Rövid kis jegyzet Jon Fosseről

Magány és misztika, téboly és csend, mondatról mondatra. Különös világ bontakozik ki a műveiben, érdemes ezeket megismerni.

Rövid kis jegyzet hallható a lenti videóban Jon Fosseről:

YouTube Link >>

- Jon Fosse és a Nobel-díj >>

- Jon Fosse és a Melankólia >>

Olvasni jó. Olvasni hasznos.


A Kolostor Őre 

Az élet rövid

 Könnyed témának ígérkezik, ugye?  Csak így lazán: az idő és mi magunk. Hjajhh, Oliver Burkeman, Az élet rövid című könyvét olvasva azon tűnődtem, mióta is elmélkedik ezen az ember. Mármint a múló időn, és benne saját magán. Talán, mióta lejöttünk a fáról, majd két vadászat és evés közt jutott idő barlangrajzra vagy esőtáncra, szóval valamifajta ősember típusú kultúrára. Ébredező öntudattal talán már ott a barlangban is az időn, és a benne lévő szerepünkön tűnődtünk. De ha ott mégsem, amikor a papiruszokra vetettünk régóta mesélt mítoszokat, akkor már szinte biztos, hogy eltűnődtünk rajta: az időn és magunkon.

A téma modernkori gondolatait járta most körbe Oliver Burkeman, mert hát valóban minden generáció eltűnődik ezen, az éppen adott történelmi időszakban. Most pedig tényleg rövidnek érezhetjük az életet, pláne úgy, hogy a modern világban telezsúfoltuk haszontalan hülyeségekkel, olyanokkal, amik át is vették az irányítást fölöttünk. Érdemes ezen elgondolkodni.

Kik vagyunk, mit akarunk, miért tesszük azt, amit éppen teszünk, avagy hogyan is éljük le ezt a szinte pillanatokat alatt elsuhanó rövid kis életünket. Tűnődésre méltó gondolatok, bizony. Olvasni jó, olvasni hasznos. Különösen olyan témákat, amik mélyrehatóak, és alapjaiban kérdőjelezik meg a berögzült dolgokat, mert ekkor arra kényszerülünk, hogy mi is átgondoljuk az életünket. Cuki kis cicás facebook videók közt, vagy a hőbörgő kommentfalra tapadva nem biztos, hogy megtörténik ez, de Oliver Burkeman fejezetein végighaladva gondolkodásra leszünk kényszerítve, garantálom. És azt hiszem, ez előnyünkre is fog válni.

Az idő és mi magunk. Múlik tehát, telik, rohan, vagy éppen vánszorog, közben pedig mi magunk is átalakulunk. Csak nem mindegy, hogy. Zombik leszünk, vagy az életünk ura, legalábbis a múló idő barátja, és nagy dolgok szemtanúja.


A Kolostor Őre

Mandala 25.

Nagyításhoz klikk a képre!

2021 tavaszán kezdtem bele, hogy megfessem a magam lélektani mandala-sorozatát Carl Gustav Jung inspirációja alapján. Az első után nem tudtam mi következik. Nem tudtam mennyi lesz és milyenek. Azóta sok kép készült, ez a fenti a huszonötödik, és azt érzem, hogy nem értem még a végére.

Ezek nem művészi festmények. Nem is mindig, úgymond "szabályos" mandalák. Ezek önismereti ábrák, lélektani képek, amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti út. Mindegyik különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló egyéniségek lennének. Pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást tükröznek. Volt olyan kép, ami egy csendes éjszaka, az elalvás előtti szendergő állapotban jelent meg bennem, viszont volt olyan, amit egy helyszín, vagy egy társasági esemény hívott életre.

Két kép elkészülte között volt olyan, hogy csak pár nap, vagy hét telt el, néha pedig több hónap. Nehezen megfogalmazható különös élmény ezeket a képeket festeni. A ritmusuk, ahogy egymás után világra jönnek az is nagyon egyéni és önálló, de a témájukat és a hangulatukat tekintve is különös az egész. Az utóéletükről nem is beszélve! Hiszen az íróasztalom mögötti könyvespolcon mindig ott van a legújabb két mandala, és van hogy hónapokig nézem őket. Aztán ha elkészül egy új kép, akkor a polcon lévők közül az egyik átadja a helyét. Tehát a legfrissebb két mandala mindig ott áll némán a polcon, én nézem őket, ők engem, és valahogy így bűvöljük egymást. Néma párbeszéd ez, közös tűnődés, meditáció.

