Mélygarázs

Budapest belvárosában egy ködös novemberi éjszakán lassan suhanok négykerekű szerelmemmel az úticélhoz, a békés és biztonságos kikötőhöz, egy teremgarázshoz. Az autóban klasszikus zene szól, a hőmérséklet tavaszt idéz, bőrömön pedig két szisszenésnyi fás-fűszeres parfümillat. Rajtam a közelgő esti rendezvényt megtisztelő elegancia; fekete nadrág, ing, a nyakamban ascot tie, a hátsó ülésnél pedig türelmesen várakozik az öltöny és a kabát. Szolid színek, kellemes anyagok, finom varrás. Fontos és érdekes szakmai összejövetel vár, egy különös rendezvény. Elég drukk van emiatt így is az emberben, nem kívántam még parkolási-stresszel is tetézni, így aztán gondosan elterveztem, hogy az autó mélygarázsba megy.

Budapest belvárosa már készülődik a karácsonyi vásárra, tele van turistával; munkából haza igyekvő emberek, buszok, kocsik, felújítás, terelés és dugók. Nem kívánok egy kis utcába beragadni, se felszíni parkolóhelyre vadászni. Nem kívánom az általam hajónak becézett könnyen és elegánsan suhanó járművet az úton hagyni, az időjárás, a természeti erők, vagy az éjszakai fenevadak prédájának kitenni. Többet érdemel ez a német mérnöki csoda, ez a precíz bajor suhanás. Az orrán magabiztosan fekvő logó kék-fehér színe és formája sokakban egy propeller látszatát kelti, egy olyan erős gépezetét, ami akár az égbe emelhetné a hatalmas testet, és van némi alapja is a legendának, de a logó színei és szimbóluma valójában a származási helyre utal. A bajor ember nyugalma, precizitása és magabiztossága tükröződik benne. Hosszú és kemény közös út vezetett el ide, míg a feleségemmel eljutottunk egy ilyen 0 kilométeres német mérnöki csodáig. Szintén hosszú volt az út mire eljutottam, hogy egy ilyen szakmai rendezvényre meghívást kapjak, és mint pár óra múlva ki fog derülni, a kiemeltek közé is bekerüljek; díszoklevél, taps, jutalom, elismerő szavak. Tíz éve még nagyon távolinak tűnt, ma pedig már valóság.

Ráfordulok a mélygarázs lehajtójára, jegyet kapok, sorompó nyílik, és a felszíni nyüzsgést, a belvárosi pezsgést egyszercsak nyugalom váltja fel. Lassan haladok a fényárban úszó garázsban, hallom a gumi hangját ahogy a fordulóknál tapad a padlóhoz, majd hamar találok egy megfelelő parkolóhelyet. A Stop gomb enyhe érintésével leállítom a motort. Teljes csend. Maradok még pár percet, élvezem ezt a nyugalmat. Budapest közepén ülök a föld alatt egy mélygarázsban, teljes csöndben és nyugalomban. Fönt a város nyüzsög, még távolabb háborúk dúlnak, nagyon messzi galaxisokban pedig ki tudja, talán pont most születik egy csillag. A mélygarázs biztonságát hamarosan elhagyom. A "hajó" marad, orrán a büszke bajor logóval. Én öltönyt és kabátot veszek, utolsó igazítás nyakamban az ascot tie-on, és irány a felszín, a novemberi szél, a köd, a nyüzsgés, tömeg, a város rendezett káosza, sietés, vár a rendezvény.

Tőzsdei harcokban edződtem, meditációs klubbokban mélyültem, irodalmi könyveken ámultam, calisthenics parkban erősödtem, szaunákban izzadtam és erdőkben túráztam; intenzív évtizedek vannak mögöttem. Különben is a magány a barátom, a részvénygrafikon az iránytűm, könyvtári kártyám a tanítóm, a csöndet pedig hallgatom; betűk és számok különleges egyvelegén haladok egy sajátos mentális utazásban, különböző és egymástól távoli világok között.

