Évek című művében Annie Ernaux, a Nobel-díjas francia írónő az
elmúlásról ír. Az elhomályosuló képekről és emlékekről, arról hogyan
válik majd az élettel teli friss pillanat emlékké, és hogyan porlad szét
ez aztán távoli nemzedékek arctalan tömegévé.
Krasznahorkai László, a Nobel-díjas magyar író többször visszatér
munkásságában a társadalom azon rétegéhez, akiknek szinte neve sincs. A
legalul lévőkhöz, akikről a legkevesebb említés sem esik a
történelemkönyvekben, és mégis, akik szinte a hátukon viszik az egész
emberiséget.
Illyés Gyula Puszták népe is ezen a vonalon halad, az említésre sem méltónak hitt arctalan és névtelen réteget mutatja meg.
Stájerország hegyei közt jöttek most velem szemben ismét ezek a témák,
az osztrák szobrászművész, Hortensia Fussy alakjainak képében egy torony
tetején. Különös élmény volt, magával ragadó, elgondolkodtató, emberi
és isteni, valamifajta pátoszmentes áhitat. No de, kezdjük az elején!
Öt napos őszi túrán voltam a feleségemmel, Zsuzsával Steiermarkban, a deutschlandsbergi hegyek környékén. Gyönyörű vidék, kalandos erdei utak, remek szálloda, finom falatok, izzasztó szauna, szóval kellemes napok a gyönyörű osztrák őszben. Deutschlandsberg várában pedig egy pazar kiállítással rendelkező múzeum, amit nem akartunk kihagyni, egy teljes délutánt rászántunk. Írtam már erről korábban.
A vastag kőfalak mögött minden emeleten szépen berendezett termek: kelták, druidák, rómaiak, osztrákok, történelem, gazdaság, hagyomány, különböző tárgyak és eszközök, információk és emlékek. Teremről-teremre haladtam, aztán a zegzugos épületben elindultam egy szűk falépcsőn felfelé, ahogyan az írányítótáblákon lehetett olvasni: a legfelső kilátóhoz. A lépcsőn a korlátot fogva haladtam fokról fokra. Gondoltam biztos szép lesz a kilátás fentről, hiszen gyönyörű őszi napsütés van és messzire ellátni a magasból. Már csak néhány lépés, aztán felértem a tetőtérbe, ahol meglepetés várt: egy különös szoborcsoport!
A vár legmagasabb pontján álltam. Lábam alatt fapadló, fölöttem a tetőszerkezet szintén fából, és mindenhol kellemes faillat. Emberi magasságban pedig ablakok körben. Ahogy beléptem, megfogott milyen tágas, milyen nagy ez a kilátó. A lejjebb lévő termek zsúfolásig voltak múzeumi tárgyakkal és információs táblákkal, viszont ahogy elhagytam azt a részt, és a szűk falépcsőn felkapaszkodtam, itt már egy nagy szabad tér fogadott. Mintha kitágult volna a létezés. Ezt az élményt fokozta a falakon körbefutó hosszú ablaksor, amin keresztül messzire el lehetett látni. Mintha felemelkedtem volna a táj fölé az égbe, mégis egy biztonságos térben lennék. Valamifajta buborékszerű állapotban. Hallani lehetett, hogy a torony körül fúj az őszi szél. Körbenéztem, majd lassan közelítettem a szobrokhoz.
Nagyításhoz klikk a képekre!
Különös karakterek. Eltérőek, de mégis együtt vannak. Kik ők? Itt állnak némán a vármúzeum tetején, jelenlétük valamit mondani akar a látogatónak. Úgy tűnik, nem a keltákhoz, nem is a druidákhoz tartoznak, inkább mostani korok emberei ők. Semmi dísz, korona, vagy ilyesmi. Talán a hétköznapok alakjai, a környék és a természet egyszerű emberei. Nézem őket innen, figyelem onnan, miközben lassan körbejárom a szoborcsoportot. Hangtalan néma gesztusok, sokatmondó tekintetek.
Teljes csönd a tetőtérben. Csak az ablakon keresztül hallani valamelyest a szelet, látni a ragyogó napsütést, és a szem messzire képes szaladni a környező falvakon és dombokon. Lábam alatt a múzeumban a több ezer éves kelta tárgyak, a római kori emlékek, és a környék hosszú-hosszú történelmi hagyatéka. Maga az épület is, ahogy kiemelkedik az itteni földből és a dombok fölé magasodik, egyfajta idők fölé emelkedő emlékhelyként áll masszívan a tájban. E földből kinőtt torony csúcsán pedig, a környék fölött lebegve létezik ez a kilenc szobor. Magával ragadó volt a helyszín ezekkel a bronzba öntött mozdulatlan és néma alakokkal. Hatása alá kerültem a jelenségnek, amikor a szemem sarkában észrevettem a falon egy táblát.
Nagyításhoz klikk a képekre!
Christian Teissl, osztrák író és germanista 2019-es szavai voltak a szoborcsoportról. Az ablakpárkányon találtam egy tájékoztató könyvet is. Hortensia Fussy, osztrák szobrásznő alkotása ez. Kiderült, hogy alakjai különböző karaktereket képviselnek: a nemesgazda, a kedves, az erényes, a gazember, filozófus, a stájer Don Quijote, stb. Egyre érdekesebb ez az egész, gondoltam magamban.
Teissl úr egy Paul Cezanne mondatot említ: "Sietnie kell az embernek, ha valamit látni szeretne, mert minden eltűnik."
