A könyveknek is megvan a maguk sorsa, szól a klasszikus mondás, amit talán annyival kiegészíthetek: benne minden olvasóval. Néhány éve figyelem már Grecsó Krisztián tevékenységét (interjúk, cikkek, stb.), azonban a bolygók együttállása csak most hozta el azt a pillanatot, amikor egy könyvét olvastam.
Mellettem elférsz
Sokatmondó cím, ami aztán egyre mélyebb önismereti utazásra viszi az olvasót. Az élet nagy kérdései kerülnek terítékre, úgymint: kik vagyunk? Honnan jövünk és hová tartunk?
No, nem kell megijedni, nem kollektív utazás ez a neander-völgy, vagy a buddhista templomok világába, "csupán" egy fiatalember útja a családi drámák ágas-bogas erdejében. Többgenerációs dilemmák, félelmek, sorsok, drámák, élet és halál. A tanyavilág karaktereitől a pesti flaszter kihívásain át, italos üvegek, asszonyi combok, kisiklott karrierek, különös szerelmek, falu, város, háborúk, kamaszok és öregek, józanok és alkeszek.
Sodró lendülettel halad
a könyv oldalról-oldalra a családi drámák mélyére, a sorsüzenetek rejtélyeinek megfejtésében, amikor a vége felé egy kilencven éves öregasszonyban felmerül az alapvető dilemma: van ennek az egésznek valami értelme?
Vajon értelmes dolog egyáltalán ennyire mélyre leásni, a személyiség és egy kisközösség résztvevőinek (ezesetben a család) egészen privát, már-már tudatalatti világában elmerülni?
Mivel nem rendelkezem
se a Grecsó-Univerzum, se a Neander-Völgy, se egy Buddhista-Templom bölcsességével, ezért a végső választ ne tőlem várja a kedves olvasó, hanem ő maga menjen utána.
Egyébként tényleg elgondolkodtató a dilemma. Töprengést ad, nem csupán egy lassú vasárnap délutánra, hanem talán egész életre.
Van értelme a dolgok mélyére leásnunk?
Ha igen, miben reménykedünk, ott mit találunk?
Oké, megvan a rejtély, talán egy kincs, felszínre hoztuk, mi lesz utána, mit kezdünk vele?
Félreértés ne essék, én az ásás pártján állok, nagyon is, de csak óvatosan, együttérzéssel. Munkaterületen könnyen megtörténnek a balesetek.
A Kolostor Őre
