2021 tavaszán kezdtem bele, hogy megfessem a magam lélektani mandala-sorozatát
Carl Gustav Junginspirációja alapján. Az első után nem tudtam mi
következik. Nem tudtam mennyi lesz és milyenek. Azóta sok kép készült,
ez a fenti a huszonhetedik, és azt érzem, hogy nem értem még a végére.
Ezek nem művészi festmények.
Nem is mindig úgymond "szabályos" mandalák. Ezek önismereti ábrák,
lélektani képek, amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti
út. Mindegyik különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló
egyéniségek
lennének. Pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást
tükröznek. Volt olyan kép, ami egy csendes éjszaka, az elalvás előtti
szendergő állapotban jelent meg bennem, viszont volt olyan, amit egy
helyszín, vagy egy társasági esemény hívott életre.
Két kép
elkészülte között volt olyan, hogy csak pár nap, vagy hét telt el, néha
pedig több hónap. Nehezen megfogalmazható különös élmény ezeket a
képeket festeni. A ritmusuk, ahogy egymás után világra jönnek az is
nagyon egyéni és önálló, de a témájukat és a hangulatukat tekintve is
különös az egész. Az utóéletükről nem is beszélve! Hiszen az íróasztalom
mögötti könyvespolcon mindig ott van a legújabb két mandala, és van
hogy hónapokig nézem őket. Aztán ha elkészül egy új kép, akkor a polcon
lévők közül az egyik átadja a helyét. Tehát a legfrissebb két mandala
mindig ott áll némán a polcon, én nézem őket, ők engem, és valahogy így
bűvöljük egymást. Néma párbeszéd ez, közös tűnődés, meditáció.
Különleges könyvajánló azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung
munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek és az ecset
találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa.
Carl Gustav Jung egy különleges műve, a misztikus Red Book jelenik meg a videóban. A pszichológia olyan mély rétegét érinti a mű, ami miatt az örökösök is csak hosszú évek után merték elővenni a könyvet egy elzárt széfszobából. C.G. Jung, a pszichoanalízis egyik nagymestere olyan alkotást hagyott ezzel az utókorra, amit még sokáig fognak emészteni, értelmezni, kutatni és megfejteni az emberek.
A szeptemberi éjszakákon már érezni az ősz közeledtét, de némi eső kivételével a nappal még mindig strandolósan meleg itt az Adrián; a tenger csodás, az emberek jól érzik magukat, én sem teszek mást: csobbanás és lazulás.
Visszatértünk Zsuzsával Novigradba, mert közel van, kellemes és kényelmes. Jártunk már itt, és most újra. A belvárosa nagyon tetszik a régi épületekkel, a szűk utcácskák, a terek, hangulatos helyek, és hát a város körüli nagy kékség... A tenger egyszerre megnyugtató, mégis félelmetes a mérete; benne nagy úszások, lebegés, közös hullámzás, vagy csak a hatalmas fák árnyékában ülve nézni a vizet órákon át. Igazán kellemes itt az ősz.
A kikötőben a jachtok elegánsan ringatóznak, az éttermekben a pincérek már ráerősebben dolgoznak, a turisták átlagéletkora a szeptemberrel nő. Az apartmanokat kezdik zárni, az utcák is csöndesednek. A szuveníresek már eladták, amit csak tudtak, a szakácsok lesütöttek egy szezonnyi hamburgert, hal, cola, fagyi, pizza, kávék megszámlálhatatlan mennyiségben. Szállás, szolgáltatás, gasztronómia, turisztika: rengeteg pénz cserélt gazdát idén is, akár cash, kártya, vagy utalás.
No és a selfiek! A végtelenre állított Facebook és Instagram Univerzum digitális hangulatjelentései, egyéni beszámolók és fotói. Egy szezonnyi like és hashtag. Én itt a kolostorban pötyögöm a magamét. Lassan lecsillapodik minden, bezár a bazár, megpihen itt a turizmus, hogy erőt gyűjtsön és jövőre újra nyisson.
A hullámok viszont maradnak, és ahogy millió és millió éve már évszaktól függetlenül, türelmesen és kitartóan nyaldossák Novigrad partját. A tenger lassú mozgásban lélegzik együtt a tájjal tovább.
A Tudattalan Szent Grálja - ezzel a címmel hozta a témát a New York Times a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung misztikus könyvéről, a Red Bookról, ami a kétezres évek elején került elő egy titkos trezorból, ahol hosszú évtizedeket várt csöndben és elzárva.
A Jung iránt érdeklődők és a szűk szakma nyilván jól ismeri a művet, ami egy különös ember még különösebb utazását mutatja be a lélek mélységeiben, festményekkel és párbeszédekkel illusztrálva. A fent említett csoportok közül magamat mindenképp az érdeklődők közé helyezem, így a következő soraimat is ennek fényében tekintse az olvasó. Nem hivatalos szakmai álláspont ez, inkább egy lelkes és kíváncsi érdeklődő személyes gondolatai.
Azok kedvéért, akik számára nem ismert még a mű, hoztam egy kis videót a ráhangolódás kedvéért:
Az elmúlt közel tíz évben sokat olvastam Jungtól és töprengtem a munkásságán. Ellátogattam Zürichbe, Küsnachtba és Bollingenbe; forgattam a könyveit, inspiráltak a mandalái, töprengtem sorain, vagy csak képzeletben gyufát nyújtottam neki a pipához ott a kertje végében, a tó partján.
Mi tagadás, megkedveltem az öregurat, magamban elneveztem Jung apónak. Nincs olyan kapcsolatom vele, mint neki volt Philemonnal, de sokszor gondolok rá. Mit szólna hozzá, ha ezt látná? Vajon nevetne, vagy szitkozódna, ha olvasná a mai híreket? Miképpen vélekedne a mostani világról és Európáról? Vagy mit szólna az én személyes esti álmaimhoz, amit az elszunnyadó tudatom kap a mélyből?
Carl Gustav Jung bizonyos szempontból nagyon modern és haladó gondolkodású ember volt, viszont volt az én-jének egy nagyon is középkori, sőt, talán még annál is régebbi oldala. Kicsiben valahogy én is így vagyok ezzel; például a körülöttem lévő sok modern kütyü ellenére, a digitális világ mellett is sokkal szívesebben olvasok valós, nyomtatásba került könyveket. Mivel a Red Book nekem online, pdf verzióban volt meg, amit tarthatatlannak éreztem, ezért egy nap felkerekedtem és elindultam kinyomtatni az egészet. Ekkor vette kezdetét egy különös kálvária.
Kedvenc kisvárosom jól ismert fénymásolójához mentem. Apró nyomtatványbolt, ahol egy kisebb vagyont hagytam már ott az évek alatt. Jó, nyilván nem egy svájci trezor hétköznapi rutinjához képest, hanem csak úgy a kisvárosi nyomtatványbolt ügyfelei viszonylatában. Nyitás előtt érkeztem és az utcában zajló felújítási munkálatok jelezték, hogy nem a megszokott rutin zajlik. Kiderült, hogy a boltban is helyettesítés van. Hamar feltűnt az ügyetlenebb gépkezelés, a morcosabb hangvétel, és a közben érkező ügyfelek egyre különösebb karakterei. Mintha az alvilág csatornái nyíltak volna meg, és furcsa lények tápászkodnának onnan elő. Nem a robosztusra kigyúrt pénzbehajtós alakokra gondolok, hanem az olyan zavaros tekintetű figurákra, amilyeneket Jung apó kezelt a Burghölzli klinikán.