Sietek a zebrán széllel szemben, a tömeg áramlik, hideg van, a saroktól már csak két háztömbnyire van a kulturális intézet, ahová egy irodalmi estre hívták egybe azokat, akik megtisztelték a kiemelt kortárs költő egyik művét egy értékelhető verselemzéssel. Látszólag nem tartozom ehhez a művészeti világhoz, de mégis. Amikor részvényesi közgyűlésén szavazok az osztalékról, kicsit ott is kívülálló vagyok, de mégis otthonos. A spirituális testvérek is kérdőn néznek néha, a könyvtárosokkal olyan művekről beszélgetünk, ami nincs a polcokon, a privátbankárnak én javaslok radar alatt meghúzódó small cap-eket, a calisthenics edzés után pedig a proteinpor dobozán néha haiku-ként folyik össze szemem előtt az összetevők leírása. Sok helyen vagyok otthon, és mégis, mintha mindenhonnan kicsit kilógnék. Kívülállóként vagyok bennfentes, az outsiderek szemén keresztül nézem az insiderek bizalmaskodó kézfogását, és szippantom be a bratyizás fanyar páráját. Világok közt lebegek - talán így pontos. Vándor vagyok, kereső, kíváncsi, érdeklődő, szemlélődő, akit most egy irodalmi eredményhirdetésre vezetett a sorsa, ki tudja miért...

Szép volt az este, a művészet magas polcra lett helyezve, és eljött az izgalommal teljes pillanat, amikor kiderült, hogy kik a díjazottak és kik kerültek a dicséretesek közé. Meghallottam a nevemet a kiemelt művek, a dicséretben részesülők közt. Oklevél, taps, könyvjutalom, gratuláció. A remek rendezvény után érdekes és tanulságos privát beszélgetésekbe keveredtem, olyanokba, amikről tudom, sokáig visszhangozni fognak még bennem.

Ismét a hideg esti szél fújja az arcomat, és a belvárosban lépkedek újra a mélygarázs felé. Körülöttem turisták és tömeg, belül pedig tele vagyok új benyomásokkal, élményekkel, érzésekkel és gondolatokkal. Az esti órákban a garázsba vezető lépcsőház már zárva, így lifttel megyek a mélybe. Ajtó nyílik és a mélygarázsba lépek újra, ahol semmi szél, csak a csönd és a nyugalom. Az autóban ülök mozdulatlan, de mégis, világok közt lebegek. A város alatt meghúzódó mélygarázs idilli nyugalma és csendje, mint egy anyaméh, ami a sors és a természet erőinek kötelező érvényű húzása miatt magából kiereszt, és lassan utamra enged.


Írta: 
Séra András, a tűnődő Kolostor Őre


A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

A szövegben említett rendezvény a Cédrus Művészeti Alapítvány, a Napútonline szerkesztősége által meghirdetett Szfinx versértelmezői pályázatának eredményhirdetése volt, ahol a pályaművem a Dicséretesek elismerésében és jutalmában részesült.

Napútonline eredményhirdetés >>

Erről bővebben majd december elején írok itt a kolostoros blogban.

Warren Buffett utolsó levelét megírta

.
"elcsendesedem"

95 évesen elcsendesedik az élő legenda, a befektetési világ nagy öregje, Warren Buffett. Az utolsó levelét megírta. 

Több, mint 80 évvel ezelőtt vette élete első részvényét, és több mint 60 éve kezel nagyobb méretű vagyont, ami aztán egy nyilvánosan is elérhető részvénytársasággá nőtt, Amerika egyik legnagyobb és legsikeresebb cégévé. A pénzügyi és befektetési világ számára nem kell őt bemutatni, mindenki ismeri. Ahogy egy sportolónál a számok és az adatok mutatják hol tart, így Warren Buffett elmúlt kb. 60 éves track record-ja is önmagáért beszél: egyedülálló és páratlan.

Egy életre szóló barátsága és üzleti partnersége volt Charlie Mungerrel, amit szintén lenyűgözve figyelt a világ. Charlie azonban távozott, így most már Warren is visszavonul. A céget a sikerei csúcsán, rengeteg és hatalmas részvénybefektetéssel, és felfoghatatlan mennyiségű pénzzel a számlán (382 milliárd dollár) adja át az utódjának. 

