A haiku letisztultsága

 

Harmincötödik
levélhullás - megértem
haikura, csendre

Talán ez el is mond mindent.
Ha mégsem, akkor nézzük picit bővebben a témát:

Haikuk. Csodálatos kis japán versecskék. Először érthetetlennek tűnnek. Azonban ha megért rá az ember, és picit jobban el is tud mélyedni bennük, csodás dolgokat fog felfedezni. Ha készen áll rá. A haikukat Galahad és Áron által ismertem meg. Korábban azonban nem fogott meg. Az utóbbi időben viszont egyre inkább.

Ragyogás

A mesteri haiku-k fényessége és ragyogása, számomra a bonsai fák művészetéhez hasonló. Ilyesmi még a japán kert rendezés művészete, vagy a teaszertartás, az aikido vagy az origami is. Mi a közös bennük? Az, hogy a kevesebb több. Sokkal több.

Mi a nyugati világban ezt nehezen tudjuk megérteni. Nehezen tudjuk átélni, mert mi mindig a többet, a nagyobbat, a gyorsabbat, az intenzívebbet és a harsányabbat keressük. A fenti témák pedig ennek pont az ellenkező irányába fordulnak. És pont ezzel érnek el sokkal többet. Ha el szeretnének érni egyáltalán bármit is.

Nagyon tetszik a töménységük. Mint egy esszencia.

Elegáns megoldások nyomában

A nyugati világ is azért kezdi már ezeket felfedezni.
A maffia, a varázsló, és káosz az útkereszteződésben című blogbejegyzésben szó van egy könyvről, aminek az a címe:
"Elegáns megoldások nyomában" ami szintén erről szól.

Mégpedig úgy, hogy az embert a minimalizmuson, az "ürességen" keresztül vezeti át a "teljességhez". Aki megérti ennek lényegét, "filozófiáját", az felfedezheti azt, hogyan lehet ezt átültetni egy versbe, filmbe, kertbe, mozgáskultúrába, vagy egy weboldalba.

Vissza a haiku-hoz

Ezekhez a kis miniatürizált versekhez, vagy úgy is mondhatnám, hangulatképekhez. Hogy jobban megértsd, vagy átéld ezt, azokat hívom most itt segítségül, akik már régóta ízlelgetik a szellemiségét.

Fodor Ákos így jellemzi a haikut:

"időt, teret, inkább teremt, mint fogyaszt."

Ez egy annyira szép és jelentőségteljes megfogalmazása a haiku lényegének, hogy érdemes ehhez a mondathoz többször vissza-vissza térni. Aztán megfigyelni az életben (vagy akár önmagukban) hogy milyen kevés dologgal kapcsolatban tudjuk ezt elmondani!
"időt, teret, inkább teremt, mint fogyaszt." Bámulatos.

Ami még bennem erőteljesen megjelent a haikukkal kapcsolatban, az a mondás, amit Antoine De Saint-Exupérynek tulajdonítanak:

"A tökéletesség nem az, amihez már nincs mit hozzá tenni,
hanem az, amiből már nincs mit elvenni."

Ez egy másik olyan erőteljes mondat, aminek "súlyosságán" szerintem érdemes eltűnődni. Bennem ez a mondat kb. 2-3 éve visszhangzik folyamatosan. Egyszerűen csak csodálom. Nem tudok betelni a szépségével. Szerintem ha valakit ennek a jelentősége lenyűgöz, az eljut a minimalizmus tökéletességéhez, a csan-hoz, a zenhez, és a haiku-hoz. No de folytassuk tovább felfedezőutunkat!

Török Attila gondolatait is érdemes megismernünk:

"...ami Európa számára pusztán izgalmas dekorativitás, az a kelet számára mélyebb kulturális jelentőséggel bír. A keleti ember sokkal inkább lát, mint gondolkodik, sokkal inkább szemlél, mint rendszerez.

A japán vers olvasója a vers által felmutatott miniatűr tárgyat - fűszálat, lepkét, harmatcseppet - mint teljességet éli meg. Ez hasonlít a "cseppben a tenger" európai módszeréhez, de egészen másképpen működik: nem mintavétel, amelyből logikus következtetések és általánosítások útján ismertek, nyerhetők. A keleti ember a szemlélt részlet teljességében közvetlenül a világ teljességét éli meg, egy lépésben, bármiféle logika nélkül; eközben pedig nem minél alaposabb tudást, hanem minél teljesebb egységet keres a világgal."