A kisbolt szűk tere egyre fojtógatóbbá vált, ahogy többen és többen lettünk. Hirtelen mintha zavaros lelkek sürgető találkozója kerekedett volna ott a fura vevők közt, pusmogás, matatás, kérdezősködés, a boltos nyaggatása; a levegő is fogytán volt, nem éreztem jól magam. Kint az utcán vita dörrent a felújítás és a parkolás témakörében, majd egy anya a kislányát a bolt előtti fa tövébe zavarta üríteni; kutyák után mostanság már összeszedik e nemes trágyát, itt nem tudom mivé formálódott a történet. A boltban is és a környezetében is aktivizálódott tehát valamifajta mágikus zűrzavar.
A Red Bookban szó van arról, amikor rejtélyes erők, hangok és sejtések elevenedtek meg Jung körül a küsnachti házban, és mintha itt is valami hasonló történt volna, csak valós alakokkal. Ködös tekintetek, furcsa motivációk, zavaró légkör, miközben ütemesen zakatolt a nyomtatógép. Láttam a helyettesítő kollégán, hogy kezdenek a sűrűsödő feladatok túlnőni rajta, összezavarodik, elkever megrendeléseket, feszült, ideges; én is aggódni kezdtem a Red Book sorsát illetően, hiszen a nyomtatáson túl még a több, mint kétszáz lap összefűzése is tervben volt. Kétségeim támadtak.
Éreztem, hogy ilyen zavaró elemek között nem fog megvalósulni a terv, nem úgy fog kikerülni a dokumentum a pult mögül, ahogy szeretném. Itt már inkább csak a károkat kéne minimalizálni, vagy az igényeimet lejjebb adni. A nyomtatást és a spirálozást folyton megzavarták az újabb és újabb figurák ajtónyitásai és meglepő kérdései, vagy rendelései. Aggódtam, hogy össze lesznek keverve a kinyomtatott lapok, és az egész dokumentumot sem tudja majd jól befűzni, meg sokan is vagyunk már az apró helyiségben, levegőt is nehéz venni, fullasztó nyár van, tapad rajtam az ing, emelkedik a pulzus, kint légkalapács és autóduda, útfelújítás, rohan az idő, nekem pedig mennem kéne, próbálok jó pofát vágni az egészhez, de már izzadok, feszült vagyok, amikor aztán megérkezett a kegyelemdöfés!
Nem fér be a spirálozóba, hagyja itt, a héten a másik üzletünkben összerakjuk. - hallottam a pult mögül, ahová beláttam, és aggódva néztem ahogy a kétszáz lapos dokumentum részleteiben és darabokban fekszik a spirálozó körül. Hogy, hagyjam itt? Na nem! - gondoltam magamban. Lehet, hogy egy precíz svájci széfben évtizedeket biztonságosan pihent a könyv, de itt az alvilág barlangjának szájában nem maradhat. Hagyja csak, viszem úgy, ahogy van, valami mappát adjon még hozzá! - majd rendeztem a számlát és búcsúztam.
Az utcára kilépve minél hamarabb magam mögött akartam tudni a környéket,
lépteimet gyorsítottam, táskámat a szokásosnál is jobban szorítottam.
Hazaérve kifújtam magam, leültem, és csak annyit kérdeztem: ez meg mi
volt? Választ nem vártam, hiszen nem volt ott se Jung apó, se Philemon,
csak magamban tűnődtem, ahogy a mellettem fekvő lapokra néztem. A
távolból azonban mintha mégiscsak valami különös illatot éreztem
volna... közeledett, könnyedén szállt a levegőben... dohányillat, igen,
pipa... és mintha csobbanásokat is hallanék, vizet... távoli, nagyon is
távoli hullámokat...
. Oravecz Imre ajtót nyitott, betessékelt, leültetett és mesélni kezdett
Várni a halálra, félálomban szellemekkel beszélgetni, a rozoga test kívánalmait teljesíteni, és közben még a megmaradt élet apró-cseprő dolgaival is foglalatoskodni nem egy könnyű ügy. Oravecz Imre ajtót nyit, betessékel a szobába, leülteti az olvasót és elmondja, hogy ő, mint a vénülő író miképpen éli ezt át. Öreg bölcsként mesél, agg bácsiként nyafog, kedves szomszédként félti a tájat, távoli kollégaként pletykál, és még ősz hajú romantikusként is kap az élettől egy különös esélyt; lássuk mire megy vele!
A Librarius olvasói tavaly már találkozhattak Podmaniczky Szilárd és Szombathy Pál véleményével Oravecz Imre naplójáról. Ebbe a vonalba szeretnék most én is beszállni, annyi mentséggel a szemtelen soraimra, hogy e csapatban én állok a legtávolabb a szerzőtől. Legalábbis korban. Majdnem negyven év van köztünk. Fiatalság, bolondság! Szabad-e egyáltalán véleményt formáznom a vén író búcsújáról az élettől? Nem tudom. Döntse el az olvasó.
Tolakodás van az életünkben sok helyen. Boltban, liftben, itt-ott. Nálam az elolvasandó könyvek egyre hosszabb listája tolakszik, követelőzik és könyörög, nyomul és hízeleg, így aztán a kisebb és nagyobb művek sorával a magam tempójában, de haladok. Heti egy-két könyv. Egy éve tervezem, hogy elolvasom Oravecz Imre Alkonynapló című művét. Most jött el az ideje. Egy internetes ajánlás szerint nem szerencsés ezzel kezdeni az életművet, márpedig én megteszem. Fiatalság, makacsság!
Ajtót nyitott tehát az agg író, én beléptem, helyet foglaltam, kíváncsian és türelmesen meghallgattam. Az első oldaltól az utolsóig alaposan elolvastam. Megérintett az őszintesége, a kitárulkozás pőresége. Elszomorított a hangulata, egy ország lenyomatát érzem rajta. Tévednék? Lehet. Mindegy is. Elismerőleg bólogattam igyekezete közben, sajnáltam esendőségében, elgondolkodtatott az irodalmi utalásaival, és jót mosolyogtam a bogarasságain, a mindennapok kis őrületén, ami körül forog az ember, legyen bármilyen nagy szereplője is egy társadalomnak, hiszen esetlenül botladozunk mindannyian a nadrágok, a lábasok, az internetkábelek, vagy bármilyen ellenünk összeesküvő tárgyak hétköznapi harcában.
Várni a véget, de azért még alkotni, félni a véget, de azért még bátornak lenni, fantáziálni az utolsó útról, de azért még szerelemre gyúlni, bizony nem lehet könnyű. Jól mutatja ez, mennyire összetett és bonyolult lélek az ember. Ellentétes erők mozgatják a lényünket. Föld és az ég, az új és az örök, a hang és a csönd.
Oravecz úr lassú búcsúja a világtól fájdalmas, mégis megható, egyszerű, mégis elgondolkodtató. Üzenet lenne ez? Tanítás? Figyelmeztetés? Nem tudom. Az is lehet, hogy tényleg semmi egyéb, csupán egy napló, bár abból is az egyik legőszintébb. És talán pont ezért is az egyik legszebb. Egyszerű, sallangmentes formába öntött lassú kétségbeesés. Vívódás és öregkori töprengés.
