A Tudattalan Szent Grálja - ezzel a címmel hozta a témát a New York Times a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung misztikus könyvéről, a Red Bookról, ami a kétezres évek elején került elő egy titkos trezorból, ahol hosszú évtizedeket várt csöndben és elzárva.
A Jung iránt érdeklődők és a szűk szakma nyilván jól ismeri a művet, ami egy különös ember még különösebb utazását mutatja be a lélek mélységeiben, festményekkel és párbeszédekkel illusztrálva. A fent említett csoportok közül magamat mindenképp az érdeklődők közé helyezem, így a következő soraimat is ennek fényében tekintse az olvasó. Nem hivatalos szakmai álláspont ez, inkább egy lelkes és kíváncsi érdeklődő személyes gondolatai.
Azok kedvéért, akik számára nem ismert még a mű, hoztam egy kis videót a ráhangolódás kedvéért:
Az elmúlt közel tíz évben sokat olvastam Jungtól és töprengtem a munkásságán. Ellátogattam Zürichbe, Küsnachtba és Bollingenbe; forgattam a könyveit, inspiráltak a mandalái, töprengtem sorain, vagy csak képzeletben gyufát nyújtottam neki a pipához ott a kertje végében, a tó partján.
Mi tagadás, megkedveltem az öregurat, magamban elneveztem Jung apónak. Nincs olyan kapcsolatom vele, mint neki volt Philemonnal, de sokszor gondolok rá. Mit szólna hozzá, ha ezt látná? Vajon nevetne, vagy szitkozódna, ha olvasná a mai híreket? Miképpen vélekedne a mostani világról és Európáról? Vagy mit szólna az én személyes esti álmaimhoz, amit az elszunnyadó tudatom kap a mélyből?
Carl Gustav Jung bizonyos szempontból nagyon modern és haladó gondolkodású ember volt, viszont volt az én-jének egy nagyon is középkori, sőt, talán még annál is régebbi oldala. Kicsiben valahogy én is így vagyok ezzel; például a körülöttem lévő sok modern kütyü ellenére, a digitális világ mellett is sokkal szívesebben olvasok valós, nyomtatásba került könyveket. Mivel a Red Book nekem online, pdf verzióban volt meg, amit tarthatatlannak éreztem, ezért egy nap felkerekedtem és elindultam kinyomtatni az egészet. Ekkor vette kezdetét egy különös kálvária.
Kedvenc kisvárosom jól ismert fénymásolójához mentem. Apró nyomtatványbolt, ahol egy kisebb vagyont hagytam már ott az évek alatt. Jó, nyilván nem egy svájci trezor hétköznapi rutinjához képest, hanem csak úgy a kisvárosi nyomtatványbolt ügyfelei viszonylatában. Nyitás előtt érkeztem és az utcában zajló felújítási munkálatok jelezték, hogy nem a megszokott rutin zajlik. Kiderült, hogy a boltban is helyettesítés van. Hamar feltűnt az ügyetlenebb gépkezelés, a morcosabb hangvétel, és a közben érkező ügyfelek egyre különösebb karakterei. Mintha az alvilág csatornái nyíltak volna meg, és furcsa lények tápászkodnának onnan elő. Nem a robosztusra kigyúrt pénzbehajtós alakokra gondolok, hanem az olyan zavaros tekintetű figurákra, amilyeneket Jung apó kezelt a Burghölzli klinikán.
A kisbolt szűk tere egyre fojtógatóbbá vált, ahogy többen és többen lettünk. Hirtelen mintha zavaros lelkek sürgető találkozója kerekedett volna ott a fura vevők közt, pusmogás, matatás, kérdezősködés, a boltos nyaggatása; a levegő is fogytán volt, nem éreztem jól magam. Kint az utcán vita dörrent a felújítás és a parkolás témakörében, majd egy anya a kislányát a bolt előtti fa tövébe zavarta üríteni; kutyák után mostanság már összeszedik e nemes trágyát, itt nem tudom mivé formálódott a történet. A boltban is és a környezetében is aktivizálódott tehát valamifajta mágikus zűrzavar.
A Red Bookban szó van arról, amikor rejtélyes erők, hangok és sejtések elevenedtek meg Jung körül a küsnachti házban, és mintha itt is valami hasonló történt volna, csak valós alakokkal. Ködös tekintetek, furcsa motivációk, zavaró légkör, miközben ütemesen zakatolt a nyomtatógép. Láttam a helyettesítő kollégán, hogy kezdenek a sűrűsödő feladatok túlnőni rajta, összezavarodik, elkever megrendeléseket, feszült, ideges; én is aggódni kezdtem a Red Book sorsát illetően, hiszen a nyomtatáson túl még a több, mint kétszáz lap összefűzése is tervben volt. Kétségeim támadtak.
Éreztem, hogy ilyen zavaró elemek között nem fog megvalósulni a terv, nem úgy fog kikerülni a dokumentum a pult mögül, ahogy szeretném. Itt már inkább csak a károkat kéne minimalizálni, vagy az igényeimet lejjebb adni. A nyomtatást és a spirálozást folyton megzavarták az újabb és újabb figurák ajtónyitásai és meglepő kérdései, vagy rendelései. Aggódtam, hogy össze lesznek keverve a kinyomtatott lapok, és az egész dokumentumot sem tudja majd jól befűzni, meg sokan is vagyunk már az apró helyiségben, levegőt is nehéz venni, fullasztó nyár van, tapad rajtam az ing, emelkedik a pulzus, kint légkalapács és autóduda, útfelújítás, rohan az idő, nekem pedig mennem kéne, próbálok jó pofát vágni az egészhez, de már izzadok, feszült vagyok, amikor aztán megérkezett a kegyelemdöfés!
Nem fér be a spirálozóba, hagyja itt, a héten a másik üzletünkben összerakjuk. - hallottam a pult mögül, ahová beláttam, és aggódva néztem ahogy a kétszáz lapos dokumentum részleteiben és darabokban fekszik a spirálozó körül. Hogy, hagyjam itt? Na nem! - gondoltam magamban. Lehet, hogy egy precíz svájci széfben évtizedeket biztonságosan pihent a könyv, de itt az alvilág barlangjának szájában nem maradhat. Hagyja csak, viszem úgy, ahogy van, valami mappát adjon még hozzá! - majd rendeztem a számlát és búcsúztam.
Az utcára kilépve minél hamarabb magam mögött akartam tudni a környéket, lépteimet gyorsítottam, táskámat a szokásosnál is jobban szorítottam. Hazaérve kifújtam magam, leültem, és csak annyit kérdeztem: ez meg mi volt? Választ nem vártam, hiszen nem volt ott se Jung apó, se Philemon, csak magamban tűnődtem, ahogy a mellettem fekvő lapokra néztem. A távolból azonban mintha mégiscsak valami különös illatot éreztem volna... közeledett, könnyedén szállt a levegőben... dohányillat, igen, pipa... és mintha csobbanásokat is hallanék, vizet... távoli, nagyon is távoli hullámokat...
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>
