Vannak esték, amik után már semmi sem lesz úgy, mint korábban.
Háborúk robbannak ki még napfelkelte előtt, vagy földrengés dönt romba
falvakat percek alatt, vulkánkitörés, szökőár, merényletek, egyebek.
Tele vannak a hírek ilyen sorsfordító pillanatokkal. A pusztulás mellett
ott van a másik oldal is; amikor hajnalra virradva egy új gyerek jön a
világra, életmentő műtétet zárnak sikeresen az orvosok, felszínre jutnak
a barlangban rekedt búvárok, szóval amikor nyugvó pontra kerül egy
kritikus helyzet.
Taoista mesterek a Ji-king vonalak
átalakulását látják egy-egy ilyen eseményben, azt a pillanatot, ami után
új karakterisztikát vesz fel egy történet. Hosszan érlelődik a változás
a mélyben, akár hónapokig és évekig, majd egyszercsak megtörténik az
áttörés, átalakul a Ji-king jel, és egy újabb fejezet veszi kezdetét. Ha
közelről meg tudjuk figyelni az ilyen pillanatot, kicsit mintha az élet
misztériumába kapnánk bepillantást. Egy olyan vegyész műhelyébe, ahol a
titkos főzetek készülnek, hevítés, forralás, vegyítés, egyik történet a
másik után.
Az egyén életében is bizony
megvannak az ilyen fordulópontok. A hírekben ezekről nem hallani,
általában nincs közösségi jelentőségük, ám a benne résztvevők életére
nagyon is hat. A felszínen vagy a mélyben, de azt érzékeli az ember,
hogy most valami átalakult. Átbillent a történet egy másik dimenzióba.
Néha egyértelműen és látványosan, néha pedig az ösztön és az érzés
szintjén. Új vágányra állt a helyzet, irányváltás volt, megváltozott a
felállás. Pszichológusok tudnának erről sokat mesélni, az álomelemzés,
az érzelmi világ, családi dinamikák, vagy akár a transzgenerációs
helyzetek kapcsán. Igen, vannak esték, amikor megváltozik a világ. Egy
ilyen történet hangos verziója következik most. Egy eset, ami nem a
szélesebb nagyközönség, csupán egyetlen ember életében hozott változást
csendben, a mélyben.
Johann Strauss legnagyobb rajongójának tartja magát, ami már a
gyerekkorából ered, mert édesapja egy szimfonikus zenekar karmestereként
sokat játszotta. - mondta a holland sztár hegedűművész és showman,
André Rieu a Kronen Zeitung újságírójának.
Walzerkönigként (Keringőkirály) említik a cikkben, aki a bécsi koncertje kapcsán adott interjút az osztrák lapnak. Sokszor fellépett már a városban, és egymás után most két napon is megtöltötte a Stadthallet. Zsuzsával mi is ott voltunk és átadtuk magunkat a varázslatnak. Évek óta figyeljük fantasztikus felvételeit itthon a nagyképernyős TV-n a YouTube-on, de most eljött az ideje a közösségi élménynek és megindultunk. Elegánsan, kíváncsian, izgatottan; irány Bécs!
André Rieu a zenekarával csodálatos koncerteket mutat be világszerte. A klasszikus zenét könnyed formában adják
elő színpadi show-val díszítve, humorosan, lazán, de mégis varázslatos
szépséggel. Itt-ott azért giccsbe és felületességbe hajlik a műsor, de szerintem elfogadható mértékben. Zenekara 17 nemzet tagjaiból áll, az egyik énekes magyar. Évente 80-90 koncertet adnak világszerte, teltházzal és
hatalmas népszerűséggel.
Ha már Walzerkönigként említték a Zeitungban, akkor jöjjön egy rövid felvétel a maasrichti karácsonyi koncertből:
Zsuzsával lenyűgözve adtuk át magunkat a bécsi koncertnek, ahol a klasszikus melódiák mellett egyéb, kevésbé ismert dallamok is elkápráztatták a közönséget. A gyönyörű show végén pedig könnyebb pop és karneváli slágerekkel
búcsúztatták a bécsieket, amolyan szilveszteri bulihangulatot
gerjesztve. Amit még kiemelnék, hogy szuper volt a városi csarnok szervezése, patent módon
menedzselték a tömeget, remek volt a helyszín, kedves és segítőkész a személyzet.
André Rieu hozzá méltón, profin és elegánsan emelte a város már amúgy is ünnepi hangulatát. Tündöklően szép volt az este, és a város fölött talán egy kicsit még a felhők is keringőztek.
Irodalmi oklevelet vettem át idén ősszel egy különleges rendezvény keretében Szondi Györgytől, a Cédrus Művészeti Alapítvány (Napút szerkesztőség) egyik pályázatával kapcsolatban. Úgy indult a történet, hogy szeptemberben szembejött velem egy irodalmi felhívás, ami rögtön
felkeltette az érdeklődésemet. Babics Imre, József Attila díjas kortárs
költő Szfinx című versének értelmezésével kapcsolatban írt ki a Cédrus
Művészeti Alapítvány (Napút) egy "versértelmező" pályázatot.
Első ránézésre nehéz műnek tűnt, másodikra pedig még inkább, de minél
jobban elmerültem a soraiban, annál inkább kedvet kaptam hozzá.
Elindult tehát a sajátos értelmezői folyamat, aztán csiszolás és
finomhangolás után meg is született a pályamű. A súlyos témák ellenére
írásomat igyekeztem könnyed hangvételűre fogni, és nem a
hagyományos verselemzői úton haladni. Elvégeztem az utolsó
simításokat is a beadandó anyaggal kapcsolatban, aztán elküldtem.
Pályázati művem audio, hangos verzióját itt meg lehet hallgatni:
Teltek az őszi hetek, a fákról lassan elkezdtek hullani a levelek,
én pedig türelmesen vártam. Egyszercsak értesítést kaptam, hogy lezárult
a pályázat és meghívják a résztvevőket egy eredményhirdető rendezvényre
Pestre a belvárosba, az Andrássy útra a bolgár kulturális intézetbe.
