"A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép." – írta Illyés Gyula a Puszták népe című könyvében. Vannak klasszikus művek, amik sajnos olvasói trehányságból, lustaságból, vagy egyéb gyengeség miatt későn érnek el az emberhez. Így esett ez velem is, ugyanis most a napokban olvastam csak Illyés Gyula kiváló könyvét. És azonnal elkezdtek fejemben cikázni a felkiáltójelek és a kérdőjelek, a pontpontpontok és a zárójelek, szóval alaposan feldúlt és lenyűgözött ez az írás. A belső feszültség akkor jutott el igazán egy megmászhatatlan és megoldhatatlan magaslatra, amikor elmém képernyőjén egyszercsak a Meldrum-ház egyik szobájában láttam Illyés Gyulát töprengeni. No, de kezdjük az elején!
Illyés Gyula „szolganépet” említ. De vajon kik azok a szolgák, hányan vannak, és hol élnek? Egy állami intézmény vagy egy multinacionális cég, esetleg egy helyi kiskirály kizsákmányolt alkalmazottai azok lennének, vagy sem? Törvényi védelem és jog volt, van, és lesz is, de az életben azért mégiscsak hajmeresztő dolgokat hallani. Elég a sajtót kinyitni. Nem részletezem.
Szolgálók mindig is voltak. A piramisoktól kezdve a katedrálisokon át, az egyház, az uradalom, a gazdaság, tudomány, ipari forradalom, művészet, és az élet minden területén. Nem mindig nevezték így, de kérdezzük csak meg azokat, akik a társadalom alján vannak, ők vajon, hogy éreznek. Szolgának érzik-e magukat, vagy sem.
Milyen érzés a kilátástalanság és a reménytelenség közepébe születni, ebben felnőni, megöregedni és meghalni? Nem nehéz belátni: borzasztó így élni. A gyötrelem mindennapos traumája. Sokak feladata lenne ezen enyhíteni. Az állam, a civil szervezetek, az egyházak, az egyének és a közösség, sorolhatnám. Mi azonban, akik most egyszerű olvasóként és kultúrafogyasztóként tekintünk kíváncsian a képernyőre, vigyázó szemeinket az előkelő Angliára vessük, és ismerkedjünk meg Lord Meldrummal.
A gazdag angol gyáriparos, aki nagy befolyással rendelkezik nemcsak az üzleti világban, de egyházi körökben is, és az arisztokráciában, nem mellesleg nagy háztartást visz. Itt érkeztünk meg témánkhoz: a szolgasághoz.
Szolgálók dolgoznak neki, akiknek traumatizált életébe kapunk betekintést a híres angol TV sorozatban, a Csengetett Mylordban. Angol humor, móka, kacagás, groteszk poénok, sírva röhögés, könnyes meghatódás, együttérzés, és kínos feszengés. Az arisztokrata gőg és a cselédek kiszolgáltatott élete. A filmben mindenki a saját traumájával küszködik, a saját sorsával birkózik. De mivel küzd vajon a néző?
Nehezen magyarázható a Csengetett Mylord magyarországi, szűnni nem akaró sikere. Rég vetítette először a TV Lord Meldrum, Tiszteletreméltó Teddy, James, Stokes, Poppy, és a ház teljes történetét, de mégsem csillapodik a sikere. Rajongói klub működik hazánkban. Meghívták a szereplőket maguk közé, imádják a karaktereket, jól veszik az angol poénokat, nagyon betalált a magyar néplélekbe (ha van egyáltalán ilyen), ez a kulturális remekmű. Vajon miért? Mintha, mintha, mintha, igen, nehezen kimondható felismerések ezek. Addig is marad a humor és a röhögés. Kínunkban kacagunk? Ismerjük a pesti viccet a hátunkba állított késről. Nem fáj az, csak ha nevetünk.
Illyés Gyula 1936-ban írta a Puszták népét. Azokban a korokban játszódik a Csengetett Mylord is. Illyés Gyula a század eleji cselédségről ír a magyar pusztaságban, a Meldrum-ház pedig a század eleji szolgálók sorsát mutatja be Angliában. Velünk élő történelmek ezek. Whiskey, pálinka, hajbókolás, uradalmi kívánalmak, szolgálói gyötrelmek, traumák és kínok egy életen át. Néha egy-egy szabadnap vagy mulatság, viccek és ugratás, kacaj és humor, plusz örökbecsű bölcsesség a szakácsnék világából, Mrs. Lipton tolmácsolásában: Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Kultúrával foglalkozni igenis felkavaró. Illyés Gyula pusztaságától kanyarodtam el a Lordok Házáig, és a fejemben őrülten kavargó írásjelek egymást lökdösik, és nem tudom eldönteni, hogy akkor most kérdőjel, vagy felkiáltó, óhajtó, esetleg egy történetvégi nyitott pontpontpont.
Csak semmi renyheség, ne tessék ám lustának lenni, szól önmagam számára (is) a figyelmeztetés, a jelentős művekre tessék minél előbb időt szánni, ezáltal hátha hamarabb rendeződik a fejben lévő írásjelek harca és káosza. Bár, az is könnyen megeshet, hogy békés lelki világunkat pont a nagy művek dúlják fel, és talán ez így is van rendjén. Lassan száz év telt el Illyés könyvének történetei, és a Meldrum-ház kalandjai óta. Most a 21. században egy másik sorozatot nézünk, a Dirket36 forgatócsoport tette elénk egy újabb fejezetét a napokban, A dinasztia címmel.
Az élet úgy tűnik szívesen ajándékozza meg a Kárpát-medencét a fanyar és a groteszk angol humorral, és úgy tűnik vevő rá a puszták népe. Hogy a hátunkban ott van egy kés? Csak akkor fáj, ha nevetünk.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>
Direkt36:
A dinasztia
