül szenvedélyes képek, Friedrich többi festményéhez hasonlóan, hihetetlenül elegáns festmények: választékosak, kimértek. A mélyben mindig ott izzik a szenvedély; de az ábrázolás minden esetben rendkívül higgadt. E szenvedélyekkel teli festészet korántsem szenvedélyes. Ellenkezőleg: halk és hűvös, néha pedig dermesztően hideg. Az önfegyelem példaképei ezek a festmények; az önfegyelemé, amely ez esetben nem az élettel szemben tanúsított makacsságnak, hanem a belátásnak a jele."

Caspar David Friedrich munkássága nagy kedvencemmé vált. Lenyűgöző kapcsolat ez a művészet és az emberi természet között. Néhány ecsetvonás mennyi mindent elmond, és milyen ablakokat nyit meg. Micsoda üzenetet közvetít. Szinte archetipikus ez a jelenet: a hegy tetején ott az örök vándor, ahogy a messzeségbe pillant, a ködös távolba. És ezt érzem magamban már régóta. A vándorlás és a szemlélődés örök szellemét.

A Kolostor Őre

ui: Itt lesz egy csodálatos dokumentumfilm az Arte művészeti csatorna közreműködésével Caspar David Friedrichről. Érdemes megnézni, mert egy nem mindennapi alkotó életébe és műveibe tekinthetünk be:

YouTubeLink >>

Ősz

 Lélegzetét visszatartva figyel a világ  - írja a Die Zeit az ősz legnagyobb eseményével, az amerikai választásokkal kapcsolatban a főoldalon. Rémálom - így folytatódik a kép alatt Giovanni di Lorenzo, a Zeit főszerkesztőjének írása, utalva Donald Trump visszatérésére. A hetilap november 7-i kiadása aztán több cikkben is alaposan körbejárja a témát, több oldalról megvilágítva a helyzetet.

Kedvenc hetilapom mellett engem is megrázott Trump visszatérése. Hosszan tudnám részletezni ezt, de inkább hagyjuk. A témával kapcsolatban maradjunk most a régi (zen vagy sztoikus) egyszavas bölcseletnél: elmúlik.

Igen, előbb-utóbb minden elmúlik, a napsütés is, a jó idő is, a reggel, az este, a szélcsend és a viharok. Úgy tűnik, elmúlik szépen lassan az idei ősz is. Jöjjön tehát a szokásos évszak végi visszatekintés, nézzük mi történt itt a kolostor udvarán az elmúlt három hónapban:


SZEPTEMBER

- Mandala 23. >>

- Mit hoz ez az ősz, és vajon merre tart a világ? >>>

- Guy Spier lenyűgöző irodája és könyvtára >>

- Üdvözlet Lericiből >>>

- Alfred Nobel >>

- Az Alpok Hangja >>>


OKTÓBER

- A Nobel-díj árnyékában >>>

- Szabadkőműves Múzeum Ausztria >>

- Rejtélyes kőpiramis az ausztriai erdő sűrűjében >>>

 

- A ciszterci kolostor és a madarak >>>

- Könyvajánló: Privát olvasónapló >>


NOVEMBER

- C.G. Jung, a misztikus pszichológus >>

- Lassú mozgással változnak a színek >>>

- Mandala 24. >>

- Két év Nádas Péterrel >>


- - -

Így telt tehát az idei ősz itt a kolostor udvarán. Korábbi évek őszi, kolostoros blogbejegyzéseit pedig itt találod:

 

2023 ősz >>>
2022 ősz >>>
2021 ősz >>>
2020 ősz >>>
2019 ősz >>>
2018 ősz >>>

2017 ősz >>>

2016 ősz >>>

2015 ősz >>>
2014 ősz >>>
2013 ősz >>>
2012 ősz >>>
2011 ősz >>>
2010 ősz >>>

A 2009-es és 2008-as év őszi bejegyzései még nem kerültek ilyen formában összesítésre, de megtalálod őket a blog archívumában.


A Kolostor Őre

Két év Nádas Péterrel

Együtt kertészkedtünk, fotózásról elmélkedtünk, elutaztunk Berlinbe, a nyugati sajtót lapoztuk, főztünk, kacagtunk, de legfőképpen egy öreg fa árnyékában nagyokat hallgattunk - kezdeném szívesen így az irodalmat kedvelő olvasóknak szánt személyes beszámolót, de ennél sajnos sokkal szimplább a Nádas Péterrel eltöltött elmúlt két évem. Tanulsággal szolgálhat azonban, töprengésre késztethet, és nem utolsó sorban, de valamifajta irodalmi gyönyörhöz is elvezethet, már amennyiben kedvet csinál az olvasónak egy hasonló, több éves Nádas-utazáshoz. Egy monstre irodalmi kaland szubjektív meglátásai következnek.