Mind a 33 pályázót meghívták. 11-en közülük díszoklevelet kapnak bőséges
könyvjutalommal. A 11 kiemelt pályázóból pedig négyen még
pénzjutalomban is részesülnek. Anonim volt az anyagok elbírálása, a háromtagú szakmai zsűri pedig a pályaművemet végül a
Dicséretesek
elismerésében és jutalmában részesítette, beválasztotta a 11 közé.
Oklevél, könyvjutalom, elismerő szavak, ilyesmi.
A rendezvényről készült videófelvétel is, amit itt lehet megnézni >> (1:24:45
-től jön a rész, ahol átveszem a díszoklevelet.)
Különös élmény volt, és
nemcsak a pályázat, hanem az egész rendezvény, és az odáig
elvezető személyes út is. Erről az "útról" készült egy kis összegző,
személyesebb hangvételű anyag Mélygarázs címmel, itt meghallgatható:
Rohan az idő és robog az élet, csak a megbarnult őszi falevelek hullanak ráérősen. Én igyekszem lassítani mindig a tempót, de
ha az ember kíváncsi, akkor sok téma jön szembe vele, és bizony
besűrűsödnek a napok. De lehet, hogy ez így van rendjén. Ennek a sűrű
szemlélődésemnek egy kis lenyomata az, ami megjelenik itt a kolostoros
blogban. A témák, amik számomra érdekesek, és amiket már feldolgoztam
bizonyos, itt a blogban publikálható szinten. Ezeket én úgy tekintem,
mint egy ablaknyitást. Kitárom a témát és az olvasón múlik, mennyire néz
el messzire a tájban, mennyire távoli dolgokat fedez fel ezen
kitekintés alkalmával. Ennek szellemében jöjjön most a szokásos évszak
végi összegzés. Nézzük, milyen témák merültek fel most ősszel itt a
kolostor meditatív, és szemlélődő udvarán:
Budapest belvárosában egy ködös novemberi éjszakán lassan suhanok
négykerekű szerelmemmel az úticélhoz, a békés és biztonságos kikötőhöz,
egy teremgarázshoz. Az autóban klasszikus zene szól, a hőmérséklet
tavaszt idéz, bőrömön pedig két szisszenésnyi fás-fűszeres parfümillat.
Rajtam a közelgő esti rendezvényt megtisztelő elegancia; fekete nadrág,
ing, a nyakamban ascot tie, a hátsó ülésnél pedig türelmesen várakozik
az öltöny és a kabát. Szolid színek, kellemes anyagok, finom varrás.
Fontos és érdekes szakmai összejövetel vár, egy különös rendezvény. Elég
drukk van emiatt így is az emberben, nem kívántam még
parkolási-stresszel is tetézni, így aztán gondosan elterveztem, hogy az
autó mélygarázsba megy.
Budapest belvárosa már készülődik a
karácsonyi vásárra, tele van turistával; munkából haza igyekvő emberek,
buszok, kocsik, felújítás, terelés és dugók. Nem kívánok egy kis utcába
beragadni, se felszíni parkolóhelyre vadászni. Nem kívánom az általam
hajónak becézett könnyen és elegánsan suhanó járművet az úton hagyni, az
időjárás, a természeti erők, vagy az éjszakai fenevadak prédájának
kitenni. Többet érdemel ez a német mérnöki csoda, ez a precíz bajor
suhanás. Az orrán magabiztosan fekvő logó kék-fehér színe és formája
sokakban egy propeller látszatát kelti, egy olyan erős gépezetét, ami
akár az égbe emelhetné a hatalmas testet, és van némi alapja is a
legendának, de a logó színei és szimbóluma valójában a származási helyre
utal. A bajor ember nyugalma, precizitása és magabiztossága tükröződik
benne. Hosszú és kemény közös út vezetett el ide, míg a feleségemmel
eljutottunk egy ilyen 0 kilométeres német mérnöki csodáig. Szintén
hosszú volt az út mire eljutottam, hogy egy ilyen szakmai rendezvényre
meghívást kapjak, és mint pár óra múlva ki fog derülni, a kiemeltek közé
is bekerüljek; díszoklevél, taps, jutalom, elismerő szavak. Tíz éve még
nagyon távolinak tűnt, ma pedig már valóság.
Ráfordulok a
mélygarázs lehajtójára, jegyet kapok, sorompó nyílik, és a felszíni
nyüzsgést, a belvárosi pezsgést egyszercsak nyugalom váltja fel. Lassan
haladok a fényárban úszó garázsban, hallom a gumi hangját ahogy a
fordulóknál tapad a padlóhoz, majd hamar találok egy megfelelő
parkolóhelyet. A Stop gomb enyhe érintésével leállítom a motort. Teljes
csend. Maradok még pár percet, élvezem ezt a nyugalmat. Budapest közepén
ülök a föld alatt egy mélygarázsban, teljes csöndben és nyugalomban.
Fönt a város nyüzsög, még távolabb háborúk dúlnak, nagyon messzi
galaxisokban pedig ki tudja, talán pont most születik egy csillag. A
mélygarázs biztonságát hamarosan elhagyom. A "hajó" marad, orrán a
büszke bajor logóval. Én öltönyt és kabátot veszek, utolsó igazítás
nyakamban az ascot tie-on, és irány a felszín, a novemberi szél, a köd, a
nyüzsgés, tömeg, a város rendezett káosza, sietés, vár a rendezvény.
Tőzsdei
harcokban edződtem, meditációs klubbokban mélyültem, irodalmi könyveken
ámultam, calisthenics parkban erősödtem, szaunákban izzadtam és
erdőkben túráztam; intenzív évtizedek vannak mögöttem. Különben is a
magány a barátom, a részvénygrafikon az iránytűm, könyvtári kártyám a
tanítóm, a csöndet pedig hallgatom; betűk és számok különleges
egyvelegén haladok egy sajátos mentális utazásban, különböző és
egymástól távoli világok között.