Lénárd Sándor jutott eszembe a brazil őserdőben, a világvégi völgyben, ahol megemlítette, hogy végül már csak egyre beljebb vágyakozik, mélyen be a páfrányok közé. Ilyesmit éreztem itt is. A visszahúzódás természetes igényét, az elköszönést, a porhüvely félelmeit és nyűglődését. Lehetne-e ezt jobban is, vagy máshogy? Hát, csak tessék, bárki bemutathatja, ha tudja.
A történet végén megköszöntem a lehetőséget, a tanítást és úgy az egészet. Az emberséget, az őszinteséget. Felálltam, az ajtón kiléptem, búcsúztunk, és ott álltam képzeletem szajlai útján magamban az alkonyi fényben. Az agg író ajtaja bezárult, és én elgondolkodva folytattam saját utamat. Nem bántam meg, hogy ezzel a könyvvel kezdtem az életművet, hiszen lenyűgözött és kíváncsivá tett.
Jöjjön
a szokásos évszaki végi visszatekintés, nézzük milyen témák került be
ide a kolostoros blogba az idei nyáron. Ha van kedved megosztani velem,
hogy melyik bejegyzés tetszett a legjobban, vagy melyik érintett meg, esetleg melyikkel nagyon nem értesz egyet, szívesen veszem, kíváncsian
olvasom, véleményedet ide küldd:
2010, 2009, és 2008 nyári blogbejegyzések még nem kerültek ilyen
formában összesítésre, de azokat is megtalálod jobb oldalon, a blog
archívumában. Kellemes olvasgatást kívánok hozzá! Találkozunk ősszel.
Könnyed nyári zápor a tó felett, a hotel vendégei pedig kuncogva
szaladnak fürdőruhástól és törölközőstől fedett helyre, miközben a
parthoz kikötött vízibiciklik hullámzanak a feltámadó szélben. Egy
muskátlis teraszról figyelem az eseményeket. A hegy mögül érkezik a
zivatar, magával rántva a délutáni idillt, megtekerve a hangulatot,
megzavarva a napon elterülő tunyulást. A hirtelen támadt futástól ziháló
párok néznek kérdőn egymásra: maradjunk a szálloda bárjában, vagy
menjünk fel a szobába? A pultos srác keze rutinosan nyúl a kávégép
karjához, hosszú sziszegés, csészébe kerül az erős fekete, majd nagyobb
pohár, jön még a tej, fagyi, hab, csoki, ropogtatnivaló. Készpénz,
kártya, szobaszámra tessék írni, köszönöm, ki a következő,
nyugalom-nyugalom, foglaljanak helyet; gyenge a wifi? biztos a vihar
miatt, de nem tart ám sokáig, mit adhatok még?
A fülledt
kánikulában jól esik a hűvös eső. A szél mintha tisztító söprést végezne
a környéken. A mennydörgés és a villámok pedig a luxusszálloda
elbizakodott lakóit figyelmeztetik saját apróságukra. A természet
hatalmas erőiből csupán egy kis ízelítő érkezik a tó fölé, amitől aztán
riadtan rebben szét a jómódú közönség. Jaj, mi lesz a kocsival? Van
biztosítás, de nem hiányzik most egy kidőlt fa a nyaralás közepén.
Otthon mi a helyzet? Az ablakot vajon tényleg bezártuk? A redőny le lett
engedve? Aggodalom kezd a szívekbe bújni, alattomosan nőni és dagadni.
Mi lesz, ha nem áll el a vihar, ha este itt lesz még és holnap is?
Sötét gondolatok kezdenek körözni a nagy pohár Apfelsaft gespritztek
fölött, és a jegeskávék gusztusos kelyhei mellett. Ez nem volt
betervezve. Mondtam, hogy Görögországba menjünk! Ott meg az erdő ég,
láthattad a hírekben. Spanyolország? Aahhh, ott már utálják a
turistákat; láttam a youtube-on, hogy a helyiek vízipisztollyal
zaklatják őket a kávézók teraszán. Kergetnék el őket jó messzire.
Mindenki menjen haza! Vagy legalábbis el innen a békés kis városunkból.
Különben is, ki hívott titeket?
Szétmegy a fejem ettől a
vihartól, van önöknél fájdalomcsillapító? - kérdi egy hölgy a bárban a
pultost. A háttérben a rádió vidám nyári slágereket ad. Beachről
énekelnek, summer, sun, szerelem, ilyesmi. De jó is volna. Pár perce még
itt is az volt, most meg zuhog. Mit zuhog, szakad! Pont most. Mára volt
betervezve a vízibicikli, az esti fagyi a városban, a közeli koncert,
aztán tessék, ülhet most itt az ember és néz ki a fejéből a
semmibe. Hagyjál már kérlek azzal a jegeskávéval, nem kérek, kösz, egy
elég volt! Ülünk itt, mint a covid alatt otthon, bezárva. Francba!
Lassan
vánszorgó percek, majd lustán éledező wifi, és a feltámadó
hüvelykujjak, ahogy a telefon képernyőjét kezdik ütemesen pörgetni.
Hírcsatornák száguldanak a kijelzőn, Ukrajna, Gáza, Brüsszel, Fehér Ház,
nyilatkozta, megszavazta, beterjesztette, elnapolta, szóval nem állt
meg a világ folyása, mialatt a tó fölött vihar dúlt. Most már mintha
enyhülne. Lassan eláll. Kimenjünk lefoglalni a napozóágyat? Ráérünk.
A
bárban ülő Urlaubs Flemingek ahogy beleszagoltak a levegőbe, szinte
egyként tudatosították magukban, hogy a viharnak vége, ideje
szedelőzködni. A tó fölött kirajzolódott szivárvány pedig egyértelműen
jelezte, folytatódhat minden úgy, ahogy abbamaradt.
„Mikor a lépteimmel nem ütöttem már nagy zajt, szabad bejárásom lett a mesterek csarnokába.”
- írta egykor Nádas Péter, és úgy tűnik, hogy léptei igazán
kifinomulttá és halkká váltak az idők folyamán, mert egy különös
csarnokba kapott most meghívást.
A Pour le Mérite tudományos és
művészeti rend a tagjává választotta nemrég az öreg írót. Ó, az a
gombosszegi kiskert, ha most mesélni tudna, talán hallhatnánk, ahogy a
veteményes friss zöldségei elismerően bólogatnak idős kertészük
nemzetközi sikere előtt. A növényvilág szerény némasága okán, kénytelen
vagyok most magamra venni én ezt a szemtelen szerepet, hogy ezügyben két
gondolatot megosszak a kedves olvasóval.