Mélyvíz, fejesugrás,

víz alatt hosszanti suhanás, majd vízfelszín és levegővétel, aztán kitartóan monoton tempózás. Valahogy így telt az elmúlt két év. Korábbiakban voltak már óvatos próbálkozásaim a Nádas-univerzum alapos felfedezésére, de itt-ott elakadt a nemes küldetés. Két évvel ezelőtt viszont fejest ugrottam Nádas Péter vaskos könyveibe. Víz alá merültem, le egészen a mélybe, azon is túl, majd hosszú felfedező útra indultam, és a gombosszegi flow úgy magával ragadott, hogy rögtön tudtam, óriás expedíciónak nézek elébe.

A Nádas-univerzum monstre bolygóit terveztem meglátogatni, az életmű vaskosabb köteteit. Hamar rájöttem, hogy kalandozásom nem lenne teljes, ha nem látogatnám meg a bolygókhoz kapcsolódó egyéb égitesteket, holdakat, és más hasonló különleges keringési pályán haladó szomszédos műveket. Az útiállomások tehát kiegészültek a Mészöly Miklós, Károlyi Csaba, Bazsányi Sándor, és a hatalmas Tejútként hömpölygő irodalmi portálok galaxisszerű archívumaival.

Lassú űrutazásra készültem

a magyar irodalmi univerzum csillagközi magaslataiba, de nem siethettem, mert közben a földhözragadt hétköznapjaimat is élnem kellett, a maga sajátságos világával: céges jelentések, gazdasági hírek, tőzsde árfolyamok, a betűk, számok, és a mondatok egy teljesen más koordinátarendszerében, amit szintén olvasnom kell napi több órán keresztül. Na, csak semmi sajnálat, magam választotta örömteli intellektuális kötelesség ez, már-már szenvedély, hobby, szakmai-flow, meg hát, valamiből csak meg kell ám venni azokat a vaskos irodalmi köteteket, ugye hogy, ugye!? Na, ugye!

A művészetet (főleg az operát és az irodalmat) kedvelő börziáner világpolgár, André Kostolany mondta, hogy kell a családba egy tőzsdés gyerek, aki aztán majd támogatja a zenész, az író, és a festőként tevékenykedő testvéreit. Kostolany úr enyhe túlzása megbocsátható, hiszen a sokszor erős és maró mondatai még a political correctness világ lánctalpas dübörgése előtti időkből származik. A filantrópiának ráadásul pláne különös bukéja van egy olyan országban, ami méhében hordta ki Soros Györgyöt és Orbán Viktort. SsszzZ, értem én a felszisszenést, téma lezárva, kanyarodjunk vissza a gombosszegi híres fához.

 Párhuzamosan több témában is olvasok  tehát könyveket a hétköznapokban, blogokat, portálokat, ebookokat, és mint tudjuk, a párhuzamosak a végtelenben találkoznak, no de addig?! Addig egymás mellett futnak, így haladtam én is a szakmai olvasnivalók és a Nádas Péter monstre kötetek gyönyörűen inspiráló és lenyűgöző csillagközi útján.

Teltek a napok és a hetek, miközben egyre jobban beszippantott a nádasi történetmesélés.

Az üzenet, a mód, a stílus, a rejtvények, az utalások, és akkor döntöttem el, hogy az életmű évtizedeken át íródott könyvei (ahhh, mennyi tea, mennyi kávé, mennyi könny és tinta, futócipő és zöldségeskerti kis kapa a hosszú évek alatt) micsoda kincseket rejtenek, és végig kell ezt olvasnom. Alaposabban kell megismernem e rendkívüli író legfontosabb műveit! Irodalmi gyönyör, emberi kíváncsiság, és az amatőr tollforgatók érdeklődése is vezetett Nádas Péter mondatai iránt. Plusz magam is hasonló remeteéletet élek, tehát több irányú szimpátia és kíváncsiság kérlelte esti olvasólámpám: még, még!