Sietek a zebrán széllel szemben,
a tömeg áramlik, hideg van, a saroktól már csak két háztömbnyire van a
kulturális intézet, ahová egy irodalmi estre hívták egybe azokat, akik
megtisztelték a kiemelt kortárs költő egyik művét egy értékelhető
verselemzéssel. Látszólag nem tartozom ehhez a művészeti világhoz, de
mégis. Amikor részvényesi közgyűlésén szavazok az osztalékról, kicsit
ott is kívülálló vagyok, de mégis otthonos. A spirituális testvérek is
kérdőn néznek néha, a könyvtárosokkal olyan művekről beszélgetünk, ami
nincs a polcokon, a privátbankárnak én javaslok radar alatt
meghúzódó small cap-eket, a calisthenics edzés után pedig a proteinpor
dobozán néha haiku-ként folyik össze szemem előtt az összetevők leírása.
Sok helyen vagyok otthon, és mégis, mintha mindenhonnan kicsit
kilógnék. Kívülállóként vagyok bennfentes, az outsiderek szemén
keresztül nézem az insiderek bizalmaskodó kézfogását, és szippantom be a
bratyizás fanyar páráját. Világok közt lebegek - talán így pontos.
Vándor vagyok, kereső, kíváncsi, érdeklődő, szemlélődő, akit most egy
irodalmi eredményhirdetésre vezetett a sorsa, ki tudja miért...
Szép
volt az este, a művészet magas polcra lett helyezve, és eljött az
izgalommal teljes pillanat, amikor kiderült, hogy kik a díjazottak és
kik kerültek a dicséretesek közé. Meghallottam a nevemet a kiemelt
művek, a dicséretben részesülők közt. Oklevél, taps, könyvjutalom,
gratuláció. A remek rendezvény után érdekes és tanulságos privát
beszélgetésekbe keveredtem, olyanokba, amikről tudom, sokáig
visszhangozni fognak még bennem.
Ismét a hideg esti szél fújja az
arcomat, és a belvárosban lépkedek újra a mélygarázs felé. Körülöttem
turisták és tömeg, belül pedig tele vagyok új benyomásokkal,
élményekkel, érzésekkel és gondolatokkal. Az esti órákban a garázsba
vezető lépcsőház már zárva, így lifttel megyek a mélybe. Ajtó nyílik és a
mélygarázsba lépek újra, ahol semmi szél, csak a csönd és a nyugalom.
Az autóban ülök mozdulatlan, de mégis, világok közt lebegek. A város
alatt meghúzódó mélygarázs idilli nyugalma és csendje, mint egy anyaméh,
ami a sors és a természet erőinek kötelező érvényű húzása miatt
magából kiereszt, és lassan utamra enged.
A szövegben említett rendezvény a Cédrus Művészeti Alapítvány, a Napútonline szerkesztősége által meghirdetett Szfinx versértelmezői pályázatának eredményhirdetése volt, ahol a pályaművem a Dicséretesek elismerésében és jutalmában részesült.
95 évesen elcsendesedik az élő legenda, a befektetési világ nagy öregje, Warren Buffett. Az utolsó levelét megírta.
Több, mint 80 évvel ezelőtt vette élete első részvényét, és több mint 60 éve kezel nagyobb méretű vagyont, ami aztán egy nyilvánosan is elérhető részvénytársasággá nőtt, Amerika egyik legnagyobb és legsikeresebb cégévé. A pénzügyi és befektetési világ számára nem kell őt bemutatni, mindenki ismeri. Ahogy egy sportolónál a számok és az adatok mutatják hol tart, így Warren Buffett elmúlt kb. 60 éves track record-ja is önmagáért beszél: egyedülálló és páratlan.
Egy életre szóló barátsága és üzleti partnersége volt Charlie Mungerrel, amit szintén lenyűgözve figyelt a világ. Charlie azonban távozott, így most már Warren is visszavonul. A céget a sikerei csúcsán, rengeteg és hatalmas részvénybefektetéssel, és felfoghatatlan mennyiségű pénzzel a számlán (382 milliárd dollár) adja át az utódjának.
Híresek voltak a az évente megírt levelei, amit a részvényeseknek szánt, de mivel nyílvános volt, így bárki olvashatta. Mesteri írások! Egy intelligens, komplex gondolkodású, rendkívüli ember levelei ezek, amik bámulatosan egyszerűek. Szimpla gondolatok emberségről, üzletről, menedzsmentről és befektetésről, humorral, öniróniával, üzleti tanításokkal és tanulságokkal, remek történetekkel. Ez ám a bölcsesség, amikor a nagyon magas szintű gondolkodó képes lenyűgözően egyszerűen megfogalmazni a tanulságokat.
Magyarul is megjelent egy válogatás a híres leveleiből:
Nekem is megvan itthon, az üzleti könyvek polcán, sűrűn forgatom, többször is olvastam. Angolul pedig a neten elérhető az összes írása. Bizony, most a napokban viszont eljött a pillanat, amikor megírta utolsó levelét. I'm going quiet. Elcsendesedem - írta. Útravalóul hagyott pár jótanácsot az embereknek, hogy mire figyeljenek az életben, visszaemlékezett néhány epizódra, és megnyugtatott mindenkit, hogy jó kezekben van a cég.
Egy korszak bizony lezárult. A pénzügyi sajtó évtizedek óta szorosan követi a cég működését, pl. a híres közgyűléseket, ami egy stadionban zajlott mindig és 30-40 ezer részvényes vett rajta részt. A befektetési döntéseit is rendszeresen kielemezte a média, vajon miért adott el, vagy miért vett valamit, és persze a hosszú interjúk vele, azok is mindig népszerűek voltak. Most is foglalkozik a pénzügyi sajtó a témával:
Visszavonul tehát az öreg mester, megtette amit tudott, és ez pont elég.
Tanító volt ő, példa, tekintély, inspirációs forrás. Munkásságából sokan fognak még meríteni a következő generációkban. Jöhet az új
nemzedék!