Török Attila mélyebben bevezeti az olvasót konkrét versekbe:

Templomi harang bronzán libegve
alszik
egy csöppnyi lepke

"A harang mint szakrális tárgy, ugyanúgy az örökkévalóság képe, mint a nyugodt tófelszín, a lepke éppúgy a mulandóságé, mint a béka - csupán a találkozás közege más: nem a pillanat időtlensége, hanem egyfajta időtlen álom-idő: a lepke álma. Bármilyen szép is a kép, valódi feszültségét az adja, hogy a harang bármely pillanatban megkondulhat, s így éppenséggel önmagával ellentétes dologgal fenyeget: véget vethet a lepke időtlen álmának.

A haiku ennek ellenére sajátos békét sugall. Olvastunk azonban olyan (európai) olvasatot, amit a haikut jobban értő olvasó aligha tapasztalhat meg. De aligha közelíthetünk más irányból, mint Európa felől. Innen nézve tehát a haiku nem tesz mást, mint rámutat a nyelvi vagy akár a szimbolikus képi gondolkodás belső ellentmondásaira, csapdáira, buktatóira; s amennyiben ezeket mint a nyelv és a képi gondolkodás kudarcait éljük meg, a haiku éppenséggel leleplezi a nyelvet, eközben azonban tökéletes formát ad kudarcának. Ez a mélyebb tartalma annak, hogy a haiku elsősorban a zen haiku, amely nem csupán irodalmi mű, de meditációs tárgy is, nem tanítani akar, hanem megvilágosítani." - írja Török Attila.

Nyitott Áramkör

Ami haikukon keresztül tisztán megmutatkozik a nyugati és a keleti világ közt, azt szintén Török Attila így fogalmazza meg:

"Az európai hagyomány hajlamos rövidre zárni mű és jelentés áramkörét. A koan és utóda, a haiku azonban nyitott áramkör, amely az olvasóban záródik, nem logikus "kisülésnek" eredménye pedig az olvasó megvilágosodása. A koan jelentése nincs benne a koanban; a haiku fénye az olvasót magát világítja át.

A haiku tagolt, mint maga a nyelv, amelyből felépül. "Jelentése" nyelvileg csak leszűkíthető, el nem mondható. A haiku jelentése leginkább a mögé képzelhető összes lehetséges jelentések homogén összessége, amely a nyelven túl, egy nem nyelvi térben ragyog, tagolatlanul, mint maga a lét. A koan és a haiku "kapujanincs átjáró": nyelvi küszöb a nyelven túlihoz, a szó mindkét értelmében: egyszerre út és akadály. Szőcs Géza gyönyörű szavaival élve, a haiku is, mint minden vers, zsilipkamra a nyelv paratereihez; rés, amelyen egy teljesebb valóság fénye szüremkedik be. Isszát idézve:

Milyen szép - mintha

papirra szúrt lyukakon

nézném: a Tejút...

Ha tehát a haiku jelentésszerkezetét megpróbáljuk Európa felől rekonstruálni, a következőképpen kell eljárnunk: vetítsük egymásra az európai hagyomány jelentésalakzatait, a hasonlatot, a metaforát, a szimbólumot, az allegóriát és így tovább, majd mossuk el a köztük lévő határokat. Ami megmarad, az maga a haiku a maga zeneiségével, képiségével, kötöttségeivel és szabályaival, lehetséges jelentéseinek teljes holdudvarával. S az eszközök, amelyik eddig gátoltak bennünket a haiku megértésében, vagy éppenséggel azt sugallták, hogy a haiku aligha komoly irodalmi teljesítmény, inkább csak naiv bütykölés a nyelvben - most szabadságunk eszközeivé válnak."

Mitől haiku a haiku?

Néhány útmutató jellegű rugalmas kis mankó azért létezik a haiku írás hagyományaiban is. Ezek vonatkozhatnak akár szótagszámokra, vagy a megjelenő témákra, pl az évszakok és a természet. Azonban attól még hogy a vers igyekszik idomulni ezekhez a kis iránymutatókhoz, még egyáltalán nem biztos hogy az haiku lesz. A haiku több ennél. Van benne Hai, azaz Lelke van.
Pálics Márta fordításában egy könyvben így említik ezt:

"A fogalmat jelentőségteljesen a hai-i (a haiku lelke szakkifejezéssel jelöljük. Mint már említettük, a haiku mint 17 szótagos vers formailag a vaka felső verszakára hasonlít, függetlenül attól, hogy minden haikunak tartalmaznia kell egy kigot (évszakszót). E követelmény csupasz teljesítéséből mégsem lesz szükségszerűen haiku, ha versből, ami gyakori eset, hiányzik a hai-i...