Ennek a mandalákkal eltöltött elmúlt három évnek a sűrített, esszenciális lenyomata ez a mostani videó, ami hang nélkül, egymás után mutatja be az első húsz festményt. A képek fejlődése ez, a mandaláim evolúciója:

Egyenként külön az összes mandala megtekinthető:

Mandala 1. >>>  ;  Mandala 2. >>>
Mandala 3. >>>  ;  Mandala 4. >>>
Mandala 5. >>>  ;  Mandala 6. >>>
Mandala 7. >>>  ;  Mandala 8. >>>
Mandala 9. >>>  ;  Mandala 10. >>
Mandala 11. >>  ;  Mandala 12. >>
Mandala 13. >>  ;  Mandala 14. >>
Mandala 15. >>  ;  Mandala 16. >>
Mandala 17. >>  ;  Mandala 18. >>
Mandala 19. >>  ;  Mandala 20. >>
Mandala 21. >>  ;  Mandala 22. >>
Mandala 23. >>  ;  Mandala 24. >>

* * *

KÖNYVAJÁNLÓ

Különleges könyvajánló azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek és az ecset találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa.

Itt elérhető a könyv,
ingyenesen letölthető >>


A Kolostor Őre

ui: Carl Gustav Jung, a misztikus pszichológus >>

Miért nem viselt öltönyt Zelenszkij?

Miért nem visel öltönyt? - tették fel a történelmi kérdést Zelenszkijnek pár napja Washingtonban a Fehér Házban, azon a találkozón, ahol a történelem menete egy táncfordulattal lépést és ritmust váltott. Egyszerű kérdő mondat ez, csupán négy szó. A kérdés költői, bár egy újságíró tette fel. Talán nem is az volt a célja, hogy választ kapjon. Valami más járhatott a fejében. Na, vajon mi? (A kérdés az én esetemben is költői) A jól értesült informátoroktól azt is megtudhatta a nagyérdemű, hogy az öltöny témája a színpad mögött is felmerült. Arról nem szólnak a tudósítások, hogy a szakállal, a frizurával, a recsegő akcentussal, esetleg egyéb kiegészítőkkel kapcsolatban felmerültek-e igények, vagy sem.

Miért nem visel öltönyt? - Nem hagy nyugodni ez a kérdés. Eszembe jutott a híres francia divattervező, Yves Saint Laurent, akinek a Laurence Benaim által írott életrajzi könyvében olvastam: "A divat sok ezer elsuttogott titok az aprócska drámák folyton változó szövete felett, s e titkok olykor sírásban, máskor - gyakrabban - ruhákban öltenek testet." Ott ül Zelenszkij a világtörténelem közepén politikai vezetőkkel és diplomatákkal, a sajtó kamerái forognak, körülöttük pedig láthatatlanul lebeg ezer és ezer elsuttogott titok, aprócska drámák a ruhaszövetek felett.

Miért nem visel öltönyt? - Yves Saint Laurent mesterének tekintette Christian Diort. Fiatalon már nála dolgozott. Az írja az életrajz: "Monsieur Dior megtanította a fiatal Yves-nek, amit a tanítvány soha nem felejt majd el, valami többet, mint a divat és a stílus. A divat mesterségének nemességét." Minden szakmának, minden egyes mesterségnek van egy olyan szintje, ami már-már művészet, ami egyfajta szakmai nemesség, a legfelsőbb fok, az arisztokrácia. Felteszem létezik ez a szint az újságírásban és a politikában is, hullámozzon az óceán bármelyik irányba.

Miért nem visel öltönyt? - Christian Dior halála után a fiatal Yves vette át a cég kreatív irányítását. Folytatja a mester útját, de változni is kellett a korszakkal, hiszen elindult a megújulás, elkezdett felnőni a háború utáni generáció. Új típusú bútorok, új zenék, új szórakozás vette kezdetét. "Úgy döntött, ő lesz, aki ezt a generációt öltözteti. Tudja, hogy szoknyahosszokkal már nem lehet forradalmasítani a divatot. Valami tartós kell, tartósabb, mint maga a divat: A modernitás. A korszellem érzékelése."

Miért nem visel öltönyt? - Az életrajz megjegyzi: "Yves Saint Laurent nem látnok, nem is szociológus. Éles intelligenciája azonban legyőzhetetlenné teszi. Gyakran éppen a szakítás, a régiből az újba való átmenet idején adja önmaga legjobbját. A határokat feszegeti, a szabályszegéssel flörtöl. Vállalja a konfliktust." A könyvben sok vita kerül szóba. Emberi, szakmai, üzleti nehézségek. Ahogy nő a siker, nő az elismertség és a vagyon, úgy nő a tét is, ami körül bizony súlyos és nehezen megoldható konfliktusok robbannak ki.