"Nincs magyar közgazdász, akinek Lámfalussy Sándorénál magasabbra ívelt volna a karrierje a nemzetközi pénzvilágban (Bod Péter, 2015). Életútja csodálatra méltó és egyedi: a jegybankok és tőkepiacok világának egyik legnagyobb szaktekintélye, az euró egyik atyja, az Európai Központi Bank alapítója, az európai integráció egyik hőse és boldog családapa. Másfelől azonban a huszadik század jellegzetesen magyar történeteinek egyike az övé: a tehetséges ifjú, akinek családi története a határokon innen indul, aki végigéli fiatalon a második világháborút, majd nem talál szabad életet saját hazájában, és más országban teljesedik ki."
idézet a
Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor Közgazdaságtudományi Kar
Valóban lenyűgöző Lámfalussy Sándor életútja, az hogyan válik a
dunántúli kisfiúból a történelmet formáló européer férfivá, aztán az euró
atyjává. Engem is megihletett néhány gondolat erejéig az életéről szóló
könyv:
Évek című művében Annie Ernaux, a Nobel-díjas francia írónő az
elmúlásról ír. Az elhomályosuló képekről és emlékekről, arról hogyan
válik majd az élettel teli friss pillanat emlékké, és hogyan porlad szét
ez aztán távoli nemzedékek arctalan tömegévé.
Krasznahorkai László, a Nobel-díjas magyar író többször visszatér
munkásságában a társadalom azon rétegéhez, akiknek szinte neve sincs. A
legalul lévőkhöz, akikről a legkevesebb említés sem esik a
történelemkönyvekben, és mégis, akik szinte a hátukon viszik az egész
emberiséget.
Illyés Gyula Puszták népe is ezen a vonalon halad, az említésre sem méltónak hitt arctalan és névtelen réteget mutatja meg.
Stájerország hegyei közt jöttek most velem szemben ismét ezek a témák,
az osztrák szobrászművész, Hortensia Fussy alakjainak képében egy torony
tetején. Különös élmény volt, magával ragadó, elgondolkodtató, emberi
és isteni, valamifajta pátoszmentes áhitat. No de, kezdjük az elején!
Öt napos őszi túrán voltam a feleségemmel, Zsuzsával Steiermarkban, a
deutschlandsbergi hegyek környékén. Gyönyörű vidék, kalandos erdei utak,
remek szálloda, finom falatok, izzasztó szauna, szóval kellemes napok a
gyönyörű osztrák őszben. Deutschlandsberg várában pedig egy pazar
kiállítással rendelkező múzeum, amit nem akartunk kihagyni, egy teljes
délutánt rászántunk. Írtam már erről korábban.
A vastag kőfalak mögött minden emeleten szépen berendezett termek: kelták, druidák, rómaiak, osztrákok, történelem, gazdaság, hagyomány, különböző tárgyak és eszközök, információk és emlékek. Teremről-teremre haladtam, aztán a zegzugos épületben elindultam egy szűk falépcsőn felfelé, ahogyan az írányítótáblákon lehetett olvasni: a legfelső kilátóhoz. A lépcsőn a korlátot fogva haladtam fokról fokra. Gondoltam biztos szép lesz a kilátás fentről, hiszen gyönyörű őszi napsütés van és messzire ellátni a magasból. Már csak néhány lépés, aztán felértem a tetőtérbe, ahol meglepetés várt: egy különös szoborcsoport!
A vár legmagasabb pontján álltam. Lábam alatt fapadló, fölöttem a tetőszerkezet szintén fából, és mindenhol kellemes faillat. Emberi magasságban pedig ablakok körben. Ahogy beléptem, megfogott milyen tágas, milyen nagy ez a kilátó. A lejjebb lévő termek zsúfolásig voltak múzeumi tárgyakkal és információs táblákkal, viszont ahogy elhagytam azt a részt, és a szűk falépcsőn felkapaszkodtam, itt már egy nagy szabad tér fogadott. Mintha kitágult volna a létezés. Ezt az élményt fokozta a falakon körbefutó hosszú ablaksor, amin keresztül messzire el lehetett látni. Mintha felemelkedtem volna a táj fölé az égbe, mégis egy biztonságos térben lennék. Valamifajta buborékszerű állapotban. Hallani lehetett, hogy a torony körül fúj az őszi szél. Körbenéztem, majd lassan közelítettem a szobrokhoz.
Nagyításhoz klikk a képekre!
Különös karakterek. Eltérőek, de mégis együtt vannak. Kik ők? Itt állnak némán a vármúzeum tetején, jelenlétük valamit mondani akar a látogatónak. Úgy tűnik, nem a keltákhoz, nem is a druidákhoz tartoznak, inkább mostani korok emberei ők. Semmi dísz, korona, vagy ilyesmi. Talán a hétköznapok alakjai, a környék és a természet egyszerű emberei. Nézem őket innen, figyelem onnan, miközben lassan körbejárom a szoborcsoportot. Hangtalan néma gesztusok, sokatmondó tekintetek.
Teljes csönd a tetőtérben. Csak az ablakon keresztül hallani valamelyest a szelet, látni a ragyogó napsütést, és a szem messzire képes szaladni a környező falvakon és dombokon. Lábam alatt a múzeumban a több ezer éves kelta tárgyak, a római kori emlékek, és a környék hosszú-hosszú történelmi hagyatéka. Maga az épület is, ahogy kiemelkedik az itteni földből és a dombok fölé magasodik, egyfajta idők fölé emelkedő emlékhelyként áll masszívan a tájban. E földből kinőtt torony csúcsán pedig, a környék fölött lebegve létezik ez a kilenc szobor. Magával ragadó volt a helyszín ezekkel a bronzba öntött mozdulatlan és néma alakokkal. Hatása alá kerültem a jelenségnek, amikor a szemem sarkában észrevettem a falon egy táblát.
Nagyításhoz klikk a képekre!
Christian Teissl, osztrák író és germanista 2019-es szavai voltak a
szoborcsoportról. Az ablakpárkányon találtam egy tájékoztató könyvet is.