 Éreztem, hogy mélyreható,  bőr alá nyomuló, megrázóan szenzitív élmény lesz ez az utazás, és az első hetekben, ahogy elindultam a Nádas-univerzumban, hamar eldöntöttem egy másik fontos dolgot is. Évek óta gyűlnek azoknak a könyveknek a listája, amiket újra olvasok. Újra és újra. Néhány évente előveszem őket. Szakmai anyagok, szépirodalom, ilyenek. Nádas Pétert is muszáj lesz, nem maradhat ki ebből a sorból, sőt! Hamar eldöntöttem, hogy annyira tömény, annyira megrázó és mégis lenyűgöző a nádasi próza, hogy nem fogok vele most ez esetben éveket várni az újraolvasásra, hanem ahogy végzek az ő saját könyveivel, és a vele kapcsolatos monstre művekkel, azonnal elkezdem újra és elölről ezt az egész sorozatot! Tart, ameddig tart, lesz, ami lesz, de ezt a tömény irodalmi élményt egész egyszerűen mélyíteni és ismételnem kell, ezért újra elolvasom. Ez tartott tehát kb. két évig. Egymás után és kétszer olvastam végig Nádas fő műveit, és hozzájuk kapcsolódóan egyéb kiegészítő olvasmányokat. Közben persze kisebb-nagyobb tőzsdeválságok is voltak, politikai választások, háborúk és időjárási katasztrófák, szóval élte a bolygó a maga világát. Esti olvasólámpám azonban kitartóan világított.

No, és mi a tanulsága ennek a Nádas Péterrel eltöltött két évnek?

Semmi újat nem tudok mondani, csak a szokásos:

Az irodalom fantasztikus. A magyar nyelv lenyűgöző. Az ég kék. A fű zöld. Az ertéel kettő. Nádas pedig mester. A továbbiakban: a rohanó Tik-Tok világ ellenére is van értelme monstre műveket nemcsak olvasni, hanem írni is. Még ha évtizedekig is tart. Igen, sok tea, kávé, könny, tinta, miegymás. Tehát, kedves írók, írjatok! Kedves olvasók, ti pedig olvassatok! Igen, időt nem sajnálva, türelemmel, odafigyeléssel, a remekműveket pedig újra és újra. A Nádas-univerzumban történő utazásom végső napjainál járok most. Kétszer mentem át a fő műveken, plusz sok egyéb kiegészítő kanyar. Hosszú, csodálatos út volt.

 Nádas mesterének tekintette Mészöly Miklóst.  Szolláth Dávid egy hatalmas, több mint hétszáz oldalas monográfiában vette át alaposan a mester életét és munkásságát. Egy mészöly-i mondattal indítja az egészet: "...ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla."

Valami ilyesmin gondolkodom én is Nádas kapcsán. Ez még nem az a cikk, amit írni szeretnék róla.

A tőzsdei grafikonok mellett azt is olvastam az elmúlt időszakban, hogy végül megnyugtatóan alakult Esterházy Péter házának a sorsa. Ez jó hír. Mi lesz vajon a gombosszegi fával? Vagy az erdővel? A kiskerttel? A gazdája, aki egyszer már bepillantott a túlvilági fénybe, azt mondta egy interjúban, hogy ő bármelyik percben menetkész. Ő készen van, és nem fél. Nincs mitől. Egy világló pillanatában pedig azt is mondta: "Nagyon sajnálom." Tudjuk. Olvastuk. Megértjük.

Bazsányi Sándor a hatalmas Nádas-monográfiát szintén az író egyik mondatával indítja: "Tébolyom álljon új bekezdések sorozatába."

Itt áll előttünk tehát az egész hatalmas életmű a polcokon,

Nádas Péter a könyvtárban és a boltokban. A téboly újabb és újabb bekezdéseinek sorozata. Hosszú történetek az emberről, rólunk és másokról, igazságról, hazugságról, testnedvekről és politikáról, egyénről és közösről, fényről és árnyékról, bölcsességről és ostobaságról. Ez még nem az a cikk, amit írni szeretnék róla. Tervezem, hogy ezt a mostani két éves sorozatot később még megismétlem. Talán majd akkor, utána.


A Kolostor Őre

ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mandala 24.

Nagyításhoz klikk a képre!

2021 tavaszán kezdtem bele, hogy megfessem a magam lélektani mandala-sorozatát Carl Gustav Jung inspirációja alapján. Az első után nem tudtam mi következik. Nem tudtam mennyi lesz és milyenek. Azóta sok kép készült, ez a fenti a huszonnegyedik, és azt érzem, hogy nem értem még a végére.

Ezek nem művészi festmények. Nem is mindig, úgymond "szabályos" mandalák. Ezek önismereti ábrák, lélektani képek, amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti út. Mindegyik különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló egyéniségek lennének. Pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást tükröznek. Volt olyan kép, ami egy csendes éjszaka, az elalvás előtti szendergő állapotban jelent meg bennem, viszont volt olyan, amit egy helyszín, vagy egy társasági esemény hívott életre.

