2025. november 22., szombat

Mélygarázs


Budapest belvárosában egy ködös novemberi éjszakán lassan suhanok négykerekű szerelmemmel az úticélhoz, a békés és biztonságos kikötőhöz, egy teremgarázshoz. Az autóban klasszikus zene szól, a hőmérséklet tavaszt idéz, bőrömön pedig két szisszenésnyi fás-fűszeres parfümillat. Rajtam a közelgő esti rendezvényt megtisztelő elegancia; fekete nadrág, ing, a nyakamban ascot tie, a hátsó ülésnél pedig türelmesen várakozik az öltöny és a kabát. Szolid színek, kellemes anyagok, finom varrás. Fontos és érdekes szakmai összejövetel vár, egy különös rendezvény. Elég drukk van emiatt így is az emberben, nem kívántam még parkolási-stresszel is tetézni, így aztán gondosan elterveztem, hogy az autó mélygarázsba megy.

Budapest belvárosa már készülődik a karácsonyi vásárra, tele van turistával; munkából haza igyekvő emberek, buszok, kocsik, felújítás, terelés és dugók. Nem kívánok egy kis utcába beragadni, se felszíni parkolóhelyre vadászni. Nem kívánom az általam hajónak becézett könnyen és elegánsan suhanó járművet az úton hagyni, az időjárás, a természeti erők, vagy az éjszakai fenevadak prédájának kitenni. Többet érdemel ez a német mérnöki csoda, ez a precíz bajor suhanás. Az orrán magabiztosan fekvő logó kék-fehér színe és formája sokakban egy propeller látszatát kelti, egy olyan erős gépezetét, ami akár az égbe emelhetné a hatalmas testet, és van némi alapja is a legendának, de a logó színei és szimbóluma valójában a származási helyre utal. A bajor ember nyugalma, precizitása és magabiztossága tükröződik benne. Hosszú és kemény közös út vezetett el ide, míg a feleségemmel eljutottunk egy ilyen 0 kilométeres német mérnöki csodáig. Szintén hosszú volt az út mire eljutottam, hogy egy ilyen szakmai rendezvényre meghívást kapjak, és mint pár óra múlva ki fog derülni, a kiemeltek közé is bekerüljek; díszoklevél, taps, jutalom, elismerő szavak. Tíz éve még nagyon távolinak tűnt, ma pedig már valóság.

Ráfordulok a mélygarázs lehajtójára, jegyet kapok, sorompó nyílik, és a felszíni nyüzsgést, a belvárosi pezsgést egyszercsak nyugalom váltja fel. Lassan haladok a fényárban úszó garázsban, hallom a gumi hangját ahogy a fordulóknál tapad a padlóhoz, majd hamar találok egy megfelelő parkolóhelyet. A Stop gomb enyhe érintésével leállítom a motort. Teljes csend. Maradok még pár percet, élvezem ezt a nyugalmat. Budapest közepén ülök a föld alatt egy mélygarázsban, teljes csöndben és nyugalomban. Fönt a város nyüzsög, még távolabb háborúk dúlnak, nagyon messzi galaxisokban pedig ki tudja, talán pont most születik egy csillag. A mélygarázs biztonságát hamarosan elhagyom. A "hajó" marad, orrán a büszke bajor logóval. Én öltönyt és kabátot veszek, utolsó igazítás nyakamban az ascot tie-on, és irány a felszín, a novemberi szél, a köd, a nyüzsgés, tömeg, a város rendezett káosza, sietés, vár a rendezvény.

Tőzsdei harcokban edződtem, meditációs klubbokban mélyültem, irodalmi könyveken ámultam, calisthenics parkban erősödtem, szaunákban izzadtam és erdőkben túráztam; intenzív évtizedek vannak mögöttem. Különben is a magány a barátom, a részvénygrafikon az iránytűm, könyvtári kártyám a tanítóm, a csöndet pedig hallgatom; betűk és számok különleges egyvelegén haladok egy sajátos mentális utazásban, különböző és egymástól távoli világok között.

Sietek a zebrán széllel szemben, a tömeg áramlik, hideg van, a saroktól már csak két háztömbnyire van a kulturális intézet, ahová egy irodalmi estre hívták egybe azokat, akik megtisztelték a kiemelt kortárs költő egyik művét egy értékelhető verselemzéssel. Látszólag nem tartozom ehhez a művészeti világhoz, de mégis. Amikor részvényesi közgyűlésén szavazok az osztalékról, kicsit ott is kívülálló vagyok, de mégis otthonos. A spirituális testvérek is kérdőn néznek néha, a könyvtárosokkal olyan művekről beszélgetünk, ami nincs a polcokon, a privátbankárnak én javaslok radar alatt meghúzódó small cap-eket, a calisthenics edzés után pedig a proteinpor dobozán néha haiku-ként folyik össze szemem előtt az összetevők leírása. Sok helyen vagyok otthon, és mégis, mintha mindenhonnan kicsit kilógnék. Kívülállóként vagyok bennfentes, az outsiderek szemén keresztül nézem az insiderek bizalmaskodó kézfogását, és szippantom be a bratyizás fanyar páráját. Világok közt lebegek - talán így pontos. Vándor vagyok, kereső, kíváncsi, érdeklődő, szemlélődő, akit most egy irodalmi eredményhirdetésre vezetett a sorsa, ki tudja miért...

Szép volt az este, a művészet magas polcra lett helyezve, és eljött az izgalommal teljes pillanat, amikor kiderült, hogy kik a díjazottak és kik kerültek a dicséretesek közé. Meghallottam a nevemet a kiemelt művek, a dicséretben részesülők közt. Oklevél, taps, könyvjutalom, gratuláció. A remek rendezvény után érdekes és tanulságos privát beszélgetésekbe keveredtem, olyanokba, amikről tudom, sokáig visszhangozni fognak még bennem.

Ismét a hideg esti szél fújja az arcomat, és a belvárosban lépkedek újra a mélygarázs felé. Körülöttem turisták és tömeg, belül pedig tele vagyok új benyomásokkal, élményekkel, érzésekkel és gondolatokkal. Az esti órákban a garázsba vezető lépcsőház már zárva, így lifttel megyek a mélybe. Ajtó nyílik és a mélygarázsba lépek újra, ahol semmi szél, csak a csönd és a nyugalom. Az autóban ülök mozdulatlan, de mégis, világok közt lebegek. A város alatt meghúzódó mélygarázs idilli nyugalma és csendje, mint egy anyaméh, ami a sors és a természet erőinek kötelező érvényű húzása miatt magából kiereszt, és lassan utamra enged.


Írta: 
Séra András, a tűnődő Kolostor Őre


A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

A szövegben említett rendezvény a Cédrus Művészeti Alapítvány, a Napútonline szerkesztősége által meghirdetett Szfinx versértelmezői pályázatának eredményhirdetése volt, ahol a pályaművem a Dicséretesek elismerésében és jutalmában részesült.

Napútonline eredményhirdetés >>

Erről bővebben majd december elején írok itt a kolostoros blogban.