Hortensia Fussy, osztrák szobrásznő alkotása ez. Kiderült, hogy alakjai
különböző karaktereket képviselnek: a nemesgazda, a kedves, az erényes,
a gazember, filozófus, a stájer Don Quijote, stb. Egyre érdekesebb ez
az egész, gondoltam magamban.
Teissl úr egy Paul Cezanne mondatot említ: "Sietnie kell az embernek, ha valamit látni szeretne, mert minden eltűnik."
Aztán felhívja az olvasó figyelmét, hogy Cezanne ezt a 19. és a 20. század fordulópontján mondta, de ma még nagyobb érvénnyel bír ez az üzenet. Ekkor jutott eszembe Annie Ernaux: "Eltűnik majd az összes kép." Annie Ernaux meg kívánt menteni valamit abból az időből, amiben már soha többé nem leszünk. Sikerült neki. És ekkor kezdett bennem felderengeni, hogy talán Hortensia Fussy szoborcsoportja is valami ilyesmiről szól.
Tovább olvasom a falon lévő táblán Christian Teissl sorait és rájövök, hogy a megérzésem nem állt távol, hiszen azt írja, hogy minden eltűnik a világból. Eltűnnek a nyelvek és a dialektusok, a madár- és növényfajok, illemszabályok és rítusok, még az olyanok is, amik évezredeken át öröklődtek generációkon keresztül, például a kézzel írás hagyománya. Felhívja a figyelmet arra is, hogy ez az eltűnés folyamatos és állandó, szinte észrevétlenül megy végbe minden egyes nap, csendben és világszerte.
Szóba kerül, hogy kilenc szobor van, pontos mértani távolságra egymástól, egy szabályos geometriai elrendezésben. Mindegyik egy külön mikrokozmosz, és így együttesen a kilenc alak adja a teljes formát, ami a tizedik elem. Olyan az egész, mint egy építészeti struktúra. Aztán helyi alpesi legendák is szóba kerülnek a kővé vált emberekről és bűnökről. Egyre érdekesebbnek találom ezt az egészet. A sorokat olvasva a tekintetem újra és újra visszatér a csoporthoz. A néma alakokhoz, akik talán tényleg ebből a földből származnak, és itt leltek végső nyugalomra, szobor formában a környék csúcsán, a falvak fölött mozdulatlanul lebegve. Tekintetük pedig emlékeztet minket: talán a múló időre.
Teissl úr említi, hogy Hortensia Fussy munkássága olyan régiókba száll le, amiket nehezen érzékelünk, ami a létezés mélyrétege, aminek kincseit és rejtett értékeit a felszínre hozza, majd szobrai által próbálja láthatóvá tenni a láthatatlant. Mindezt Cézanne szellemében sietve, hogy még meglássunk valamit, mielőtt túl késő lenne.
Csöndben sétáltam körbe és körbe a szoborcsoport körül. Majd megálltam és figyeltem. A környék emberei ők. Alpesi alakok. Tele érzésekkel, gondolatokkal, örömmel és bánattal, bűnökkel és áldással. Élték egyszerű életüket, gondozták a tehenüket, gyereküket, fát vágtak és fűtöttek, templomba jártak, vagy várat építettek. Éltek, meghaltak, itt voltak, itt vannak.
Kellemes szállodát találtunk Zsuzsával a deutschlandsbergi vár alatt, ami tökéletes bázisa volt az idei őszi túránknak. Öt napot töltöttünk ezen a festői hangulatú környéken. Reggeli köd és pára, a fákon az ősz csodálatos színei, történelmi vár, kedves kis város, kellemes hangulat, az erdőben pedig kalandos túraútvonalak.
Kilátás a szobánk ablakából
Vörösen duzzadó fürtök lógtak a dombolban lévő szőlősorokon, amire
ráláttunk a szobánk ablakából. A szüreti munkálatokra nem vállalkoztunk,
viszont a szálloda bőséges reggelije, és a hajnali sejtelmes köd
felszállta után a nap sugaraival egy ritmusban vettük fel mi is a
túrabakancsot, és irány az erdő!
Útjelző táblák irányítják a túrázókat, kitaposott ösvények, évezredes
sziklák, hatalmas fák, hidak, lépcsők, jó levegő és madárfütty. Az erdő
sűrűjébe már nem ér fel a város, csak a természet hangját hallani, ami
nagyon megnyugtató. Az őszi falevelek színvilága lenyűgöző,
festővászonra kívánkozik.
Az ősz színei 2.
Nagyításhoz klikk a képekre!
Mások is lelkesen taposták az ösvényeket, fiatalok és idősek,
magányosan vagy társaságban. Meredek emelkedőn keményen dolgozik a tüdő,
feszül a comb, tapos a bakancs, jóleső lihegés, majd a magaslaton
megpihenve jöhet a frissítő víz és gyümölcs.
Az ősz színei 3. Szőlő, fák, dombok
Ezeken a kirándulásokon nagyon jókat szoktunk Zsuzsával beszélgetni.
Bőven van idő, és a megszokott környezetből kimozdulva az új perspektíva
és látásmód is inspirálja az ember szellemét. Sok téma merül fel
ilyenkor, üzlet, gazdaság, politika, történelem, környezet,
pszichológia, kultúra, vallás, természet, és ezek különböző
kombinációja. Hatalmas séták, finom falatok, jó beszélgetések, vagy akár hosszú néma menetelés, mikor épp mi ragadja magával az embert. Esténként
pedig szaunaszeánsz. Ott izzadtam, pihentem, töltődtem, és érleltem a
nap közben átélt élményeket.
Az ősz színei 4. Hegyek, dombok, völgyek
Deutschlandsbergi túránk egyik napját a város fölött trónoló Burgra, az
erődítményszerű várra szántuk. Ma már múzeum, hotel és kirándulóhely, a
hosszú múltjával történelmi emlékhely.
A várfalról letekintve a környékre bizony megmozdul az ember fantáziája.