Két kép elkészülte között volt olyan, hogy csak pár nap, vagy hét telt el, néha pedig több hónap. Nehezen megfogalmazható különös élmény ezeket a képeket festeni. A ritmusuk, ahogy egymás után világra jönnek az is nagyon egyéni és önálló, de a témájukat és a hangulatukat tekintve is különös az egész. Az utóéletükről nem is beszélve! Hiszen az íróasztalom mögötti könyvespolcon mindig ott van a legújabb két mandala, és van hogy hónapokig nézem őket. Aztán ha elkészül egy új kép, akkor a polcon lévők közül az egyik átadja a helyét. Tehát a legfrissebb két mandala mindig ott áll némán a polcon, én nézem őket, ők engem, és valahogy így bűvöljük egymást. Néma párbeszéd ez, közös tűnődés, meditáció.

Ennek a mandalákkal eltöltött elmúlt három évnek a sűrített, esszenciális lenyomata ez a mostani videó, ami hang nélkül, egymás után mutatja be az első húsz festményt. A képek fejlődése ez, a mandaláim evolúciója:

Egyenként külön az összes mandala megtekinthető:

Mandala 1. >>>  ;  Mandala 2. >>>
Mandala 3. >>>  ;  Mandala 4. >>>
Mandala 5. >>>  ;  Mandala 6. >>>
Mandala 7. >>>  ;  Mandala 8. >>>
Mandala 9. >>>  ;  Mandala 10. >>
Mandala 11. >>  ;  Mandala 12. >>
Mandala 13. >>  ;  Mandala 14. >>
Mandala 15. >>  ;  Mandala 16. >>
Mandala 17. >>  ;  Mandala 18. >>
Mandala 19. >>  ;  Mandala 20. >>
Mandala 21. >>  ;  Mandala 22. >>
Mandala 23. >>

* * *

KÖNYVAJÁNLÓ

Különleges könyvajánló azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek és az ecset találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa.

Itt elérhető a könyv,
ingyenesen letölthető >>


A Kolostor Őre

ui: Carl Gustav Jung, a misztikus pszichológus >>

Lassú mozgással változnak a színek

FOTÓ: Saját felvétel.
Nagyításhoz klikk a képre.

Lassú mozgással változnak a színek, a kabátot szorosabbra húzom, fülemmel neszeket tapogatok. Az út beton, mellette szántóföld, a messzeségben hegyek. Az éj közeleg.

Lassú mozgással változnak a színek, halkul a város, pillednek a szemek, az égen hamarosan világító kis pontok jelennek majd meg. Addig nem maradok, vacsora vár otthon.

Lassú mozgással változnak a színek, és lassú mozgással nő a fű is. Csak legyen, aki lenyírja. Ha mi már nem, mert visszaadtuk a bolygót, talán lesznek még amik lelegelik, ha meg nem, hát, Istenem.

Lassú mozgással változnak a színek, de mióta bűvöli a tudatot? Igen, régóta érzékeljük, de mióta gondolkodunk is rajta? Tűnődésünk hosszú múltra tekint vissza.

Lassú mozgással változnak a színek. Vászonra kívánkozik. Kire bízzuk? Monet? Vagy talán Caspar David Friedrich? Esetleg saját ecset? Nem, nem, saját nem, itt csakis mester jöhet szóba. Herr Friedrich tökéletes lesz. Ha meglenne a száma, hívnám is. A távolba, ahogy belenéz, nem néz úgy senki sem. Elfogult vagyok, tudom. Mint a fiatal vándor a hegyen, aki botjára támaszkodva a ködtengert szemléli csendesen.

Lassú mozgással változnak a színek. Én innen úgy látom közel az éj, míg a távolban mások épp a hajnali fényben gyönyörködnek. Valaki talán ott is pont a mobiljával rögzíti, fényképezi. Klikk, és zsebre téve már viszi is. Három megabyte-nyi napfelkelte. Itt pedig lemenőben.

Hallgass már el! - bök oldalba képzeletbeli olvasóm, aki itt áll mellettem - fotózd gyorsan le, aztán csak nézzük csöndben - folytatja, és talán igaza is van. Nem kell mindent kommentálni.

Csak nézzük, oké!?

Oké, benne vagyok.

. . .

. . .

. . .

Gyönyörű.

Tényleg az.

Kösz, hogy megmutattad.

Na, szevasz!

Szevasz.

Maradsz még?

Csak egy kicsit.

Oké.

Azért, majd ne felejtsd el felírni: "Lassú mozgással változnak a színek." Ez tényleg jó mondat. Lehetne vele valamit kezdeni. Vers, szöveg, dal, cikk, bármi, tudod, valami.

Oké.

Szevasz.