Partot emésztő

békés tengeri tisztás

tükre ősznek

Buszon Josza ezt a verset hozza fel példának arra, milyen sajnálatos módon "gyenge" lehet a hai-i (a haiku lelke), s ugyanakkor minden további nélkül, költői szerkezete és természete alapján egy vaka felső versszaka lehet, de semmi esetre sem haiku...

...Hogy az említett haiku miért tekinthető hiányosnak a hai szempontjából, azzal magyarázható, hogy természetleírásában egyáltalán nem válik láthatóvá a felismerő, alkotó alany és a természet dialektikus találkozásának dinamikus pillanata, noha maga a természetleírás inkább elegendően objektív-leíró, mint szubjektív-expresszív.

A haiku világában a természet (és ugyanígy az emberi cselekvést) nem egyszerűen érzékelik, felismerik és leírják. A költőnek el kell "fognia" a dinamikus pillanatot és a természet közvetlenül tapasztalható jelenlétét, mint egy érzéki-érzékelhető drámát, amelyben az alkotó-felismerő alany egzisztenciális egésze a külső világgal találkozik. Az alany-tárgy találkozás minden eseménye egyszer s mindenkorra történik, csak egy pillanatig tart, egyszer s mindenkorra véget ér, és "eltűnik, anélkül, hogy nyomot hagyna maga után" a semmiben, a nem-érzékelhető, nem artikulálható egészben.

A haikut mindenekelőtt dinamikusnak kell tekinteni. A dinamikát ebben a kontexusban mindenesetre nem szabad csupán mozgásnak tekinteni, amely a nem-mozgással ugyanabban az érzékelhető dimenzióban váltakozva helyettesíthető. A haiku dinamikája nemcsak a mulandóságon alapul, amely a külső világban felismerhető, hanem a tapasztaló szubjektum mulandóságán is. Még precízebben kifejezve: ez az a pillanat, amely a tapasztaló alany mulandóságának és a felismert tárgy mulandóságának futó találkozásakor van jelen. A találkozás pedig az érzékelhető valóságban játszódik le, amely a semmi manifesztálódása nem artikulált egésszé, amely éppúgy a tapasztaló alany, mint az érzékelt tárgy forrása, és a kettő pontosan ugyanolyan feltételek mellett az egész láthatóvá vált világ megjelenési formájának ugyanabban a szegmentumában aktív. Minden érzéki-érzékelhető tárgy és esemény, éppúgy az érzéki-érzékelhető, felismerő alany, kivétel nélkül szükségszerűen és esszenciálisan mozgékony, dinamikus és funkcionális. A haiku világában a nem-mozgás a szó szoros értelmében csak a transzcendentális dimenzióban jelenik meg.

Korhadó vén tó,

békaugrás borzolja,

vize megcsendül.

Ebben az ismert haikuban a semmi vagy a transzcendentális csend hátterén a legparányibb természeti eseményt szemelték ki, hogy a haiku dinamikus pillanatának teljes súlyát viselje. A víz gyenge csengése, amelynek magában nincs a legcsekélyebb esztétikai jelentősége sem, és esztétikailag nincs értelme sem, azáltal, hogy az érzékelő-alkotó alany által felismerték, kiváltja az alany-tárgy találkozást, amely létrehozza az örökös jelenlét egy metafizikai síkját.

Ebből a példából kitűnik, hogy a haiku átfogó alkotói-felismerőtevékenysége megköveteli, hogy kevésbé a költő esztétikai értelme, mint sokkal inkább az érzékelő-képességének felfogó tevékenysége és intuitív felismerése teljesen átitatódjon ezzel a speciális észrevevéssel, ahogyan idéztük.

Az élettől búcsúzó vers

Végh József meglátásait is érdemes megismernünk:

"Haikut nem lehet írni (akarni). Amikor az ember az életét éli: nem ír. Talán azért írták az igazi haikukat haldoklók. Dzsiszei - az élettől búcsúzó vers. Egyszerre fohász és ajándék. Az örökkévalóságba tartó zarándok első sóhaja a halálhoz közelítő úton. Az utolsó lehelet, a régi japán számára egy lelki gyakorlat kezdete, amelyben arra törekszik, hogy bensőjében a legnagyobb csendben és békességben fogadja az elkerülhetetlent.