Történelmi idők, korok és emberek. Mennyi minden történhetett itt a
hosszú évszázadok alatt. Már a bejáratnál egy nagy tábla fogadott, ami a
várral kapcsolatos főbb eseményeket sorolta fel időrendi sorrendben:
Nagyításhoz klikk a képekre!
Krisztus előtt 3-4 ezerből már kerámia és kőszerszám leletek mutatják,
hogy emberi település volt a környéken. Később megtelepedtek itt a
kelták és a rómaiak is. 1000 környékén indul a várépítés, ami több
szakaszban zajlik. A tábla mutatja, hogy az 1400-as évek végén Corvin
Mátyás magyar király is elfoglalta csapataival.
Belépve az évszádos falak közé, mintha megcsapna a történelem szele.
Pedig ekkor még csak a belső udvarba léptünk, a múzeumba még be sem
mentünk.
A vastag kőépület több emeletét is átadták a kollektív emlékezetnek. Pazar kínálattal több termet is berendeztek a múzeum számára, amiben elkülönitve mutatták be a környékkel kapcsolatos témákat. Kelták, rómaiak, osztrákok, középkor, újabb kor, fegyverek, használati eszközök, spirituális tárgyak, gazdasági dolgok, szobrok, képek, térképek, metszetek, ruhák, szokások, hiedelmek, és sok-sok minden. (még egy kínzókamra is!)
Érdeklődve lépkedtünk egyik teremből a másikba, ahol olyan pazar kínálata volt a tárgyaknak, a témáknak és az információknak, hogy meg is lepődtünk azon, milyen gyorsan elszaladt az a három és fél óra, amit a múzeumban töltöttünk.
Áldást osztó kelta pap szobor a Krisztus előtti 5. századból
A gazdagon összeállított látványosságokhoz más környék múzeumai is hozzájárultak, és a többezer éves tárgyak mellett láthattunk "csak" 100-200 éves tárgyakat is, ruhákat, munkaeszközöket, vagy éppen kézi és lőfegyvereket is.
Teljesen átjárt a különböző korok hangulata, és miután végigjártuk a múzeumot, a három és fél óra alatt annyira töményen telítődtünk a befogadott információkkal és benyomásokkal, hogy szinte szédelegve sétáltunk le a dombról vissza a szállodába. Pedig, ha a kiváncsiságunknak és az érdeklődésünknek megfelelő alapossággal tanulmányoztuk volna a kiállított dolgokat és írásokat, akkor kétszer ennyi időt töltöttünk volna ott. Mindegy, jó volt így, ahogy volt. Sok mesélnivalóm lenne még ezügyben, de most így ebben a blogbejegyzésben elég ennyi.
Üdvözlettel
A Túrázó Kolostor Őre
ui: Az igazán nagy meglepetés akkor ért, amikor a szűk, régi nyikorgó falépcsőn több forduló után feljutottam az erődítmény legmagasabb pontjára, ahol egy lélegzetelállító szoborcsoport fogadott. Erről itt olvashatsz >>
Halál után sokszor nemcsak a szomorúság és a hiány marad, hanem egy
életnyi kacat. Családi hagyaték felszámolására gyűltünk össze a
rokonsággal több héten át a nagy vidéki házba. Ruhák, könyvek, iratok,
szerszámok, lomok és kacatok. Megsárgult fotók a dobozban, rengeteg
emlék, sóhajok, könnyek, pakolás és emlékezés. Szorgalmasan
szortíroztuk, hogy ki mit vigyen magával haza, vagy szabaduljunk meg
végre örökre az adott tárgytól. Kacat lenne ez, vagy szép emlék? Lesz
helye az új lakásban? Biztos megtartjuk? Sokszor tettünk fel ilyen
kérdéseket azokban a napokban, miközben aprólékosan mentünk végig a nagy
vidéki ház szobáin, garázsában és pincéjében.
Az egyik tetőtéri
szobában jártunk éppen, amikor a falon lévő kis
faragvánnyal kapcsolatban kijelentettem: szívesen magamhoz veszem, ha
nem bánjátok. Egykedvű vállrándítások, lebiggyedő ajkak, unott
tekintetek fogadták felvetésemet, így aztán hamar eldőlt a fából
faragott bikán ülő alak sorsa, jön velem, mától hozzám tartozik.
Feleségemmel megbeszéltük, hogy kitesszük otthon a falra, de mindeközben
a hátsó kis agyamban valami még mocorgott. Emlékeztet engem valamire ez
az alkotás. Ott ül egy alak a bika hátán és furulyázik. Ismerős volt,
csak azt nem tudtam honnan.
Az autó csomagtartóját
megpakoltuk könyvekkel, konyhai dolgokkal, dokumentumokkal és
egyebekkel, de szorítottunk helyet a különös falidísznek is. Óvatosan
becsomagoltuk, hogy ne sérüljön, így utazott velünk új helyére. Hazaérve
kibontottuk, és megfontoltan keresgéltük, hol lenne a legjobb helye. A
nappali falának egy csendes sarkára esett a választásunk. Felraktam, de
nem hagyott nyugodni. Jó helyen volt, kellemes hangulatot sugárzott,
illett a körülötte lévő bútorokhoz, de volt vele kapcsolatban valami,
ami nem hagyott békén.
Emlékeim között kutattam. Az elhunyt
mesélt volna róla valamit? Közös élményünk lenne a tárggyal, csak
elfelejtettem? Nem tudom. Nem ugrik be. Nem és nem. Néztem jobbról,
néztem balról, reggeli fényben és esti lámpánál, amikor
egyszercsak megvilágosodott minden! Berohantam a laptophoz, tudtam,
hogy mit keressek, meg is találtam, megörültem, elmélyedtem benne,
aztán ismét fejvakarás következett. Még mindig nem teljes a kép,
hiányzik a puzzle egy kockája. Aztán rájöttem, tudtam, hogy tekintetemet
az itthoni könyvespolcra kell vetnem. Megtaláltam, amit kerestem.