A Kolostor Őre


ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

C. G. Jung, a misztikus pszichológus

KÉP: wikipedia


Carl Gustav Jung leereszkedett a lélek mélyére, alaposan körbenézett ott, majd visszamászva a pszichológia kötelén, mesélni kezdett

Hosszú pályafutásának hatalmas tapasztalata rengeteg kinccsel ajándékozta meg az emberiséget. Régóta tanulmányozom a munkásságát, újra és újra visszatérek könyveihez. Gondolkodom, tűnődök, próbálom megérteni az általa elmondottakat, és annak fényében pedig igyekszem megérteni elsősorban magamat, másodsorban pedig másokat.

Az itthoni könyvespolcon is bőven van Jung, de könyvtárakból is rendszeresen hozom ki az ő, vagy a tanítványainak írásait. Egyik tanulságosabb, mint a másik.

Az elmúlt években számos alkalommal számoltam már be itt a kolostoros blogon a Junggal kapcsolatos dolgokról, felismerésekről, könyvekről, utazásokról és egyebekről. Ezeket gyűjtöttem most össze így egy helyre, hogy könnyebb legyen áttekinteni:

Red Book - A Torony Őre

Az egyik legnehezebb művével talán nem szerencsés kezdeni a sort, ám én amondó vagyok mégis, ugorjunk csak bátran fejest a témába! A Red Book az egyik legnehezebb műve, nem is kezdőknek való, de úgy a hangulat kedvéért szerintem érdemes belepillantani:

Red Book - A Torony Őre >>

Red Book - A Leviatán

Folytatva a misztikus utazást Jung talán egyik legnehezebb művében, ismerkedjünk most meg a Leviatánnal:

Red Book - A Leviatán >>

Útvesztők

Kicsit könnyedebb vizekre evezve egy könyvajánló jön, ami Carl Gustav Jung családi életébe vezeti be az érdeklődőt:

Útvesztők >>

Küsnacht

Ha már Jung család, 2019-ben ellátogattunk Zsuzsával Küsnachtba a Jung múzeumba, ami egykor a család életének középpontja volt. Felejthetetlen utazás volt, vissza is szeretnénk majd még egyszer menni.

Küsnacht >>


Bollingen

Volt azonban Jungak egy különös, misztikus otthona is egy kis faluban: Bollingenben. Ide járt elvonulni, alkotni és meditálni, töltődni és munkálkodni.

Bollingen >>

Zürich

Nagyszerű volt a Zürichben eltöltött idő, amikor Jung szelleme belebegte elménk kíváncsi egét.

Zürich >>

Jung Szeminárium

Egyedül is érdemes tanulmányozni Jung munkásságát, de ha az ember valakivel közösen fedezi fel ezeket a témákat, meg tudja beszélni és át tudja gondolni másokkal együtt, az még nagyszerűbb. Talán hatásosabb is. Szerencsére én meg tudom osztani feleségemmel, Zsuzsával ezt az intellektuális élményt, ez az önismereti utazást. Érdemes tehát ismerőst keresni, akivel közösen lehet ezt felfedezni.

Szeminárium >>

Mandala

2021 tavaszán kezdtem bele, hogy megfessem a magam lélektani mandala-sorozatát Carl Gustav Jung inspirációja alapján. Azóta haladok, egymás után készülnek a képek:

Mandala >>

Marie-Louise von Franz

Mikor Marie-Louise von Franz 1998-ban maga mögött hagyta földi valóját, a New York Times így emlékezett meg róla: C.G. Jung legkiválóbb és a legihletettebb tanítványa, aki a legtöbbet tette azért hogy életben tartsa és tovább vigye a Jung által keltett lángot és fényt. Két témát ajánlok vele kapcsolatban a blogról:

Marie-Louise von Franz különös háza >>

Álomelemzés >>

Verena Kast

Világszerte sok-sok jungiánus szakember van, aki ráadásul meg is osztja tudását és tapasztalatát könyv, interjú, vagy előadás formájában. Tervezek többet is bemutatni majd itt a blogban. Addig is jöjjön egy újabb hölgy:

Verena Kast és az álomelemzés >>

Ji-king - A Változások Könyve

Carl Gustav Jung sokat foglalkozott ezzel az ősi taoista filozófiával és írással. Tanulmányozta, nagyra tartotta, emberek figyelmébe ajánlotta. Néhány alkalommal megjelent itt a kolostoros blogban is ez a különös mű:

Vezérlőcsillag >>

21 lecke a 21. századra >>

Ábrahám >>

A kút >>

orosz-ukrán háború >>

- - -

Ezek a fenti linkek a teljesség igénye nélkül, csupán ízelítőként szolgálnak a kedves érdeklődőnek ahhoz, hogy alaposabban megismerje és elmerüljön Carl Gustav Jung pszichológiai munkásságában. Ha így tesz, szerintem az jó hatással lesz a személyiségére és az életére. Örömteli és kellemes felfedezést kívánok hozzá! Ajánlom a legközelebbi könyvesboltot, vagy könyvtárt.


