Annie Ernaux - Két kisregény
Két kisregény Annie Ernauxtól. Mindkettő szép, egyszerű, elgondolkodtató és megható. Kedvelem őt, számomra olyan, mint egy francia varázsanyó. Az Évek című munkája teljesen lenyűgözött és magával ragadott. Kétszer olvastam, de fogom még. Aztán más műveit is megismertem, most pedig egy könyvben két kisregénye jött elém.
A hely. Egy asszony. - Ez a két cím. A családjáról ír, a szülőkről és a nagyszülőkről. Szimpla, egyszerű mondatokkal elmesélve. Semmi barokkosan túlrajzolt irodalom, semmi lírai szárnyalás, csupán szimpla szavak egyszerű mondatokba rendezve. Mégis a létezés mélyére hatol. Az életet mutatja be, a legelemibb rezdüléseket. A küzdelmet, a reményt, a szorongást, aztán az elkerülhetetlen véget. Egyszerű emberek egyszerű sorsáról ír, amitől ennek ellenére mégis, vagy pont ezáltal kapunk kimondatlanul valami megmagyarázhatatlan bonyolultságba bepillantást, amit egész egyszerűen csak úgy szoktunk nevezni: az élet.
Újra és újra fejet hajtok; megfelelő helyre került az irodalmi Nobel-díj, méltó volt rá Annie Ernaux, ez a csodálatos francia varázsanyó.
Eltűnik majd az összes kép. - Ez a kedvenc mondatom tőle, az Években van. Az ő "képei" viszont már nem tűnnek el, hisz Annie Ernaux által kiemelkedtek az arctalan tömeg hatalmas hullámzásából, abból a generációk által egymásra rakódott létrétegből, amit az időnek nevezett homokóra szemcsénként lassan leperget, egyben kíméletlenül is, ahogy a megsemmisítő kérdés szegeződik általában a családi fotóalbum legrégibb fényképeire: ők kik?
A két kisregény azzal záródik, hogy tudatosodik Annie Ernauxban a pillanat, amikor végérvényesen elveszítette az utolsó szálat is, amely ahhoz a világhoz kötötte, ahonnan származik.
A Kolostor Őre
Kapcsolódó bejegyzés:
- Annie Ernaux, a francia varázsanyó
- Tove Ditlevsen és a Koppenhága-trilógia
- Oravecz Imre, Alkonynapló
Nádas Péter
Halott barátaim