Két intenzív és sűrű
évet töltöttem el Nádas Péter műveivel a közelmúltban (erről bővebben
majd lejjebb) így aztán tudom miről beszélek, hiszen a nádasi mondatok,
teljes bekezdések, fülledt fejezetek áramlottak körülöttem 24 hónapon
keresztül. Véleményem továbbá a szakmaiság teljes hiányával bír, inkább
az amatőrök lelkesedésével, az ösztönös és naiv, őszinte mosolyával. Így
tekintse tehát az olvasó. Az elfogult amatőr
kívülálló lelkesültségével. Két gondolat tehát Nádas Péter magasrangú
nemzetközi elismertségéhez:
1) Nádas kiválasztásának indoklásában van egy ilyen mondat: "Nádas
verwebt in seinem Werk oft persönliche und politische Dimensionen und
überschreitet dabei bewusst die Grenzen traditioneller Erzählformen." Azaz,
a munkásságában sűrűn összefonódik a személyes és a politikai dimenzió,
tudatosan átlépve a hagyományos elbeszélés határait. Az én
tolmácsolásomban ez röviden: Nádas bátor! Természetesen csak a bátorság
kevés még ehhez, nem árt még némi kifinomultság és intelligencia. Ezek
is megvannak. Szembemegy tehát mindazzal, amit a Kárpát-medence hosszú
történelmének oly sok uralkodó politikai elitje elvárt e néptől. Nádas
szembemegy ezzel, szarik rá. Jól teszi.
2) Nádas kiválasztásának indoklásában van egy másik mondat: "Sein
Werk fordert Leserinnen und Leser heraus – intellektuell, sprachlich
und emotional – und ist ein bedeutender Beitrag zur Auseinandersetzung
mit den großen Fragen des 20. und 21. Jahrhunderts." Azaz, Nádas
munkássága kihívás elé állítja az olvasót, intellektuálisan, nyelvileg,
érzelmileg, és jelentős mértékben hozzájárul a 20. és 21. század nagy
kérdéseinek megoldásához. Az én tolmácsolásomban ez röviden: Nádas
mesteri! Igen, mint egy jó coach, mint egy kiváló edző, mint egy
nagyszerű mester, bizony kihívás elé állítja a hozzá fordulókat. Adhatna
nekik könnyű feladatot, édes kis cukorfalatokat, könnyen emészthető
vidám viháncolást, lubickolást a felszínességben, vagy a megfelelési
kényszerben, de ő mégsem ezt teszi. Megy a saját maga útján és valóban
kőkemény kihívás elé állítja olvasót. Tudom mit beszélek, 24 intenzív
hónap van mögöttem. Erről egy videóban készítettem összefoglalót:
Itt állunk tehát a mesterek csarnoka előtt, ahová elkísértük az idős
írót, látjuk, ahogy a kilincshez nyúl és belép. Halkan tapsolunk,
örülünk és drukkolunk, hogy a méltó európai elismertség után bőven
legyen még idő a gombosszegi kiskertre is.
Ausztria egy apró vidéki városában sétálva döbbentett meg egy pad, ami
hívogatóan és feltűnően állt egy öregek otthona előtt. Odamentem, jobban
megnéztem, és egy pillanatra nem is tudtam, hogy valamifajta Coelho-i
giccs hatása alá kerültem, esetleg egy Niederösterreich-i hagyománytól
szaladt mosolyra a szám, vagy pedig a Kárpát-medencétől néhány
kilométerre megkaptam volna az élet egyik legsűrűbb esszenciális
bölcsességét? Bármelyik lehet!
Lefotóztam a padot és döbbenten
álltam utána még ott a gondolataimmal. A jómódú Ausztriában nyilván egy
öregek otthona is viszonylag kulturált lehet kívül, belül egyaránt. Ezt a
jelenlegit csak kívülről volt módom megtekinteni, de valóban
rendezettség vette körül. Nyírt gyep, szépen vakolt épület, tiszta
ablakok.
Viszont hiába a jómód, azért egy ilyen intézménynek is meg
lehetnek az anyagi korlátai. Nincs végtelenre állítva a költségvetése,
így aztán valószínűleg nem is rendelkezik akkora marketing büdzsével,
hogy a hétköznapi működés közben megszerzett élettanulságot világgá
kürtöljék. Hírvivőként megelégszenek egy egyszerű paddal. Olyannal, ami
ott áll az öregek otthona előtt, bárki leülhet rá a hűs fák árnyékában
és elgondolkodhat a háttámlára írt sorokon: Jeder Tag ist ein Geschenk -
Minden nap egy ajándék.
Egy tinédzser még nem érzi, de ahogy
türelmesen, kitartóan és megállíthatatlanul lépkedünk az öregség felé
vezető úton, egyre többször átéljük. Geschenk ez bizony, nem más. Állj
meg picit és ülj le a padra, nézz fel az égre, végy egy nagy levegőt,
köszöntsd a fákat és a madarakat. Örülj, hogy köztük lehetsz. Ezt üzenik
a világnak az ausztriai öregek.
Könnyed nyári ruha, séta a tóparton, a háttérben osztrák popzene,
fagyi, kellemes idill, és nekem mégsem megy ki a fejemből az, amit a
szállodában a takarítónő mondott. Rövid párbeszéd volt csupán, de két
külön világ sejlett fel. Megfigyeltem már sokszor, hogy egy tárgy,
gesztus, egy mondat, szimbólum, vagy bármi egyszerű dolog mennyire más
reakciót vált ki az emberekből. Egy hétköznapi tárgyról is akár teljesen
eltérő véleménye lehet két embernek. Nemcsak, hogy eltérő az a
vélemény, hanem hatalmas szakadék, két külön világ bontakozik ki
ilyenkor. Valami ilyesmi történt most is, amikor a szállodai szobánk
takarítónője kissé bizalmaskodva megjegyezte nekem a folyosón: Te nem is
vagy igazi turista!
Meghökkentem, a napszemüveget
feltoltam a hajamba, a szemébe néztem és érdeklődve kérdeztem, hogy
miből jutott erre az igazán tömény következtetésre. Nem kellett sokat
töprengenie a válaszon, mert látszott, hogy a szállodai világ
élőlényeinek sok éves és elmélyült Attenborough-i megfigyelése áll a
határozott véleménye mögött. Elsöprő lendülettel belekezdett a
magyarázatba: Láttam egész héten a szobatakarítás közben, hogy ott van
az asztalon végig a laptopod. Még ide is magaddal hozod a munkát, nem
vagy te igazi turista! - zárta a felismerését.
Megvan
tehát a magyarázat oka: egy laptop. Ami csak akkor volt nyitva és aktív
állapotban, amikor én használtam, és feltételezem, hogy a hölgyben nem
egy titkos hacker bújik meg, aki feltörte volna a készüléket, amíg én
jegeskávéztam a bárban, vagy a tóban úszkáltam. Találkozott tehát egy
hétköznapi egyszerű sötétszürke laptoppal (még csak nem is a legnagyobb
márkanévvel) ami lezárva ott volt a szállodai szoba asztalán.
Kétségtelen, a kényelmes használat érdekében viszek hozzá még a
nyaralásra is külön klaviatúrát és egeret, így azok is ott voltak
mellette.
Szokásos takarítói munkák közben,
törölközők, tisztogatás, ilyesmi, mindvégig ott van a szeme sarkában
egész héten az a bizonyos laptop. David Attenborough körbeszaglászhatná,
megvizsgálhatná a szerkezet páncélját, alaposabb megtekintés esetén a
korát is megbecsülhetné, de nem volt semmi ilyesmire szüksége a
hölgynek. Sokat látott és tapasztalt szeme rögtön tudta, hogy a
turistavilág élőlényei között a készülék nem mást jelent, mint magát a
munkát. A matematika nyelvére lefordítva: laptop = munka. Egyszerű ez,
mint az egyszeregy.