A Kolostor Őre

Könyvajánló: Privát olvasónapló

 

Séra András
Privát olvasónapló
(2020 - 2024)

"Vannak olyan rokonok és ismerősök, akik még nálam is szűkszavúbb jegyzeteket/naplókat készítenek az életükről. Szerzetesi rendszerességgel írják fel a hőmérsékletet és az időjárást, a napi testsúlyt, edzést, elfogyasztott élelmiszereket, és egyebeket. Ilyesmi engem nem vonzott, viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem egy idő után arra, hogy naplózni kezdjem a befektetéseimet és az olvasmányélményeket. Több füzet van már tele a jegyzetekkel. Ebből a két irányú „hóbortból” kínálom fel most az olvasóközönség számára a másodikat, a privát olvasónaplót, azt, amit közel négy évig írtam 2020 és 2024 között."

Saját magamnak kezdtem írni ezt a naplót hagyományos módon kézzel, tollal és füzetbe. Rájöttem aztán, hogy ha egészen kis részét, néhány személyes fejezetet kiveszek belőle (ami főleg nem is rám, hanem inkább másokra vonatkozik) akkor hasznos lehet ez a jegyzet az érdeklődőknek.

Négy év kulturális kalandjait tartalmazza: könyvek, filmek, múzeumok, és különleges helyszínek naplózott élményei fotókkal kiegészítve 2020 és 2024 között.

Az Országos Széchényi Könyvtár oldalán
itt olvasható és letölthető >>


A Kolostor Őre


ui: Ha kérdés merülne fel benned, kedves olvasó, a fenti naplóban olvasottakkal kapcsolatban, itt megtalálsz:

kolostorore(kukac)gmail.com

uui: További könyvajánlók elmélkedésre vágyóknak itt >>

A ciszterci kolostor és a madarak

Idilli helyen, erdők, mezők és patakok közt fekszik Ausztria egyik különös kolostora, ahol a ciszterci szerzetesek már közel kilencszáz éve mélyülnek el a vallásban, és keresik a lélek békéjét. Mivel Zsuzsával a környéken jártunk, a rejtélyes erdei kőpiramisok, és a rosenaui Szabadkőműves Múzeum után mindenképp meg akartuk nézni ezt a várostól távolabb eső, a természet csöndjében fekvő különös helyet. A Zwettl környéki misztikus napjaink következő állomása tehát a ciszterci kolostor volt.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Ma már kevés aktív szerzetes lakja, de a hatalmas történelmi múlt, meg a hagyomány, a vallás, építészet, és a kultúra okán az épületegyüttes gyönyörűen karban van tartva. Ehhez állami és magánpénzek is hozzájárulnak, így a környék egyik fő turista látványossága lett.

Egy hűvösebb őszi hétköznap délelőttjén voltunk ott Zsuzsával, így aztán nem tolongtak a turistabuszok, és nem kellett a selfie-hadsereg hódító harcosaival sem megküzdenünk. Kellemesen és kényelmesen tudtuk bejárni a kolostor épületkomplexumát.

1138-ban telepedtek meg itt a környéken a ciszterci szerzetesek, és 1159-ben szentelték fel az első templomot, amit aztán az évszázadok alatt újabb és újabb épületekkel bővítettek ki. A vallásos meditatív élet mellett a rend mindig foglalkozott a kétkezi munkával is. Főleg mezőgazdaság és erdészet.

A szerzetesi lét falakon kívüli világát tekintettük meg, ahogy végigmentünk először a kerteken, ami több részből állt. A kert mindig is a csöndes szemlélődés helyszíne, és bátorítják is a látogatókat, hogy sétálják végig, éljék át a szépséget és a harmóniát.

Az élet kertjében rálelhetünk nemcsak a fűszerekre, hanem a bennünk lévő ellentétes dolgokra, és megtalálhatjuk a harmóniát. A kert ápolása egy különös önismereti út. Több fűszernövényt termesztenek és nevelnek ott a mai napig is.

A kemény vasajtóhoz beálltam pontosan és időre, ugyanis ide volt megbeszélve az idegenvezetővel való találkozás, ide szólt a jegyünk.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Hamarosan megjelent a vezető és végigkísérte azt a 6-8 embert, akiknek ezen a hűvös és szeles októberi délelőttön nem volt jobb dolga, mint hogy évszázados kolostoros falak hideg termeiben bóklásszon. Naná, alig vártam! Megérkeztek a többiek is, a beszédből következtetve Ausztria különböző tájairól jöttek. Megnyílt a vasajtó és elindultunk az épület mélyébe.