Híresek voltak a az évente megírt levelei, amit a részvényeseknek szánt, de mivel nyílvános volt, így bárki olvashatta. Mesteri írások! Egy intelligens, komplex gondolkodású, rendkívüli ember levelei ezek, amik bámulatosan egyszerűek. Szimpla gondolatok emberségről, üzletről, menedzsmentről és befektetésről, humorral, öniróniával, üzleti tanításokkal és tanulságokkal, remek történetekkel. Ez ám a bölcsesség, amikor a nagyon magas szintű gondolkodó képes lenyűgözően egyszerűen megfogalmazni a tanulságokat.

Magyarul is megjelent egy válogatás a híres leveleiből:

Nekem is megvan itthon, az üzleti könyvek polcán, sűrűn forgatom, többször is olvastam. Angolul pedig a neten elérhető az összes írása. Bizony, most a napokban viszont eljött a pillanat, amikor megírta utolsó levelét. I'm going quiet. Elcsendesedem - írta. Útravalóul hagyott pár jótanácsot az embereknek, hogy mire figyeljenek az életben, visszaemlékezett néhány epizódra, és megnyugtatott mindenkit, hogy jó kezekben van a cég.

Itt olvasható utolsó levele >>

Egy korszak bizony lezárult. A pénzügyi sajtó évtizedek óta szorosan követi a cég működését, pl. a híres közgyűléseket, ami egy stadionban zajlott mindig és 30-40 ezer részvényes vett rajta részt. A befektetési döntéseit is rendszeresen kielemezte a média, vajon miért adott el, vagy miért vett valamit, és persze a hosszú interjúk vele, azok is mindig népszerűek voltak. Most is foglalkozik a pénzügyi sajtó a témával:

YouTube Link >>

Visszavonul tehát az öreg mester, megtette amit tudott, és ez pont elég. Tanító volt ő, példa, tekintély, inspirációs forrás. Munkásságából sokan fognak még meríteni a következő generációkban. Jöhet az új nemzedék!


A Kolostor Őre


Kapcsolódó bejegyzések:

- Charlie távozott >>

- A királyság átadása >>

- Business as usual >>

Shopping, de nem úgy!
Egy részvénybefektető gondolatai.

 YouTube Link >>

Lámfalussy Sándor és a történelmi idők

"Nincs magyar közgazdász, akinek Lámfalussy Sándorénál magasabbra ívelt volna a karrierje a nemzetközi pénzvilágban (Bod Péter, 2015). Életútja csodálatra méltó és egyedi: a jegybankok és tőkepiacok világának egyik legnagyobb szaktekintélye, az euró egyik atyja, az Európai Központi Bank alapítója, az európai integráció egyik hőse és boldog családapa. Másfelől azonban a huszadik század jellegzetesen magyar történeteinek egyike az övé: a tehetséges ifjú, akinek családi története a határokon innen indul, aki végigéli fiatalon a második világháborút, majd nem talál szabad életet saját hazájában, és más országban teljesedik ki."

idézet a

Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar 

GAZDASÁG & TÁRSADALOM

kiadványából

~ ~ ~

Valóban lenyűgöző Lámfalussy Sándor életútja, az hogyan válik a dunántúli kisfiúból a történelmet formáló européer férfivá, aztán az euró atyjává. Engem is megihletett néhány gondolat erejéig az életéről szóló könyv:

YouTube Link >>

A Kolostor Őre


ui: Olvasni jó. Olvasni hasznos.

Hortensia Fussy különös alakjai egy toronyban

Évek című művében Annie Ernaux, a Nobel-díjas francia írónő az elmúlásról ír. Az elhomályosuló képekről és emlékekről, arról hogyan válik majd az élettel teli friss pillanat emlékké, és hogyan porlad szét ez aztán távoli nemzedékek arctalan tömegévé.