Kellemes hetet töltöttünk a
feleségemmel az osztrák tónál, és a takarítónővel is többször és több
helyen összefutottam. Találkoztunk a vízparton, a szaunák környékén, a
bárban, de még a városban is. Volt, hogy úszónadrágomból víz csöpögött,
izzadt szaunatörölközőktől búcsúztam el, vagy könnyed cipőben és
napszemüvegben sétáltam a városban, de olyan is előfordult, hogy a
vizibicikli parkolását próbáltam profin manőverezni a tóparton,
több-kevesebb sikerrel. Mindahányszor összefutottam a hölggyel, pár szót
váltottunk időjárásról, ilyesmiről, szóval láthatta a boldog
lebegésemet a hotel nyújtotta örömökben. Az a fránya
laptop mégiscsak ott van abban a szobában! És ha már ott van, akkor
bizony az nem lehet más, kérem szépen, csakis munka!
Munkaeszközként
tekintünk az életben sok mindenre. Egy kapára, egy felmosórongyra,
traktorra, fakanálra, vagy akár egy laptopra. A szabadság és az
önmegvalósítás korát éljük, így a munkával kapcsolatos fogalmaink is
átalakultak. Sokan a hobbyjukból élnek. Lehet-e egyszerre hobbyból
kertészkedni és megélni, takarítani, földet művelni, konyhában
tevékenykedni, vagy akár laptopozni? Hogyan nézett ki a munka, mondjuk a
18. században, és hogyan néz ki ma? A témába ilyen fogalmak
beleszövésével nem is terhelném most a nyári olvasóm figyelmét, mint:
munkaidő, munkamorál, munkabér, munkatárs, munkahelyszín, hogy ezek is
mennyi változáson mentek át az évek alatt.
A
szállodai szobában vastag nagy, földig érő sötétítő függöny behúzva,
középen pedig a résre hagyott csíkban napfény ömlik be. Pont annyi,
amennyi kell. A klíma halkan és szerényen hűti a csöndes helyiséget,
miközben én egy pohár ásványvíz mellett ülök és a lezárt laptopot
figyelem. Lassan kinyitom, és tudom, hogy grafikonok nyári hullámzásában
fogok elmerülni. Aztán excel, majd képek, word, és sok minden egyéb.
Magamban már hallom a klaviatúra ütemes kopogását is. A laptop
képernyője a világ hullámzását fogja elém tárni, azt, amire igazán
kíváncsi vagyok. A billentyűzet által pedig az én reakcióm fog a világba
tova szállni, még itt a nyaralás közepette is. Munka lenne ez? Talán.
De egyáltalán nem kényszer, hanem kiváncsiság és öröm. A nyaralásai
alatt, talán még David Attenborough sem hagyta abba, hogy az élővilágot
tanulmányozza. Valami ilyesmit csinálok én is. Kutatok, figyelek,
töprengek.
A mű magabiztosan ölel fel száz évet, de nem ám nagytotálból, a tanárbácsi magasan szemlélődő történelmi perspektívájából, hanem alulról mutatja meg az életet, a sárban caplató szekerek mozgásából. A dicső és nagy pillanatok romantikus emlékezete helyett megkapjuk a realitást, a civódást és a kicsinyességet, a grandiózus eltervezettség helyett pedig az ostobaságot, a sodródást és véletlenszerűséget. Mégis, a könyv botladozó és szerethető karaktereinek bizony drukkolunk. Főszerepben: Táncsics. (vagy a felesége) Helyszín: a 19. század. Jöjjön néhány gondolat Spiró György Padmaly című remekművéről.
Hosszú évekkel ezelőtt tettem már egy időutazást Spiróval, akkor Jeruzsálemben jártunk, Rómában és Alexandriában a közel kétezer évvel ezelőtti időkben a Fogság című művével. Lenyűgözött az az írás teljesen, ezért némi félelemmel nyúltam most a Padmalyhoz; miképpen hozza majd a szerző ismét az élményt, és hozta! A Fogságban a különös fiúval, Urival kalandoztunk a történelmi kor útvesztőiben, most pedig Táncsics vezetett át minket, kiváncsi olvasókat a 19. századon. De nem azokon a részein, amit ismerünk a történelemkönyvekből, hanem oda vitt el minket, amik eddig kimaradtak. Az élet apró, de fontos pillanatain át köszönt be a történelem a Padmalyban. A szekerek, a rejtekhelyek, piacok, árusok, a szűk lakások világa. A hétköznapok szűrőjén át halljuk meg a távoli csatazajt, a pillanat kisszerűségében találkozhatunk a szemünk sarkában páváskodó hírességekkel.
Táncsics esetlen alakjával bukdácsolunk együtt a nyomorult lakóhelyek, a dicső parlamenti padsorok, a gazdag dámák szoknyája, és az őrültebbnél őrültebb figurák világában. Maga a szerző mondta a Magyar Narancsban a szereplőkről:
"...ámulva nézem, miket műveltek magukkal és egymással."
A figurákon túl, az időszak is rendkívüli, hiszen nagy történelmi
mozgások zajlottak a 19. században. A LiteraTV-nek azt mondta Spiró:
"Őrületes sztorik. Annyira szélsőséges ez az egész korszak, hogy aranybánya az íróknak."
Tengernyi
adaton lapátolta át magát a szerző, ami meg is látszik a művön.
Rengeteg név, történet, információ és összefüggés van a könyvben, de
mégsem nyomja agyon a szöveget. Tanulságos utazás ez a nem is olyan
távoli elődeink világában. Spiró alapos és lenyűgöző munkát végzett; egy
olyan művet tett le az ország közös asztalára, ami fölött szerintem
hosszan és elmélyülten fognak sokan töprengeni. Nemcsak a történelmi
dicsőség, hanem a sok hülyeség miatt is. A Lírástudók podcastban azt
mondta:
"Engem az érdekelt, hogy mi a fenéből származik a mai Magyarország. Mióta létezik a mi tudatunk, a mi reakcióink, mikor kezdődött a baj? Vagy nem is a baj – hanem a külön magyar hülyeség. Minden népnek megvan a maga hülyesége, de mikor kezdődött a miénk?"
A karintiai nyaralásra magammal vittem a könyvet, és különös érzés volt az ausztriai tó mellett olvasni. Táncsics és Kossuth 19. századi világa lebegett előttem itt most az osztrák étteremvezető és a cseh pincérek között. Körülöttünk a városban svájciak és németek élvezték a napsütést, balkáni figurák kínálták portékáikat, magyar személyzet tevékenykedett a szobákban, ázsiaiak és dél-amerikaiak beszédét is hallottam itt-ott, miközben én két csobbanás között a korabeli Osztrák-Magyar Monarchiában sétálok Táncsiccsal, együtt borozunk, pipázunk, cikket írunk és lázadozunk, vagy a föld mélyében évekig bújkálunk.
Elképesztő utazás volt ez a történelmünk egy különös időszakában. Remekmű ez Spirótól újra. Ajánlom azoknak, akik a pár másodperces tiktok videókon túlmutató tartalmakra is képesek még figyelni, egy hosszabb könyvben elmélyedni. Ha megvan még ehhez a képesség, a türelem, a koncentráció és a kíváncsiság, akkor nagyszerű élményt fog nyújtani a Padmaly.