Hatalmas, több mint százéves rajz; egy méretes ábra fogadott rögtön a folyosón. Az ezerkilencszázas évek elején készült a kép, úgy emlékszem talán 1906-ban. Egy idilli kor lehetett ez, az első és a második világháború előtti évek. Szelíd élet, szolid munka a környéken, írás-olvasás, imádkozás, csendes kertészkedés, semmi fegyverropogás, semmiféle gázkamrák, hadiözvegyek és árvák. A történelem nyugodt és ritka pillanata.

Az épület belsejében egy félig nyitott folyosón, egy négyzet alakú, körbe-körbe járható kerengőn haladtunk át. Középen pedig egy díszkert. A folyosók a szerzetesek imasétáit szolgálták, miközben bejött a fény és a friss levegő, de védve voltak az esőtől és a külvilágtól. Meditáltak, vagy esetleg az olvasópadokon ültek ott, ééés, minő meglepetés: olvastak.

Ennek a négyzet alakú sétáló folyosónak volt egy olyan része, amit a mai céges szakzsargon valahogy úgy nevezne: meeting room. A ciszterci szerezetesek nem voltak túl beszédesek, de ebben a tanácskozó teremben minden reggel összegyűltek, és megbeszélték a napi tennivalót, a feladatokat. Ez is négyzet alakú, körben a falakban pedig beépített padok voltak, ott ültek és tanakodtak.

A kerengő folyosón tovább haladtunk, miközben különböző építészeti megoldásokról mesélt az idegenvezető, meg egyéb érdekes történeteket is említett. Aztán átmentünk még egy-két termen, kisebb folyosón és belső kerten, majd megérkeztünk egy súlyos nagy faajtóhoz.

Az ajtó mögött a kolostor egyik ékessége várt ránk: a könyvtár. Hatalmas polcok, mennyezeti freskók, és igazán régi írások, már a 11-12. századból. Ez a könyvtár díszterme, de természetesen más helyiségekben is őrzik a könyveket.

A modern kornak megfelelően zajlik a könyvek digitalizálása is. Olyan hangulata volt a teremnek, mint az admonti kolostor könyvtárának. Hasonló stílus, és igazán gazdag történelmi örökség.

Több termet és kiállítást is megnéztünk még az épületen belül, aztán szépen lassan kifelé vettük az irányt. Átjárók és különböző termek után újra beérkeztünk a négyzet alakú kerengő folyosóra, amikor egy érdekes dologra figyeltem fel, ahogy kinéztem a díszkertre.

Négy oldalról körbezárta az épület, de a folyosó minden részéről lehetett látni ezt a belső kertet, amiben hangulatos és gyönyörű növények voltak, a közepén pedig egy almafa. (mi más?!) Ráadásul most épp gyümölcsöt hozott, láttam, hogy ott van a fán az érett, lédús, ropogós piros alma. Búcsúzásnál rákérdeztem az idegenvezetőnél:

- Az almafa ott a kert közepén, az egyfajta vallási szimbólum?

- Igen - felelte a hölgy kicsit elgondolkozva, majd valamivel halkabban még hozzátette - Direkt van ott az a fa, de az almát nem szedhetik le a szerzetesek, azokat nem lehet megenni.

- És a madarak? Azok megehetik? - kérdeztem egy óvatos mosoly kíséretében.

- A madarak? - így a hölgy, akinek felderült az arca - Igen, a madarak nyugodtan megehetik azokat az almákat.

Végére ért a túra, búcsúzott a kis csoport egymástól és az évszázados ciszterci falaktól. A vaskapu bezáródott mögöttünk. Kiléptünk az őszbe, hűvös levegő, enyhe szél, talpunk alatt kő, az égre felnézve pedig néhány lassú felhő.


A Kolostor Őre

Rejtélyes kőpiramis az ausztriai erdő sűrűjében

Senki sem tudja mikor épült, kik építették, és miért. Egy biztos: évezredek óta áll ott. A szomszédságában pedig egy különös szabadkőműves kastély. Túrabakanccsal indultunk a rejtélyek nyomába.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Ízletes és tartalmas reggeli közben Zsuzsával azon tanakodtunk a kastélyhotel vastag falai között a Schloss Rosenauban, hogy a tojásrántotta mellett kihajtogatott térképen vajon melyik utat válasszuk, hogy eljussunk úticélunkhoz, a közeli erdő sűrűjében fekvő kőpiramishoz. A hotelban kevés vendég, finom falatok, kint hulló falevelek és csodás őszi idő. Reggeli után még egy erős fekete espresso, aztán térkép a hátizsákba, túrabakancs fel, és irány az erdő!