Krasznahorkai László, a Nobel-díjas magyar író többször visszatér munkásságában a társadalom azon rétegéhez, akiknek szinte neve sincs. A legalul lévőkhöz, akikről a legkevesebb említés sem esik a történelemkönyvekben, és mégis, akik szinte a hátukon viszik az egész emberiséget.

Illyés Gyula Puszták népe is ezen a vonalon halad, az említésre sem méltónak hitt arctalan és névtelen réteget mutatja meg.

Stájerország hegyei közt jöttek most velem szemben ismét ezek a témák, az osztrák szobrászművész, Hortensia Fussy alakjainak képében egy torony tetején. Különös élmény volt, magával ragadó, elgondolkodtató, emberi és isteni, valamifajta pátoszmentes áhitat. No de, kezdjük az elején!

Öt napos őszi túrán voltam a feleségemmel, Zsuzsával Steiermarkban, a deutschlandsbergi hegyek környékén. Gyönyörű vidék, kalandos erdei utak, remek szálloda, finom falatok, izzasztó szauna, szóval kellemes napok a gyönyörű osztrák őszben. Deutschlandsberg várában pedig egy pazar kiállítással rendelkező múzeum, amit nem akartunk kihagyni, egy teljes délutánt rászántunk. Írtam már erről korábban.

A vastag kőfalak mögött minden emeleten szépen berendezett termek: kelták, druidák, rómaiak, osztrákok, történelem, gazdaság, hagyomány, különböző tárgyak és eszközök, információk és emlékek. Teremről-teremre haladtam, aztán a zegzugos épületben elindultam egy szűk falépcsőn felfelé, ahogyan az írányítótáblákon lehetett olvasni: a legfelső kilátóhoz. A lépcsőn a korlátot fogva haladtam fokról fokra. Gondoltam biztos szép lesz a kilátás fentről, hiszen gyönyörű őszi napsütés van és messzire ellátni a magasból. Már csak néhány lépés, aztán felértem a tetőtérbe, ahol meglepetés várt: egy különös szoborcsoport!

A vár legmagasabb pontján álltam. Lábam alatt fapadló, fölöttem a tetőszerkezet szintén fából, és mindenhol kellemes faillat. Emberi magasságban pedig ablakok körben. Ahogy beléptem, megfogott milyen tágas, milyen nagy ez a kilátó. A lejjebb lévő termek zsúfolásig voltak múzeumi tárgyakkal és információs táblákkal, viszont ahogy elhagytam azt a részt, és a szűk falépcsőn felkapaszkodtam, itt már egy nagy szabad tér fogadott. Mintha kitágult volna a létezés. Ezt az élményt fokozta a falakon körbefutó hosszú ablaksor, amin keresztül messzire el lehetett látni. Mintha felemelkedtem volna a táj fölé az égbe, mégis egy biztonságos térben lennék. Valamifajta buborékszerű állapotban. Hallani lehetett, hogy a torony körül fúj az őszi szél. Körbenéztem, majd lassan közelítettem a szobrokhoz.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Különös karakterek. Eltérőek, de mégis együtt vannak. Kik ők? Itt állnak némán a vármúzeum tetején, jelenlétük valamit mondani akar a látogatónak. Úgy tűnik, nem a keltákhoz, nem is a druidákhoz tartoznak, inkább mostani korok emberei ők. Semmi dísz, korona, vagy ilyesmi. Talán a hétköznapok alakjai, a környék és a természet egyszerű emberei. Nézem őket innen, figyelem onnan, miközben lassan körbejárom a szoborcsoportot. Hangtalan néma gesztusok, sokatmondó tekintetek.