Üdvözlet a kedves olvasónak a kristálytiszta vizéről híres Klopeini tó
mellől! Ausztriában, Karintia varázslatos hegyei közt bújik meg
csendesen ez a kis gyöngyszem. Partján a Hotel Sonne Spa, ahol Zsuzsával
éppen egy kellemes hetet töltünk.
Kilátás a napernyő alól egy jegeskávé mellől. Az idő szép, a táj
gyönyörű, a szálloda remek, a hegyi levegő friss, a tó vize pedig
simogató és valóban kristálytiszta! Töltődünk, tűnődünk, lebegünk.
Úszás, nagy séták, könyvek, finom falatok, panaszra semmi ok.
Két csobbanás közt Spiró új könyvét, a Padmalyt olvasom. Táncsics,
Petőfi, Kossuth, és a többiek kora egy új megvilágításban. Különös
történelmi bája van, hogy éppen Ausztriában olvasom ezt a művet. Sebaj,
van nálam Zeit is, hogy ne csak a múlttal, hanem a jelennel is képben
legyek.
A ragyogó napsütés és a gyönyörű tó mellett a szaunát sem hanyagolom.
Kedvelem, imádom, rajongok ezekért az izzasztó kis helyekért. Tél, nyár,
nem számít. Ráadásul az osztrákok magas minőségben művelik.
Kuruc-labanc ellentét ide vagy oda, bizony, van amit érdemes eltanulni.
Startup világ, innovatív cégek, bukások és sikerek, apró pénzek és
elképesztő vagyonok. Egy olyan történetet hoztam el ide a kolostor
udvarára ismét, ami a befektetéseimhez kapcsolódik, és ami évek óta a
portfólióm része. Ez a korábbiakhoz hasonlóan továbbra sem befektetési
tanács, pusztán érdekes és inspiratív üzleti sztorik, olyanok, amikben
én is benne vagyok, vagy voltam. A befektetési portfólióm kapcsán szóba
kerültek már ingatlanos cégek, repterek, autók, divat, stb., jöjjön most
egy igazán izgalmas téma, a startup világ!
Startra kész nemzet a
címe a fenti képen látható könyvnek, amiben izraeli cégek és emberek
történetei vannak. 2013-ban olvastam és nagyon megfogott. Ekkor már
jópár éve részvényekkel foglalkoztam, és a startup világ, mint
befektetés nem érdekelt, de a mögöttes attitűd, a hozzáállás, és a
körülöttük lévő dolgok azért mégis. A befektetésekben a hagyományosabb
úton járok (Graham, Buffett, Munger, Lynch, Klarman, Ackman, stb.) Ennek
ellenére sokszor olvasok egyéb területekről, mert attól, hogy az ember
nem közvetlenül részese, azért sok tanulsággal szolgálhat. Így kezdtem
neki ennek a könyvnek is, és nem csalódtam.
Ha alaposabban
megnézni az olvasó a borítót, láthatja, hogy az egyik előszót Oszkó
Péter írta a magyar fordításhoz. A médiából ismertem már a politikához közeli munkásságát, de a startup-okhoz kötődő kapcsolata
ekkor világosodott meg bennem, és keltette fel igazán az érdeklődésemet.
Így aztán elkezdtem egyre jobban figyelni ezirányú tevékenységét.
Továbbra is megvolt a magam menete a befektetések terén, de fél szemmel
mindig követtem Oszkó Péter mozgását is. Számomra ez az izraeli könyv
volt egy jelentős kiindulópont Oszkó Péter startup munkásságával
kapcsolatban, bár az ő ezirányú tevékenysége korábbra nyúlik vissza. Nekem ez mégis egy szimbolikus kezdet volt. Aztán pár év múlva jött egy
hír, amire felkaptam a fejem.
Az OXO tőzsdére megy! Egymás után
szivárogtak a hírek, hogy Oszkó Péter befektetési holdingja, az OXO
tőzsdére megy. Úgy láttam szintlépés történik a cégnél. Még inkább
elkezdett foglalkoztatni a dolog. Elindult az ilyenkor szokásos menet,
hírek, interjúk, ilyesmi, aztán meglett az időpont, 2021-ben belép a cég
a tőzsdére, nyilvános részvénytársaság lesz. Ekkor már eldöntöttem,
hogy beszállok, csak ki akartam várni a kezdeti hype lecsendesedését.
Igyekszem óvatos lenni a befektetések során mindig, így ebben az esetben sem akartam eltérni a megfontoltságtól. Eldöntöttem, hogy a befektetési portfólióm egy kis százalékát teszem csak az OXO-ba, és azokat a vételeket is több szinten, több időpontban fogom megtenni, miközben figyelem a fejleményeket. Így is lett. 2021-ben vettem az első OXO részvényeket, és azóta minden évben bővítettem az állományt. Az előírásoknak megfelelően zajlik a tájékoztatás, így a cég rendszeresen és nyilvánosan közli a piaccal, hogy miképpen alakulnak a fejlemények pénzügyileg, stratégiailag, emberileg, szóval, hogyan fejlődik a cég.
2021 óta több minden történt, amiről hosszú listát lehetne írni, azonban most itt csak három jelentős dolgot emelek ki: 1) forintról euróra váltott a részvényjegyzés 2) idén már volt egy jelentős osztalékfizetés 3) a nemzetközi terjeszkedés elősegítéséhez a cég központja átköltözött Rotterdamba.
A befektetések során megtanultam a türelmes várakozás erejét. A semmittevés bölcsességét. A kivárást. Sokszor előfordult már a befeketetésekkel eltöltött több, mint 15 évem alatt, hogy évekig figyeltem egy céget, és csak vártam. Nem csináltam semmit, csak folyamatosan figyeltem a fejleményeket. Kivártam a soromat, vagy a megfelelő alkalmat, árfolyamot, piaci szituációt, szóval a általam ideálisnak gondolt időzítést. Vártam hosszan, és ha eljött az idő, akkor léptem. Ez volt az OXO esetében is.
A következő fejezet pedig ezután jön. Amikor lépett az ember, akkor utána általában egy még hosszabb periódus következik, még hosszabb várakozás. Ülni a pozíción a megfelelő ideig. Nyilván, hogy mi a "megfelelő", az szubjektív, egyéni vagy piac függő. Mindenesetre van olyan cég, amiben már 15 éve ülök türelmesen, és egyelőre nincs tervben a kiszállás. Volt olyan befektetés, amiben "csak" 2-3 évig ültem. Az OXO-val a tervem hosszútávra szól, ha nem jön közbe valami rendkívüli esemény. A türelem nagy dolog, még az intenzíven pörgő startup világban is. A bölcsesség talán ott van, hogy meg tudja különböztetni az ember azt, mikor és hol van helye a pörgésnek és aktivitásnak, vagy mikor és hol van helye a türelemnek és a kivárásnak. Ez pedig nemcsak a befektetésre igaz, hanem az életre is.