Magas fák között itt-ott madárhang, távolban pedig az erdészek motoros fűrészei dolgoznak kíméletlenül. A levegő szinte ropogósan friss és hűvös, rajtunk pedig meleg mellény, így aztán könnyedén tapossuk az utat. Beljebb jutunk az erdőbe, egyre beljebb. A környező kis falvak hangjai már halkulnak. Csendesség vesz körül. És az esőzések utáni ázott erdő illata. Fenyőerdő. Imádom ezt. Itt kint a természetben, és bent a szaunában is. Auuuffguuuss - ahogy azt osztrák mondja, és már indul is a felöntés a forró szaunakövekre. Fenyőillat, gyümölcs, menta, vagy egyebek. A szaunavilág izzasztó boldogsága...

Némán ballagunk tovább az erődben, hiszen tele vagyunk még élményekkel a tegnapi szabadkőműves múzeum látogatása után. Még azt emésztjük csöndben lépkedve. Különös történelmi utazás volt, a mai rejtély-adagunkat pedig itt a szomszédságában lévő kőpiramis adja. Bakancsos lépteink aztán egy információs táblához vezetnek:

Nagyításhoz klikk a képekre!

A kőpiramisról tájékoztatja a tábla a túrázókat. Azt írják, hogy az építmény történeti háttere a sötétbe vész. Nincs írásos említés róla. Vannak vélemények, amik több ezer évvel ezelőtti kelta temetkezési, vagy istentiszteleti helynek tartják. Más vélemények szerint középkori megfigyelő bázis volt a tűzveszélyek ellen. Most magas fák veszik körül, de korábban nem volt ez így.  A környék pusztaság volt, és kiváló kilátás nyílt innen a tájra. A terület a 18. század második felében már gróf Schallenberg Leopold tulajdonában volt, akié a Rosenau Kastély is, és aki szabadkőműves páholyt alapított ott e különös kastély falai közt 1747-ben.

Közel járunk, nagyon közel, talán már szemmel is látni... Haladunk, lépkedünk, közelítünk... aztán egyszer csak megérkezünk.

A növények bár benőtték (eszembe jut az "Élet az ember után" című sorozat) itt-ott omladozik is, de mégiscsak van valamifajta rejtélyes üzenete. Mint ahogy a titokzatos erdei várromoknak szokott lenni. Valamikor nagy dolgok történhettek itt. Fontos helyszín, fontos emberekkel. Talán papokkal, talán katonákkal, vezetőkkel, misztikusokkal és gyógyítókkal, ki tudja. Rejtélyes és ködbevésző múlt... Most csak a csönd, a tájra boruló évezredes némaság. Körbejárjuk, megvizsgáljuk innen-onnan.

Négy kör alakú szintből áll, magassága 6,8 méter, átmérője 16,5. Nagyon régi építmény, de vajon mennyi ideig volt használatban? Az is lehet, hogy évszázadokon átugorva, különböző csoportok más-más célokra használták. Beindul a fantáziám.

Lépkedek körbe-körbe, és magamban haladok vissza az évszázadokban. Mit csináltak itt az 1700-as évek szabadkőművesei? Vagy a környékbeli földművesek az 1400-as években. Esetleg az ősi germánok, kelták, és ki tudja még kik, akár több ezer évvel ezelőtt? Őrködtek? Áldoztak, temettek, gyógyítottak, kincset rejtegettek, titkos beavatások, kivégzések, temetések, születések, babonák és mágiák, rítusok és harci imák. Ki tudja. Csak úgy lazán és könnyedén suhannak át fejemben a történelmi képek. Aztán csend, visszatérek a jelenbe. Talán ha szembe jönne velem egy Umberto Eco olvasói és rajongói kör, hónuk alatt a Foucault-ingával, jegyzetekkel és műszerekkel, talán választ tudnának adni kérdéseimre. De nincs itt senki.

Lépteim közben azt figyelem, hogy tényleg teljesen kihaltnak tűnik az erdő. Hétköznap délelőtt van, nincs más túrázó itt, csak mi ketten Zsuzsával. Szinte lakatlannak tűnik a táj. Elhagyatottság és csendesség. Csak az ősz, és a hamarosan megérkező tél. 

A rejtélyes kőpiramis körüli egykori nyüzsgés után talán sokszor, hasonlóan elhagyatott időszak következett az építmény életében. A szeánszok elhalkultak, a mágusok távoztak, az őrszemek kihaltak, és teljes csönd ereszkedett a tájra. Élet az ember után. Csak a madarak, a bogarak, a növények, a moha, a szél, a fagyok és a kánikulák, meg ahogy a hold és a nap váltották egymást: aztán az ősz, a tél, a tavasz, és a nyár.


A Kolostor Őre