Versben - japánul - talán könnyebben érhető tetten az a pillanat, amikor az élet fényét esendőségén ejtett halálos sebként éli meg az ember. A szavak és írásjegyek összhangja, az ecset futása képes együtt mozogni ezzel a villanással, képes ennek a fénycsóvának legalább az árnyékát rögzíteni. Éppen ezért az avatott olvasónak fel kell vérteznie magát; egy olyan tükörre van szüksége, amely elhárítja a versből sugárzó metsző fényt. Aki tudja, a kaligráfia az utolsó hullámverése annak az egész embert átmozgató, megremegtető erőnek, amely érintésében a haiku megszületik. A megfogalmazhatatlan körülfonó szógubanc azzal a borzongással, reszketéssel együtt hagy nyomot a papíron, amely ebben a pillanatban végigfut az emberen.

A haiku él, ered, igaz... A kézírás mozdulatainak ugyanilyennek kell lennie. A tizenhét szótagot egyetlen lendülettel rajzolja végig. Ezen a rajzon a még éppen felismerhető jeleket az évtizedes beidegződésektől biztos kéz veti, az ecset hegyével leheletfinoman érinti a papír felületét, és hűen rögzíti azt a "lélekrengést" - írja Végh József.

Japán haiku magyarra?

Bakos Ferenc elmélkedése a haikuk fordítása kapcsán pedig:

"Miképp fordítsunk haikut?

Az egyik elkerülendő zsákutca, ha a haikut egy kvintesszenciális formának tekintjük, valamiféle keleti szonettnek, ahol feltétlenül ragaszkodnunk kell az 5-7-5 -ös szótagszámhoz. Szuzuki, a zen legmérvadóbb történetírója mondja: "Amikor egy érzés eléri a tetőpontot, csendben maradunk, még a tizenhét szótag is túl sok lehet. Ha a művész teljességgel kifejezné magát, nem maradna hely a szuggesztivitás számára - pedig a japán művészetek titka épp a szuggesztivitás". Ahol tehát a kevesebb több, ott nem töltjük ki a szótagszámot, ahol pedig a tartalom hosszabb sort kíván, bátran leírjuk."

A Haiku Mester

Benits Péter sorai a Haikuk Mesteréről:

"A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást.

"Út lehet minden olyan tevékenység, amelynek gyakorlása csiszolja a személyiséget, tisztítja az elmét és az érzelmeket. Az útként művelt versírás előfeltétele nem a zsenialitás, hanem a gyakorlás, amelynek során a hadzsin ('a haiku művelője') akkor képes egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségét is faragja, alakítja, ennek révén pedig egyre közelebb jut a bölcsességhez. Basó például negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete az után bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára.

A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorloja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely még évszázadok múlva is friss és életerős lesz:

Meghajoltatok

az első hó súlyára,

nárciszlevelek.

(Macuo Basó)

Ez a belső folyamat - ami tulajdonképpen egy szellemi gyakorlat - teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belső munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket:

"Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset,
az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester."

De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek:

Fenséges a csend!

Sziklákat átitató

tücsökcirpelés

(Macuo Basó)

*  *  *

Ennyi volt a haiku témája mára. És ne feledd!

"A tökéletesség nem az, amihez már nincs mit hozzá tenni,
hanem az, amiből már nincs mit elvenni."

Végül pedig jöjjön egy olyan zene, ami igazán illeszkedik Japán, és a haikuk hangulatához.






Üdv
A Kolostor Őre

Csak Könnyedén

*******************************************************************************
A MISSZIÓ --> Hiszek abban hogyha minden családban lesz legalább egy, rendszeresen meditáló ember, az mindent meg fog változtatni! Türelmesebb, megfontoltabb, és sokkal kiegyensúlyozottabb lesz az ország. A célom az hogy ez összejöjjön, hiszen ez mindannyiunk érdeke is. Egy sokkal tudatosabb, emelkedettebb és kedvesebb társadalom már igazán ránk fér végre. A kolostoros blog egyszerű, és pénztárca kímélő eszközeivel, na és az internet segítségével ez könnyen elérhető. Ha tetszett ez a mostani bejegyzés, értékesnek, humorosnak, vagy éppen elgondolkodtatni valónak találtad, akkor mindenképp küldd tovább most másoknak is! HAJRÁ!