Halál után sokszor nemcsak a szomorúság és a hiány marad, hanem egy
életnyi kacat. Családi hagyaték felszámolására gyűltünk össze a
rokonsággal több héten át a nagy vidéki házba. Ruhák, könyvek, iratok,
szerszámok, lomok és kacatok. Megsárgult fotók a dobozban, rengeteg
emlék, sóhajok, könnyek, pakolás és emlékezés. Szorgalmasan
szortíroztuk, hogy ki mit vigyen magával haza, vagy szabaduljunk meg
végre örökre az adott tárgytól. Kacat lenne ez, vagy szép emlék? Lesz
helye az új lakásban? Biztos megtartjuk? Sokszor tettünk fel ilyen
kérdéseket azokban a napokban, miközben aprólékosan mentünk végig a nagy
vidéki ház szobáin, garázsában és pincéjében.
Az egyik tetőtéri
szobában jártunk éppen, amikor a falon lévő kis
faragvánnyal kapcsolatban kijelentettem: szívesen magamhoz veszem, ha
nem bánjátok. Egykedvű vállrándítások, lebiggyedő ajkak, unott
tekintetek fogadták felvetésemet, így aztán hamar eldőlt a fából
faragott bikán ülő alak sorsa, jön velem, mától hozzám tartozik.
Feleségemmel megbeszéltük, hogy kitesszük otthon a falra, de mindeközben
a hátsó kis agyamban valami még mocorgott. Emlékeztet engem valamire ez
az alkotás. Ott ül egy alak a bika hátán és furulyázik. Ismerős volt,
csak azt nem tudtam honnan.
Az autó csomagtartóját
megpakoltuk könyvekkel, konyhai dolgokkal, dokumentumokkal és
egyebekkel, de szorítottunk helyet a különös falidísznek is. Óvatosan
becsomagoltuk, hogy ne sérüljön, így utazott velünk új helyére. Hazaérve
kibontottuk, és megfontoltan keresgéltük, hol lenne a legjobb helye. A
nappali falának egy csendes sarkára esett a választásunk. Felraktam, de
nem hagyott nyugodni. Jó helyen volt, kellemes hangulatot sugárzott,
illett a körülötte lévő bútorokhoz, de volt vele kapcsolatban valami,
ami nem hagyott békén.
Emlékeim között kutattam. Az elhunyt
mesélt volna róla valamit? Közös élményünk lenne a tárggyal, csak
elfelejtettem? Nem tudom. Nem ugrik be. Nem és nem. Néztem jobbról,
néztem balról, reggeli fényben és esti lámpánál, amikor
egyszercsak megvilágosodott minden! Berohantam a laptophoz, tudtam,
hogy mit keressek, meg is találtam, megörültem, elmélyedtem benne,
aztán ismét fejvakarás következett. Még mindig nem teljes a kép,
hiányzik a puzzle egy kockája. Aztán rájöttem, tudtam, hogy tekintetemet
az itthoni könyvespolcra kell vetnem. Megtaláltam, amit kerestem.
Felváltva tanulmányoztam a laptopon megnyitott weboldalt és a
könyvespolcról levett művet, régi képeket és szöveget. Összeállt a
történet, megértettem mindent. Így jutottam el a családi hagyatéktól a
zen buddhizmusig. Erről szól a legújabb videóm, amiben ennek a bika
hátán ülő különös kis alaknak a tanulságát mondom el.
Bika a falon. Együtt hazafelé. - Történet a zen buddhizmus kincsestárából:
Családi hagyatékból került most hozzánk a falra, és ki tudja mennyi időt fog itt eltölteni. Együtt ballagunk tehát a bikával, csak mi és a táj, a nap, a hold, furulyaszó és a fák.
A Kolostor Őre
ui: a fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>
