Nagyításhoz klikk a képre!
Felmész, lihegsz, talán még izzadsz is, fent a hegycsúcson pedig eláll a
lélegzeted a látványtól. A melletted dübörgő nemzetközi turistacsoport
wow-ja töri meg a csendet, aztán sebtében mindenki a telefonjához nyúl.
Gyors fotó instá-ra, face-re, x-re, pint-re, meg ki tudja még hová.
Indul a lájkgyűjtés, majd szendvics, ücsi, dumcsi, és kanyar gyorsan
vissza. A türelmesebb turista pedig fent marad még egy kicsit egyedül,
csendben, csak úgy beleveszve a tájba, és azon morfondírozva: vajon mit
üzen a hegycsúcs?
Szép időben messzire ellát a szemlélődő,
vezesse bármi is a kíváncsiságát: időjárási megfigyelés, hadászati
motivációk, romantikus ihlet, spirituális emelkedettség, kereskedelem,
vagy éppen művészi szándék, turizmus, netán gonosztevés, esetleg
öngyilkosság, sport, vagy bármi egyéb. Színpadként áll fenn a hegycsúcs,
és várja az embert, aki eljátssza rajta az épp aktuális szerepét.
Tragédia készül, vagy komédia? Néha nem könnyű megmondani, és talán maga
a hegy sem tudja. Lehet nem is érdekli.
Állítólag a hegyek is
mozognak. Tektonikus földkérgek, millió évek és centiméterek, szóval az
időnek és a térnek a felfoghatatlan léptékű és sebességű mozgásai ezek.
Nem facebook tempó ez, kérem. Lassabb, türelmesebb, megfontoltabb
haladás. Mozgó színpad tehát, amire az utóbbi jópár ezer évben föl-le
rohangál az ember, és játssza a szerepét, amit a rendező osztott ki rá.
De az is lehet, hogy rendező nélkül, pusztán önszorgalomból rohangálunk
föl s alá.
Ha már úgyis ott járunk, igazán megkérdezhetnénk
azokat a millió éves csúcsosodó földkérgeket, hogy mit üzennek. Van-e
mondandójuk számunkra, legalábbis az idősebb jogán, vagy csak úgy
csöndben magukban hümmögnek, talán pipáznak és ráérősen ücsörögnek,
miközben még a náluk is vénebb csillagokat nézik ők is, magukban,
kérdőn: mi végre vagyunk itt, pajtás? Ki vele, ha tudod, egy-kettő!
Mit
üzen a hegycsúcs? Töprengek ezen magamban mélyen miközben lefelé jövök.
Igyekeztem egész halk lenni fönt, hogy meghalljam a választ, hogy mit
üzen a hegycsúcs, de nem biztos hogy sikerült. Más minősége van a
halk-nak egy városban a metrón, egy színházban, templomban, autóvezetés
közben, vagy fent a hegytetőn. Nem olyan magától értetődő. És talán a
rutin sem árt. Igen, a rutinos csendben levés, az elmélyült hallgatás.
Millió évente néhány centiméter.
Hegycsúcsok lassú tánca, mint egy türelmes keringő.
A Kolostor Őre
ui: a fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>