Megszokott testrészünk a szemgolyó, benne a fejünkben, amivel jó eséllyel tisztán szemléljük a világot. Ha megállunk viszont egy pillanatra és elgondolkozunk azon, hogy milyen érzékeny kis terület ez, akkor már szinte az isteni teremtés sok-sok csodájának egyikéhez jutunk. A szemüvegesek, kontaktlencsések, és egyéb látási problémával küzdők a mindennapokban érezhetik, milyen ha ez a kis biológiai szerkezet nem 100%-al üzemel. A többieknek viszont teljesen természetes a szem tökéletes funkcionálása. Magától értetődő, hogy működik. Pislog, könnyezik, néz, hunyorít, kacsint, mikor mit.
Ha kiemelnénk a szemgolyót a testünkből, nagyító alá helyeznék, és mellettünk egy professzor elkezdene részletesen mesélni a működéséről, valami csodát láthatnánk. Így van ez a Teremtés millió más testrészével, élőlényével, növényével, állatával, és a világ rengeteg mikroorganizmusával. Döbbenetes, hogy a tudomány már milyen szinten és mélyen térképezte fel az Életet. Tudós szemmel vizsgálva az isteni organizmusok lenyűgöző együttműködését láthatjuk.
Mi történik viszont akkor, ha egy teljesen másik terület, mondjuk a művészet kezd el foglalkozni a szemmel? Mit fedezhetnek fel a kreatív alkotók, a művészek a szemgolyóban? Egy ilyen témájú videót hoztam. Caspar David Friedrich különös világából merítettem ismét. Nem a csöndesen szemlélődő alakjai kerülnek most megfigyelésre, hanem egy szemgolyó. Mit mond erről vajon a művészet, azon belül is Caspar David Friedrich? Könnyen lehet, hogy ő nem mond semmit, hanem csak leteszi alkotását az emberiség közös asztalára, és akik körbeállják a művet, alaposan megnézik és tűnődnek rajta, talán ők látnak meg valamit abban a szemben... ha van ott egyáltalán bármi is...
Töprengés egy önarckép fölött. Kicsit elvont, kicsit irodalmi, sajátosan egyedi, pont úgy, mint egy szemgolyó:
Szép emlékkel gondolok vissza az általános iskolai földrajz atlaszomra,
amit a családi archívum szerencsére meg is őrzött. Rövidgatyás kis
kölyökként néztem az egyszerű térképeket, ahogy mutatták a hegyeket,
tavat és a tengereket. Különös jelek tanították meg, hogy melyik
területen mit bányásznak, és milyen ipar van. Eltérő vonalak jelölték az
országhatárt, folyókat, vagy egy város területét. Csupa érdekes színes
rajz a körülöttünk lévő közeli, és a távoli világokról.
Nagyításhoz, klikk a képekre!
Idővel aztán az ember tudása mélyül, látóköre tágul, és az általános
iskolai földrajz az évek mentén mélyebb társadalmi dolgokkal, komolyabb
könyvekkel is kiegészül. Régiókhoz vallási történetek kezdenek
kapcsolódni, városokhoz kulturális témák, a tengerekhez felfedező hajók,
síksághoz csaták, és szépen lassan elrendeződik az ember fejében, hogy
valójában a földrajz ad hátteret és táptalajt a történelem lépéseinek. A
modern technika ellenére az, hogy a földrajz még mindig milyen erősen
befolyásolja és meghatározza egy térség berendezkedését és motivációit,
azt két remek könyvben olvastam a napokban.
Tim Marshall két könyve: A földrajz fogságában, és A földrajz jövője. Két könyv, közel hétszáz oldal. Ez már nem az általános iskolai szint. Tim Marshall újságíróként dolgozott a BBC-nek és a Sky News-nak, majd önállósodva sikerkönyvek szerzője lett. Műveiben alaposan körbejárja a földrajz által behatárolt lehetőségeket és képességeket. Kitér a hadászatra, politikára, kereskedelemre és vallásra, szóval sok szempontból elemez térségeket. Gondolatébresztőek a sorai, különösen most egy olyan világban, ahol újra területhódításban és háborúkban gondolkodik a nagypolitika. Érdemes ilyenkor megállni, és a mérhetetlen ambíciók mellé odatenni a földrajzi korlátokat is. Kedvelem az ilyen, magasabb nézőpontból a helyzetekre tekintő hűvösebb szemléletet. Sokszor hasznos ez az életben.
Rövidgatyás kis kölyökként érdeklődve és csodálkozva szemléltem ezeket a színes térképeket, néhány évtized után most pedig befektetőként tűnődöm azon, merre hány méter, mennyi is az annyi, és merre hömpölyögnek az osztalékfolyó hullámai. A földrajz mellett pedig egy másik fontos és kihagyhatatlan kérdés: euro, dollár, svájci frank, vagy forint?
A világ dolgain töprengő és széles látókörrel rendelkező értelmiségiként is érdemes az embernek a földrajzzal foglalkozni és a dolgokkal tisztában lenni. Érdemes például képesnek lenni arra is, hogy az ember felfedezze az okát annak, miért kiabálnak hangosan politikusok arról, hogy a nyugat hanyatlik, amikor ők a saját személyes vagyonuk elhelyezését, a gyerekeik oktatását, és az utazásaikat is legfőképpen a nyugati, stabilabb jogrendszerrel és kultúrával rendelkező világban képzelik el. Miért hazudják akkor ennek mégis az ellenkezőjét? A kérdés költői. Művészet az élet, bizony nem más. Művészet és földrajz a titánok gyermekének, Atlasznak a vállán.
Érdemes
szétnézni rajta, mert szóba kerül kortárs irodalom, festészet, film,
pszichológia, befektetés, személyes élmények és sok minden egyéb.
Javaslom nézz szét arrafelé, keress, kutass, tűnődj, gondolkodj,
meditálj az ott elhangzottakon.
Kérdés, óhaj, sóhaj, vélemény, vagy bármi egyéb mondandó kapcsán pedig ha levelet írnál, itt megtalálsz:
kolostorore(kukac)gmail.com
Nyugodtan
írd meg, ami felmerült benned a videók ügyében. Vagy egyebek: kánikula,
könyvek, tőzsde árfolyamok, horoszkóp, politika, bármi ami a
szívedet nyomja, vagy a kíváncsiságodat csiklandozza!
megható, csodálatos írás, mesteri. RE-MEK-MŰ! Mintha valamifajta titkos hagyományi láncolat bontakozna ki
előttem, ami indul ezzel az Illyés könyvvel (1936) majd folytatódik
Lénárd Sándor Völgy a világ végén (1967) aztán Mészöly Miklós Volt
egyszer egy Közép-Európa (1989) majd Moldova György Európa hátsó udvara
(2000) és Nádas Péter Világló részletek (2017).
Nyílván sok
egyéb szerző
munkája is becsatlakozhat még ide, az időben visszafelé haladva, vagy a
sorban különböző helyekre illesztve. Ebben a fent említett láncolatban
nem
valamifajta általános és egyetemes, szorosan vett direkt
összekapaszkodásról írok, csupán a személyes élményeimből megformázott
felismerésre, általam elképzelt
szellemi összekapaszkodásra gondolok. Talán táplálkoztak egymásból,
talán nem,
mégis felfedezek valamifajta kölcsönös egymásra hatást. Vagy csak túl
sok kávét ittam.
Mindenestre érdemes kilátogatni Illyés Gyula
pusztáira,
akár csak a könyv lapjain keresztül, és megismerkedni azzal, ami ott
van. Önismereti utazás ez Magyarország kollektív
pszichéjének mélyrétegébe, költői tálalásban a könyv lapjain keresztül,
és megismerkedni azzal, ami ott
van.