Teljes csönd a tetőtérben. Csak az ablakon keresztül hallani valamelyest a szelet, látni a ragyogó napsütést, és a szem messzire képes szaladni a környező falvakon és dombokon. Lábam alatt a múzeumban a több ezer éves kelta tárgyak, a római kori emlékek, és a környék hosszú-hosszú történelmi hagyatéka. Maga az épület is, ahogy kiemelkedik az itteni földből és a dombok fölé magasodik, egyfajta idők fölé emelkedő emlékhelyként áll masszívan a tájban. E földből kinőtt torony csúcsán pedig, a környék fölött lebegve létezik ez a kilenc szobor. Magával ragadó volt a helyszín ezekkel a bronzba öntött mozdulatlan és néma alakokkal. Hatása alá kerültem a jelenségnek, amikor a szemem sarkában észrevettem a falon egy táblát.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Christian Teissl, osztrák író és germanista 2019-es szavai voltak a szoborcsoportról. Az ablakpárkányon találtam egy tájékoztató könyvet is. Hortensia Fussy, osztrák szobrásznő alkotása ez. Kiderült, hogy alakjai különböző karaktereket képviselnek: a nemesgazda, a kedves, az erényes, a gazember, filozófus, a stájer Don Quijote, stb. Egyre érdekesebb ez az egész, gondoltam magamban.

Teissl úr egy Paul Cezanne mondatot említ: "Sietnie kell az embernek, ha valamit látni szeretne, mert minden eltűnik."

Aztán felhívja az olvasó figyelmét, hogy Cezanne ezt a 19. és a 20. század fordulópontján mondta, de ma még nagyobb érvénnyel bír ez az üzenet. Ekkor jutott eszembe Annie Ernaux: "Eltűnik majd az összes kép." Annie Ernaux meg kívánt menteni valamit abból az időből, amiben már soha többé nem leszünk. Sikerült neki. És ekkor kezdett bennem felderengeni, hogy talán Hortensia Fussy szoborcsoportja is valami ilyesmiről szól.

Tovább olvasom a falon lévő táblán Christian Teissl sorait és rájövök, hogy a megérzésem nem állt távol, hiszen azt írja, hogy minden eltűnik a világból. Eltűnnek a nyelvek és a dialektusok, a madár- és növényfajok, illemszabályok és rítusok, még az olyanok is, amik évezredeken át öröklődtek generációkon keresztül, például a kézzel írás hagyománya. Felhívja a figyelmet arra is, hogy ez az eltűnés folyamatos és állandó, szinte észrevétlenül megy végbe minden egyes nap, csendben és világszerte.

Szóba kerül, hogy kilenc szobor van, pontos mértani távolságra egymástól, egy szabályos geometriai elrendezésben. Mindegyik egy külön mikrokozmosz, és így együttesen a kilenc alak adja a teljes formát, ami a tizedik elem. Olyan az egész, mint egy építészeti struktúra. Aztán helyi alpesi legendák is szóba kerülnek a kővé vált emberekről és bűnökről. Egyre érdekesebbnek találom ezt az egészet. A sorokat olvasva a tekintetem újra és újra visszatér a csoporthoz. A néma alakokhoz, akik talán tényleg ebből a földből származnak, és itt leltek végső nyugalomra, szobor formában a környék csúcsán, a falvak fölött mozdulatlanul lebegve. Tekintetük pedig emlékeztet minket: talán a múló időre.

Teissl úr említi, hogy Hortensia Fussy munkássága olyan régiókba száll le, amiket nehezen érzékelünk, ami a létezés mélyrétege, aminek kincseit és rejtett értékeit a felszínre hozza, majd szobrai által próbálja láthatóvá tenni a láthatatlant. Mindezt Cézanne szellemében sietve, hogy még meglássunk valamit, mielőtt túl késő lenne.

Csöndben sétáltam körbe és körbe a szoborcsoport körül. Majd megálltam és figyeltem. A környék emberei ők. Alpesi alakok. Tele érzésekkel, gondolatokkal, örömmel és bánattal, bűnökkel és áldással. Élték egyszerű életüket, gondozták a tehenüket, gyereküket, fát vágtak és fűtöttek, templomba jártak, vagy várat építettek. Éltek, meghaltak, itt voltak, itt vannak.


A Kolostor Őre


Kapcsolódó bejegyzések:

- Krasznahorkai, a magyar Nobel-díjas >>

- Annie Ernaux, a francia varázsanyó >>

- Illyés Gyula, Puszták népe >>

Moldova György

és Európa hátsó udvara

 YouTube Link >>