Felváltva tanulmányoztam a laptopon megnyitott weboldalt és a
könyvespolcról levett művet, régi képeket és szöveget. Összeállt a
történet, megértettem mindent. Így jutottam el a családi hagyatéktól a
zen buddhizmusig. Erről szól a legújabb videóm, amiben ennek a bika
hátán ülő különös kis alaknak a tanulságát mondom el.
Bika a falon. Együtt hazafelé. - Történet a zen buddhizmus kincsestárából:
Családi
hagyatékból került most hozzánk a falra, és ki tudja mennyi időt fog
itt eltölteni. Együtt ballagunk tehát a bikával, csak mi és a táj, a
nap, a hold, furulyaszó és a fák.
Fantasztikus boldogság ez az elismerés, nagyon örülök neki, mert Krasznahorkait évek óta kedvelem, olvasom, figyelem, és lenyűgözve tekintek sok dolgára. Jó helyre került a díj, és remélem ez sokaknak meghozza a kedvét a Krasznahorkai könyvekhez, a gondolataihoz, és az egész életművéhez, már amennyi tudható erről a világcsavargóról, erről a nemzetek fölött lebegő bölcs öreg konfuciánusról, erről a rendkívüli européer emberről. Fantasztikus, hogy köztünk jár, és hogy a kortársai lehetünk. Hatalmas gratuláció a díjhoz, ehhez a lenyűgöző elismeréshez. Az olvasóknak pedig irány a könyvesbolt és a könyvtár!
Csodálatos sorozatot indított a Klubrádió Agatha Christie életéről
és munkásságáról. Hetente beszéli át részletesen a könyveket,
karaktereket, és az írónő különös személyiségét Miklós Ágnes Kata
irodalomtörténész Sugár Ágnes műsorvezetővel. Érdeklődve hallgatom, mert
régóta imádom a Poirot-történeteket, és Agatha Christienek a
személyisége és munkássága iránt is nagy kíváncsisággal vagyok, többször
visszatértem már hozzá az évek alatt és tanulmányoztam őt.
A
Poirot-filmek hangulata és a történetek zsenialitása teljesen
elvarázsol, de nem vagyok egyedül, hiszen a világ sok helyén lenyűgözve
tekintenek ezekre a művekre. Méltó módon csatlakozik Agatha
Christie életművéhez a Klubrádió, mert a két hölgy a műsorban színesen, kreatívan, kedvesen és érdekesen mutatja be ezt a hatalmas
életművet, a korszakot és a karaktereket. Új dolgokat is megtudtam
általuk, új szempontok, elgondolkodtató témák és érdekességek.
Mit tennél, ha együtt lennél egy szobában egy tigrissel?
- teszi fel a kérdést a híres színész Edward Norton egy jelenetben a filmbeli édesanyjának, Demi Moorenak.
Milánóban a
divathéten és New Yorkban került szűk körben vetítésre egy félórás
kisfilm, amiben az említett két színész mellett más hírességek is
játszanak. Az Oscar-díjas Spike Jonze, és az Oscar közeli Halina Reijn
rendezte. A rövidsége ellenére a nagy hollywood-i mozifilmek hangulatát
hozza. Az egész projekt mögött a híres divatcég, a Gucci áll, ráadásul
egy különleges sztori miatt.
A franciaKering-csoportról írtam már itt a blogon, a márkákról, trendekről,
részvényről, és már ott szó volt róla, hogy az exkluzív olasz márka, a
Gucci is hozzájuk tartozik. Az utóbbi időben iparági gyengélkedések nehezítik a piacot, de magánál a Guccinál is mintha elakadt volna a
lendület, így aztán útkeresésében van a márka és a cég is. Idén őszre
több változás is történt. Az egész Kering csoport irányítását átadták
egy új vezérigazgatónak, Luca de Meo-nak, aki több nagyvállalatnál ért
már el jelentős eredményeket, legutóbb a Renaultnál.
Luca
de Meo kinevezése mellett több átalakítás is volt a Kering csoportnál,
és az egyik legjelentősebb, a média által is az egyik leginkább számon
tartott esemény, hogy a cég zászlóshajójának számító Gucci márkához új
kreatív tervező került, mégpedig a szakma egyik fenevada: Demna.
Demna
érkezése nagy várakozások közt zajlik a Guccinál, feszülten figyelik a
részvényesek, az iparág, a konkurencia és a média, a divatrajongók, és
mindenki, aki csak érintve van ebben a történetben. Most a szeptemberi
milánói divathéten debütált a cég új kollekciója, a 37
archetípusos karaktert tartalmazó kollekció, a La Famiglia, ami már Demna kézjegyét
viseli.
Egyszerre tisztelgés ez a márka hatalmas kulturális öröksége előtt,
de mégiscsak a saját arcél kialakítása, és olyan alapkőletétel, amire
később építkezni fog a híres tervező. Ezt a kollekciót jelenleg csak a
föld néhány pontján lehet megvenni, Tokio, New York, London, Shanghai,
stb., a kiemelt Gucci szalonokban.
Üzenete több
kíván lenni, mint csupán textil, bőr, és maguk a ruhák; Demna a Gucci
hagyományaira építve egy sokkal mélyebb kulturális kódot kíván írni az
emberek számára. És itt jön képbe a Tiger!
Demna
debütálásának hatalmas hangsúlyt adott, hogy belépése a Gucci univerzumba az új ruhák mellett a Tiger filmmel történt, ami a La Famiglia kollekcióval
szintén most került bemutatásra Milánóban és Londonban. Majd a film
YouTube-ra is felkerült. Demi Moore egy képzeletbeli, Gucci néven futó
divat dinasztia központi szereplője, és a film, túl azon, hogy a különös
ruhákat is bemutatja, egyéb érzelmi és önismereti utakra is elviszi a
nézőt. A márka öniróniát gyakorol, kifiguráz, humorizál önmagán, esendő
oldalát is megmutatja, és aztán eljön a pillanat, amikor Edward Norton
felteszi a filozófikus kérdést:
Mit tennél, ha együtt lennél egy szobában egy tigrissel?
