A kép illusztráció. (AI) Hónapok óta nem festettem mandalát, pedig képzeletem alkotói házában minden adott volt hozzá. Őszi nyugalom, csillagos égbolt, néhány hétre elvonuló jóleső magány, szolgálatkész ecsetek és az üres vászon. Hosszú meditatív órákat töltöttem kint a kertben a fák alatt, vagy bent a házban a vászon előtt. Ilyenkor nem foglalkoztam a külvilág zajával, hanem lelkem belső barlangjába próbáltam leereszkedni, és ott intuitívan letapogatni, hogy van-e kép és forma, ami meg akar születni. Lelki szemeimmel pásztáztam a belső szférát, figyeltem, hallgattam, próbáltam érzékelni a rezdüléseket, hogy megmozdul-e valami. Figyeltem, hogy testet akar-e ölteni vajon egy kép, egy ábra, egy mandala, de csak a csöndesség fogadott. Az üres vásznak némán meredtek. Mozdulatlanság és csönd. Mit tegyek? A csillagokat figyeltem hosszan. A kertben lévő fák lombját fújta az őszi szél, és a levelek halk zizegesését hallgattam. Telefon elnémítva, rádió kikapcsolva, én pedig csendesen...