Három szempontból is
megfogott a mű, és önkéntelenül, valahogy párhuzamosan és egyszerre ezen három nézőpontból tekintettem rá, miközben olvastam.
1) Irodalmi szempont. A megfogalmazás, a stílus, az elmesélés hogyanja megragadó, lenyűgöző. Nagyon tetszett.
2)
Történelmi, társadalmi, szociológiai szempont. Tanulságos és
elgondolkodtató az a társadalmi világ, az a szociológiai berendezkedés
és kor, amit bemutat a Puszták népe.
3)
Pszichológiai faktor. Minél jobban elmerültem a könyv lapjaiban, annál
jobban felderengett előttem a misztikus pszichológus, Carl Gustav Jung
sokatmondó csendes mosolya. Mit szólna ehhez a műhöz Jung apó? Tömény
tanulmány, mélyreható tanulság a kollektív tudattalan, a lélek és a
személyiség mély mozgatórugóiban, hiedelmeiben és a cselekedeteinek
motivációs gátjaiban. Archetípusok, álmok, árnyék, és a többi jungiánus
fogalom illeszkedik szépen sorban az egészre.
Ezen fenti három szempontból aztán több egyéb kapcsolódás és párhuzam is eszembe jutott, az egyikből készítettem egy videót is:
David
Foster Wallace híres műve, a Végtelen tréfa legjobb mondatáról
készítettem egy kis videót. Az amerikai író könyve elgondolkodtató,
inspiráló és lenyűgöző. Ezért kívántam ezt egy sajátos módon feldolgozni,
ahogy a felvételből kiderül.
"Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled."
A könyv hátsó oldalán is erőteljes üzenet van, és különös az egész mű, bár nem könnyű, de mégis megéri elolvasni. Ez is egy olyan
könyv, amin érdemes többször átmenni. Én is készülődök, ingujjamat
kezdem feltűrni, talán idén másodszor is elolvasom majd. Meglátom majd
hogy alakulnak az előttem álló hónapok. Addig is jöjjön a videó, David Foster
Wallace legjobb mondata:
Sopron, belváros, a kultúrpresszóban ülök, előttem kávé, mögöttem pedig Nádasdy Ádám dedikál. Folyamatosan érkeznek az emberek a rendezvényre kezükben könyvekkel. Én is hoztam, szintén dedikáltatni.
Nagyításhoz klikk a képekre!
Gyárfás Dorkával közös beszélgetős est készülődik a kávézóban. A
helyiség megtelt, állnak, ülnek, kinek hol jut hely. Egzotikus tea és
kávék illata a levegőben, kíváncsi várakozás, még egy kis sustorgás,
helló-szia, hogy vagy, rég láttalak, ilyesmi, aztán elindul a
beszélgetés és csönd lesz lassan a teremben.
Fő témák:London, nyelvek, kultúrák; Nádasdy Ádám esetében mi más? Ja, igen, még a párkapcsolat, khm-khm, és poénok, taps, sztorizás, miegymás.
Európaiságot érzek a levegőben, hosszú évszázadok egymásra rakódott és sűrűn egybeszövött kultúráját. Emberséget, barátságot, humanitást. Röpködnek az angol, német, olasz mondatok, poénok és somolygás, könyvcímek és szerzők, a közönség pedig hálás. Örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy...
Korán érkezőként sikerült még a rendezvény előtt dedikáltatnom, így nem csak a sorbanállást úsztam meg, hanem jutott idő egy kis négyszemközti beszélgetésre is. Többek közt szóba került, hogy befektetésekkel foglalkozom, tőzsdével, és meg is említettem, hogy pont e miatt a könyvben a "Szatócsok népe" volt a kedvenc fejezetem. Nádasdy úr mosolygott és helyeslően bólogatott, miközben tollával a könyvben kitörölhetetlen nyomot hagyott.
A napokban olvastam William V. Bangert alapos munkáját a
jezsuitákról. Tömény, sűrű írás, egy rendkívül aktív közösségről. A mű
bemutatja a kezdeteket, majd azt, hogy még a legnehezebb és szélsőséges
körülmények között is miképp jutott el üzenetük a világ legtávolabbi
szegletébe.
A történelem hatalmas
hullámzása lenyűgöző, azonban még inkább kedvelem azt, amikor ez az
általános nagy átfogó történelmi kép egy kisebb szintről kerül
bemutatásra. Egy család, egy közösség, egy város, vagy akár egy cégen
keresztül. Tehát a nagy globál makró történelmi kép perspektívát vált,
és alulról a mikró szintről kerül bemutatásra. Itt ebben a könyvben is
valami ilyesmi történik, mert William Bangert a jezsuiták közösségén
keresztül mutatja be az elmúlt évszázadok történelmi eseményeit. Az ő
szemükön keresztül figyelhetjük az európai mozgásokat, távoli
gyarmatbirodalmakat, és a civilizáció peremén lévők életét.
Sok esetben felkelti az érdeklődésemet a dolgoknak a születése, a
kezdeti elindulása. Ezügyben is érdekes akár egy cég kezdeti lépései,
vagy egy állam születése, vagy bármilyen egyéb, hosszú életű és nagy
hatású jelenség kialakulása. A kezdetek nagyon érdekelnek, hogyan és
miképpen indulnak meg a folyamatok, milyen összetevő és körülmény kell
hozzá. Ezügyben is alapos a könyv, hiszen részletesen tárgyalja a
jezsuiták korai időszakát.
A
kezdeteken túl az is roppant érdekes számomra, miképpen növekszik valami
olyan hatalmassá, amit az alapítók talán el sem tudtak egykor képzelni.
Itt is lehet gondolni cégekre, hadseregre, országra, közösségi vagy
egyéni teljesítményre, szóval az élet különböző területére. Hogy a
kezdetek után a jezsuiták milyen "messzire" jutottak, jól mutatja egy
idézet a könyv 373. oldaláról:
"A feloszlatást megelőző két évszázadban a
jezsuiták fontos szereplői lettek az európai és gyarmati katolikus
társadalmaknak. Fontos mérföldkövet jelentettek a történelmi úton, amely
a reformációtól az amerikai és francia forradalomig vezetett.
Bármennyire túlzó is a kijelentés, amely szerint a 12. századi Európa
egyetlen hatalmas Citeaux-vá változott, a megállapítás mégis rávilágít a
ciszterciek mindent átható befolyására. Talán elmondhatjuk, ismét teret
engedve a nyilvánvaló túlzásnak, hogy 1570 és 1760 között a katolikus
világ egyetlen hatalmas jezsuita iskola volt.
A
megbecsült fölény azonban egyik esetben sem bizonyult tartósnak. Az
egyház történetében a 12. századi reneszánsz és a barátok megjelenése
véget vetett annak, amit bencés századoknak neveztek. A 18. század
utolsó felében pedig a felvilágosodás zárta le a korszakot, amelyet
méltán nevezhetünk jezsuita századoknak."
2003 - találkozás a sahaja jóga meditációval.
2008 - elindul a kolostoros blog.
2014 - a meditáción túl, már sokkal szélesebb merítésből kerülnek be témák ide a kolostor udvarára.
Ezeket olvashatod most itt. Kellemes időtöltést kívánok hozzá.
