Balu vagyok, az Őr kollégája. Ő most épp videókat nézeget, így gondoltam magamhoz ragadom a Kolostor Őrbódéjának a kulcsát, és mesélek Neked néhány dolgot.
Végre leesett az idei első hó, amiben mindig boldogan gyönyörködöm. Imádom a havas fehér tájakat. Kedvelem a csípős hideget és a nagy hegyeket, és ahogy ropog mancsom alatt a hó, hiszen bernáthegyi lévén, fajtám származása a svájci havasok. Bizony-bizony ott tenyésztettek ki a Szent Bernát hágón élő szerzetesek, hogy segítsem az életüket.
Na de miben lehetek én a Te segítségedre most itt ?
Olvass tovább és megtudod!
A svájci órák, bicskák, csokoládék, és az elszállt frank árfolyamán túl, remélem most picit jobban is megismersz minket svájci bernáthegyi kutyákat, és munkánk is majd néha eszedbe jut a meditációval töltött napjaid közben. Tevékenységünk fönt a Szent Bernát hágón, mindig is egyfajta szolgálat volt. Rokonaink, a többi kutyafajta lent a völgyben, a faluban segítette az emberek nyáját terelni, házát védelmezni, és kisebb-nagyobb munkákat ellátni. Mi pedig fent a hegyen.
Fönt, a hágón épített menedékházban, kolostorban éltünk a szerzetesekkel együtt. Ahol tudtunk segítettünk nekik is, és a vándoroknak is. Azoknak az utazóknak akiknek az életük útja, pont ott fent a hegyen akadt el. Akik nehézségbe kerültek a vándorlásuk során. Nehézségbe, viharba, veszélybe, szóval olyan helyzetbe kerültek ahol elakadtak, és jól jött a segítség. Aztán voltak rendszeresen átutazók is, akik sűrűn keltek a hágón át, és mi számukra is útitársul, kísérőjüknek szegődtünk.
A szerzetesek kifejezetten az erős kutyákat kedvelték. Fönt a hegyen nem lehetett kényeskedni. Keménynek kellett lennünk ha állni akartuk a megpróbáltatásokat. Gondosan válogattak ki minket, hogy a legjobb kutyák maradjanak csak fent a hegyen, hiszen csak ők tudnak igazán jól teljesíteni ilyen körülmények közt. Az erőnk nemcsak a fizikai alkatunkra vonatkozott, hanem a belsőnkre is. A bizakodás és a remény nagyon erős volt bennünk. Ezek nélkül elvesztünk volna a nagy viharokban, és a hosszú utakon a hegyen. Mindig bíztunk benne hogy még az utolsó pillanat előtt fogunk a menedékházhoz érni. Mindig reménykedtünk hogy még életben találjuk a lavinák alá szorult utazókat. Ha a nehézségek közepette nem lett volna meg ez a belső erőnk, elvesztünk volna. Mi is, és a kolostor szerzetesei is. Azonban a bizakodás még kevés!
Tettek kellenek! A reménykedés és a bizakodás közben cselekednünk kellett. Szép dolog az álmodozás és a reménykedés, de van amikor lépni kell. Van amikor határozottan, gyorsan, erőteljesen, vagy éppen kitartóan kell cselekedni. A hosszú téli séták le a faluba, a hirtelen jött hegyi mentés a hágón a hóban rekedtekért, ezek mind-mind bizakodással egybeforrt cselekvést igényelnek. Ilyenkor nem lehetett elmélkedni, tanakodni, morfondírozni. Ilyenkor lépni kell. Ha kellett önállóan, ha kellett másokkal. Mikor épp hogy adta a helyzet. A szerzetesek bíztak bennünk. A vándorok bíztak bennünk. A környéken élő emberek is. Ránk hagyatkoztak. A szimatunkra, az erőnkre, és a kitartásunkra. Hittek bennünk, és az Isteni gondviselésben.
Ellentétek és nézeteltérések voltak köztünk, a kutyafalkában is, és a
szerzetesek közül is volt amelyik morcosabb volt. Ezen csak az
unalmasabb napokon akadtunk fent, mert amikor mennünk kellett, akkor
mentünk. Félretettünk mindent, mert akkor a túlélés volt a tét. Az hogy
mindenki épségben tudjon lejönni, vagy épp felmenni a hegyre. Hogy utána
elégedetten és boldogan tudjuk elfogyasztani a vacsoránkat, közösen a
menedékházban.A vándorok és az utazók akik átkeltek a hágón idegenek voltak. Nem voltak se a rokonaink, se a barátaink, se az üzleti partnereink, se a földink, se a klubtársunk, senkink. Mi mégis segítettünk nekik. Az sem foglalkoztatott, ha többet soha nem találkozunk velük. Nem vártunk se hálát, se köszönetet, hanem csak tettük a dolgunkat. Azt, ami a Sorsunkban volt megírva. Ez a karmánk, ez az életünk. Voltak visszajárók is, de sokakkal soha többet nem találkoztunk. A kolostor kapuja a hegyen nyitva állt, és fogadta az utazókat akik arra jártak. A vándoroknak megnyugtató érzés volt tudni fent a hegyen egy ilyen biztos pontról. Egy olyanról ahol megállhatnak, kifújhatják magukat, és megpihenhetnek hogy újult erővel folytassák útjukat, és beteljesítsék ők is a saját sorsukat. Kell ennél szebb történet?
Persze a jóleső meleg szobából, ez amolyan távoli romantikus képnek tűnik, de bizony azért sokszor nehézségekbe is ütköztünk. Útonállók, vagy éppen nem kívánatos alakok nehezítették életünket. Ilyenkor is helyt kellett állnunk ha tudtunk. Néha sikerült, néha nem. Azonban mindig fel kell tudnunk állni. A szerzeteseknek és nekünk bernáthegyi kutyáknak is. Hiszen mindig jön az új nap, és az ott fent a hegyen bizony újabb vándorokat hoz magával. Olyanokat akiknek szüksége van némi pihenőre és töltődésre. Egy kis enyhülésre, jó szóra, némi élelemre, talán száraz ruhára, és hegyi kísérőkre. Olyanokra akik biztosan mutatják az utat. Azt, amelyeken át lehet jutni a havas hegycsúcsok közt, és el lehet érni az úti célt, még a legnagyobb viharban is. A tapasztalt kísérő mindig jól jön. Lehet hősködni és önállóan próbálkozni, de a hegy és a természet erősebb. Jobb megkérni egy kísérőt, hogy legalább a következő faluig mutassa az utat.
Barátsággal
Balu
2013 - ban Balu távozott
- Búcsú Balutól >>>
Néhány emlék Balutól:
- Rejtett papírusz a pad alatt >>>
- Balu szigorú és szembesít! >>>
- Bölcs Balu 3 jótanácsa az őszre >>>