Miért nem visel öltönyt? - "Egy év telt el Dior halála óta" - írja a könyv. - "Egy örökkévalóság. A szépségeszménye már történelem. A ragyogás volt a lényege. A szertartásosság. Az elv, hogy úgy kell kitalálni a ruhákat, mintha minden nő egyenruhás sofőr vezette kupéval járna". Igen, a változó világ. Egy év nagy idő. Vannak emberek, akik erőteljes megjelenésükkel és szerepükkel meghatároznak egy korszakot. Az idő telik, a dolgok pedig változnak. Új korok jönnek és új emberek. Egy idő után az újságírók is új kérdéseket tesznek majd fel. Átalakulnak körülöttünk a dolgok. Dior halála után három fiatalember, Pierre Cardin, Guy Laroche, és Yves Saint Laurent változtatták meg a divatot.

Miért nem visel öltönyt? - Eljött az idő, amikor Yves Saint Laurent önálló divatházat alapít, és a saját nevéből csinál márkát. Üzlettársakkal és kollegákkal indulnak önálló útra, hogy maguk mögött hagyják a kétkedőket, az okoskodókat, a kioktatókat, és mindazokat, akiket talán titokban lenyűgöz a tehetségük és a bátorságuk.

Miért nem visel öltönyt? - Vannak mondatok, amik beégnek az emlékezetbe. A történelemkönyvek lapjain újra és újra, kihagyhatatlanul felbukkannak, jól jellemeznek egy korszakot, egy embert, egy helyzetet. Yves Saint Laurent egyik ilyen híressé vált mondata: "A divat elmúlik, a stílus örök."

Miért nem visel öltönyt? - Yves Saint Laurent merészen kísérletezett, trendeket diktált, és magabiztosan uralta a szakma csúcsát. Mindezt egy átalakuló korban. Úgy írja a könyv: "Az elegancia megváltozott. A csábítás foglalta el a helyét. A csábítás új arzenáljához Yves Saint Laurent egy csepp titokzatosságot, kétértelműséget kever. Azt a megfoghatatlan valamit, amivel Párizs kényezteti a puritán Amerikát, megadva a kényelemhez a hiányzó bájt. Talán mert Párizsban vannak tévelygő szívek, akik azokért vesznek fel egy ruhát, akik majd leveszik róluk." Ugye?! Bizony, mennyi célja is van egy ruhának, egy mozdulatnak, a szavak nélküli kommunikációnak. Felvesszük, levesszük, kimondjuk, nem mondjuk, az üzenet megértését pedig némán, a másik emberre bízzuk.

Miért nem visel öltönyt? - Teltek az évek és szépen lassan Yves Saint Laurent is távozott az élők sorából. A divat volt az élete, a ruhák, és a stílus. Nyomot hagyott maga után. A neve fennmaradt, és nemcsak a divattörténelem lapjain, hanem élő brandként lélegzik, inspirál és dolgozik tovább. Azt nem tudom, mit szólna a mai divathoz és a világhoz. Véleménye biztos lenne. De most mi vagyunk itt. Csak mi és a ruháink.


A Kolostor Őre


ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

uui: További olvasmány a témában:

 
 Yves Saint Laurent 
Élet a divatvilág trónján >>

 

Vigyázz mire vágysz, még megkapod!

 Kacskaringós hosszú út vezetett ahhoz,  hogy Friedrich Merz Németország kancellárja legyen. Régi ambíció ez, tele fordulatokkal és küzdelmekkel, kivárással és veszteségekkel, most azonban eljött az ő ideje. De micsoda idők ezek!? Óriási feladat zúdul a nyakába, hiszen egy olyan korban lesz kancellár,

- amikor a régi világ szabályai széttöredeznek,

- amikor valódi fegyverropogás zajlik a kontinens szélén, vér folyik, és halottak szegélyezik a politika útját,

- amikor ismét diktátorok parancsolnak, és a tömeg még tapsol is hozzá, az emberek éljenzik, bátorítják, és felnéznek a szörnyekre,

- amikor egyre szorítóbb klimakatasztrófa fojtogatja a bolygót,

- és amikor a düh, a harag, az elkeseredettség, és az őrület mindennapossá vált.

Bizony, ilyen idők ezek. Miközben mégiscsak fantasztikus találmányok segítik az életünket, olyan mennyiségű és minőségű hasznos tudáshoz (információhoz) férünk hozzá, amihez soha a történelemben, annyi mindent tudunk már a testről és a pszichéről, olyan rálátásunk van a történelemre, a kultúrára és a tudományra, mint elődeinknek soha. Szóval itt állunk mindezen vívmányok közepette, és széles tömegek vágynak mégis vissza a sötét középkorba, valamifajta babonás idők régmúlt barbarizmusába. Királyok és földesurak világába. Bizony, ilyen idők ezek. Ebben a környezetben kerül Európa egyik legfontosabb pozíciójába, a világ egyik legerősebb gazdaságának, Németországnak a kancellári székébe az erre régóta várakozó Friedrich Merz.