Megható és borzongató, ahogy egy halott ember életének ennyire a személyes dimenziójába beláthatunk ezzel a több, mint 45 évnyi jegyzetelt álomnaplóval. Néha hosszabb időszakok kimaradtak ilyen-olyan okok miatt, de alapvetően mégis végigkísérhetjük Polcz Alaine lélektani utazását, legalábbis ami az álmait illeti 1961-től 2007-ig, a haláláig.
Ablonczy Anna szerkesztette a könyvet, aki az utolsó években szoros kapcsolatban volt vele. Együtt dolgoztak, ami aztán egy mélyebb, amolyan mentori-baráti kapcsolattá alakult át.
Polcz Alainetől nem olvastam még könyvet, személyét a Mészöly-Nádas-Kisoroszi féle történetekből ismertem meg. Hallottam tevékenységéről a pszichológia, hospice, halál témában. Ezekről tudtam, de művet még nem olvastam tőle, viszont a könyvtár polcán a múltkor a kezembe akadt véletlenül ez az Álomnapló, belelapoztam és nem tudtam visszatenni, kihoztam. Jó döntés volt, nem bántam meg.
1961-ben 39 éves, az akkori álmaival indul a könyv. 2007 tavaszán záródik a mű 84 éves korában, talán az utolsóként lejegyzett álmokkal, hiszen ősszel távozott. Megható és borzongató egyszerre belátni ily módon egy nagyon is tudatos és érzékeny hölgy életének második felébe, több mint négy évtizedbe. Belelátni a lelkébe, a félelmeibe, örömébe és bánatába, és az életének mély, álmokban megjelenő misztikus rejtélyeibe.
Az egész könyvben az álomtörténeteken túl (vagy mögött) végighúzódik valami nagyon távoli, nagyon hűvös, valami emberentúli atmoszféra, a lelkünk és a tudattalanunk hangja, ami valahonnan messziről szállítja a személyre szabott szimbólumokat. Ezesetben Polcz Alainét, és így kommunikál vele ez a rejtélyes erő a távoli sötét, ismeretlen világból. Polcz Alaine pedig fogadja a messziről jövő hangot és képeket, próbálja őket értelmezni. Jól teszi, próbálkozni kell nekünk olvasóknak is így tenni. Ki-ki a saját üzenetét hallgassa, álmait értelmezze, töprengjen rajta, meditáljon felette, formálja velük együtt a sorsát, életének útját, aztán lesz, ami lesz.
A távoli szférák üzennek, ha elcsendesedünk, meghalljuk.
A jungiánus pszichológia egyik nagy öregje, James Hollis könyvét olvasom a napokban. Mélyreható kérdésekről szól a mű, megrázó történetek, elgondolkodtató tanulságok. Azok a dilemmák kerülnek felszínre, amik az életünk mélyén mozgatják a sorsunkat és a személyiségünket, és amiknek jelenléte az élet második felében válik egyre nyomasztóbbá.
Miért élünk úgy, ahogy? Mi mozgatja a kapcsolatainkat? Mifelé sodródunk? Lehetne hosszan folytatni a kérdések sorát, amit a könyv feszeget, a lényeg azonban a személyiségünkben és a tudatosságban van. Abban, hogy észrevegyük azt, miért is éljük úgy az életünket, ahogy, és miképpen lehetne ez másként. Nehéz és mélyreható kérdésekről ír Hollis úr, hiszen évtizedes önámítások, félreértések és csalódások lepleződhetnek le ezáltal. Az illúzióink, a hazugságaink, az újra és újra ismétlődő konfliktusaink egyre fojtogatóbbak lesznek, különösen az élet második felében.
Carl Gustav Jung is sokat foglalkozott ennek az életszakasznak a kihívásaival, a könyv is sokat hivatkozik rá, de ha az olvasó körbenéz maga körül, akkor ő is felfedezhet depressziós vagy kényszeres, szorongó vagy boldogtalan egyéneket, akik valahogy nem találják a helyüket, sőt, ahogy az idő telik, mintha egyre nagyobb bajban, pánikban, szomorúságban, függőségben vagy kényszeres pótcselekvésben lennének ezek az alakok. De vajon miért?
Jung egész pszichológiai munkássága végülis erről szól, a kiteljesedésről, önmagunk megtalálásáról, a családi, társadalmi és egyéni kötöttségeink megértéséről és meghaladásáról; hogy kibontakoztathassuk életünkben azt, amiért valóban megszülettünk. James Hollis több könyvet is írt hosszú szakmai pályafutása alatt, nyilvános interjúi elérhetőek a youtube-on, és ő is ekörül a kérdés körül forog. Mi az, ami meggátol minket abban, hogy igazán önmagunk legyünk? Kinek az életét éljük valójában? Miért nem vagyunk boldogok? Miért van hiányérzetünk? Miért futjuk újra és újra ugyanazokat a köröket, csalódásokat és elakadásokat? Miért állunk örökös harcban önmagunkkal, a sorssal, az univerzummal, vagy Istennel? Miért?
James Hollis
Régóta foglalkoztat a pszichológiának a jungiánus megközelítése. Ahogy telnek az évek, nemcsak Jung munkásságában merülök el egyre jobban, hanem a jungiánus szakmai közösség műveiben is. Pl. Marie-Louise von Franz, Verena Kast, SpeakingOfJung podcastok, vagy most James Hollis. Elgondolkodtató sorok, töprengésre érdemes gondolatok. Ajánlom azoknak, akik egy kiteljesedett és boldogabb életre vágynak, és ehhez nem félnek szembenézni önmagukkal és az életükkel.
2003 - találkozás a sahaja jóga meditációval.
2008 - elindul a kolostoros blog.
2014 - a meditáción túl, már sokkal szélesebb merítésből kerülnek be témák ide a kolostor udvarára.
Ezeket olvashatod most itt. Kellemes időtöltést kívánok hozzá.