 Vigyázz mire vágysz tehát,  mert még megkapod, és a kérdés már csak az lesz: felnősz-e a feladathoz?


A Kolostor Őre

Új seriff a városban

Kocsmaajtókat szokás így berúgni a jófajta westernfilmekben, ahogy az amerikai alelnök, JD Vance rúgta rá a Müncheni Biztonsági Konferencián lévőkre, hogy tudassa a kocsma összes mihaszna semmirekellőjével: új seriff van a városban. Összerezzentek a bárpultnál ülők, ásítva legyintettek az asztalnál kártyázók, a prostituáltak szeme felcsillant, egy öreg indián pedig az ablakon kitekintve a sólymok szárnyalásából próbált valamit kiolvasni. A söntés mögött álló tulaj pedig egykedvűen törölgette tovább a poharakat. Sok mindent látott már. Tudja mi következik. Szétverik az ivót, bandaháború, kitört fogak, hullák, temetés, aztán pedig új bútorokat kell csináltatni a kocsmába.

Vannak, akik viszont nem ide járnak. Könyvtárban ülnek, vagy templomban, a farmon gazdálkodnak, távoli vidéken hajóznak, lepkét gyűjtenek, illúziókat kergetnek, esetleg western csizmájukat a verandán szellőztetve, egy hintaszékben lyukas zokniban gitárt pengetnek. De hozzájuk is elértek ám a hírek. Új seriff van a városban. És vannak olyanok is, akiket az őszinte rémület vezet. Az új seriff nem jó ómen, különösen ez, akit már a híre is megelőzött.

Figyelni kell az indiánfüstöt, tartják a környéken az öregek. A távolban, a hegyek lábánál, igen ott, füstjelekkel üzennek. Őket kell figyelni. Nem, dehogyis. A gyógyszerész főzetét. Ha zaccos lesz az alja, háború lesz. Ha nem, akkor kibékülnek a seriffel. Az is csak pénzt akar. Ki, a gyógyszerész? Dehogy is, a seriff! Hogyhogy? Hát, így! Pedig azt mondják háza van a városban, hatalmas. Ráadásul elege van, és dühös is. Igen? Of course, de nemcsak ő, hanem a haverjai is. Kik? A haverjai. Egy komplett banda. Valahonnan Kaliforniából, a Szilícium-vidékéről származnak. Farmerek? Valami olyasmi. Új dolgokkal kísérleteznek. Új dolgok? Mint a vasút? Valami ilyesmi. F.ck off! Addig volt itt nyugtunk, amíg a vasút nem pöfékelt az orrunk alá. Mi jöhet még? A dühös seriff meg a modern bandája a vadnyugaton nem sok jót jelent.

Azt mondják őrült! Ki, a seriff? Nem, dehogy is. A kocsmáros. Mindenki be van rezelve, az meg csak nyugodtan törölgeti a poharait. Nem fél? Talán. Állítólag ő már sok seriffet megélt. Vagyis nem ő, hanem az apja. Az is kocsmáros volt? Igen. Meg annak az apja is, meg még annak, az öregnek az apja is. Ők voltak az elsők itt a városban. Valamikor még az aranyláz előtt jöttek. Mások az ásójukat hozták, hogy aranyat keressenek, ők meg whiskeys hordókkal érkeztek szekerekkel, aztán kocsmát építettek. Szóval, láttak ők már mindent itt a környéken. Élőt, hullát, sírást, rívást, sikert és kudarcot, születést és halált, kitört fogakat és elrabolt vagyonokat is. Azt mesélik, egyszer sorba állították az embereket a folyóparton, és belelőtték őket. Ne mondd! És ő mit tett? Semmit. Másnap kinyitotta a kocsmát.

Aztán megjelent a vasút is a környéken. Ezt is a kocsmáros mesélte. A füstcsíkot húzó vagonokban bizony látott ő már marhákat, vígan utazó kalandorokat, fegyvert, aranyat, hullahegyet, hordónyi piát, hittérítőket, kurvákat keletről, és sok minden mást. Ilyen hely ez a vadnyugat, ilyen hely a világ.

A kocsmáros csak csendesen fütyörészve törölgeti egykedvűen a poharát. Új seriff van a városban. Lesz itt csitt-csatt, bimm-bumm, folyik egy kis vér, leég egy-két ház, aztán amikor kifáradtak végre, akkor alszanak egyet, és néhány évre megint nyugalom lesz. Új bútorok készülnek majd az ivóba, lesznek új poharak is, whiskey, dohány, gitár, nők, miegymás. Így megy ez. Csak a távolban, a hegyeknél azok a füstjelek, azok amik aggasztanak. Mondta a kocsmáros. Még a végén bajt hoznak ránk.


A Kolostor Őre

ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>