Aztán felhívja az olvasó figyelmét, hogy Cezanne ezt a 19. és a 20. század fordulópontján mondta, de ma még nagyobb érvénnyel bír ez az üzenet. Ekkor jutott eszembe Annie Ernaux: "Eltűnik majd az összes kép." Annie Ernaux meg kívánt menteni valamit abból az időből, amiben már soha többé nem leszünk. Sikerült neki. És ekkor kezdett bennem felderengeni, hogy talán Hortensia Fussy szoborcsoportja is valami ilyesmiről szól.
Tovább olvasom a falon lévő táblán Christian Teissl sorait és rájövök, hogy a megérzésem nem állt távol, hiszen azt írja, hogy minden eltűnik a világból. Eltűnnek a nyelvek és a dialektusok, a madár- és növényfajok, illemszabályok és rítusok, még az olyanok is, amik évezredeken át öröklődtek generációkon keresztül, például a kézzel írás hagyománya. Felhívja a figyelmet arra is, hogy ez az eltűnés folyamatos és állandó, szinte észrevétlenül megy végbe minden egyes nap, csendben és világszerte.
Szóba kerül, hogy kilenc szobor van, pontos mértani távolságra egymástól, egy szabályos geometriai elrendezésben. Mindegyik egy külön mikrokozmosz, és így együttesen a kilenc alak adja a teljes formát, ami a tizedik elem. Olyan az egész, mint egy építészeti struktúra. Aztán helyi alpesi legendák is szóba kerülnek a kővé vált emberekről és bűnökről. Egyre érdekesebbnek találom ezt az egészet. A sorokat olvasva a tekintetem újra és újra visszatér a csoporthoz. A néma alakokhoz, akik talán tényleg ebből a földből származnak, és itt leltek végső nyugalomra, szobor formában a környék csúcsán, a falvak fölött mozdulatlanul lebegve. Tekintetük pedig emlékeztet minket: talán a múló időre.
Aztán felhívja az olvasó figyelmét, hogy Cezanne ezt a 19. és a 20. század fordulópontján mondta, de ma még nagyobb érvénnyel bír ez az üzenet. Ekkor jutott eszembe Annie Ernaux: "Eltűnik majd az összes kép." Annie Ernaux meg kívánt menteni valamit abból az időből, amiben már soha többé nem leszünk. Sikerült neki. És ekkor kezdett bennem felderengeni, hogy talán Hortensia Fussy szoborcsoportja is valami ilyesmiről szól.
Tovább olvasom a falon lévő táblán Christian Teissl sorait és rájövök, hogy a megérzésem nem állt távol, hiszen azt írja, hogy minden eltűnik a világból. Eltűnnek a nyelvek és a dialektusok, a madár- és növényfajok, illemszabályok és rítusok, még az olyanok is, amik évezredeken át öröklődtek generációkon keresztül, például a kézzel írás hagyománya. Felhívja a figyelmet arra is, hogy ez az eltűnés folyamatos és állandó, szinte észrevétlenül megy végbe minden egyes nap, csendben és világszerte.
Szóba kerül, hogy kilenc szobor van, pontos mértani távolságra egymástól, egy szabályos geometriai elrendezésben. Mindegyik egy külön mikrokozmosz, és így együttesen a kilenc alak adja a teljes formát, ami a tizedik elem. Olyan az egész, mint egy építészeti struktúra. Aztán helyi alpesi legendák is szóba kerülnek a kővé vált emberekről és bűnökről. Egyre érdekesebbnek találom ezt az egészet. A sorokat olvasva a tekintetem újra és újra visszatér a csoporthoz. A néma alakokhoz, akik talán tényleg ebből a földből származnak, és itt leltek végső nyugalomra, szobor formában a környék csúcsán, a falvak fölött mozdulatlanul lebegve. Tekintetük pedig emlékeztet minket: talán a múló időre.
Teissl úr említi, hogy Hortensia Fussy munkássága olyan régiókba száll le, amiket nehezen érzékelünk, ami a létezés mélyrétege, aminek kincseit és rejtett értékeit a felszínre hozza, majd szobrai által próbálja láthatóvá tenni a láthatatlant. Mindezt Cézanne szellemében sietve, hogy még meglássunk valamit, mielőtt túl késő lenne.
Csöndben sétáltam körbe és körbe a szoborcsoport körül. Majd megálltam és figyeltem. A környék emberei ők. Alpesi alakok. Tele érzésekkel, gondolatokkal, örömmel és bánattal, bűnökkel és áldással. Élték egyszerű életüket, gondozták a tehenüket, gyereküket, fát vágtak és fűtöttek, templomba jártak, vagy várat építettek. Éltek, meghaltak, itt voltak, itt vannak.
A Kolostor Őre
Kapcsolódó bejegyzések:
- Krasznahorkai, a magyar Nobel-díjas >>
- Annie Ernaux, a francia varázsanyó >>
- Illyés Gyula, Puszták népe >>
Csöndben sétáltam körbe és körbe a szoborcsoport körül. Majd megálltam és figyeltem. A környék emberei ők. Alpesi alakok. Tele érzésekkel, gondolatokkal, örömmel és bánattal, bűnökkel és áldással. Élték egyszerű életüket, gondozták a tehenüket, gyereküket, fát vágtak és fűtöttek, templomba jártak, vagy várat építettek. Éltek, meghaltak, itt voltak, itt vannak.
A Kolostor Őre
Kapcsolódó bejegyzések:
- Krasznahorkai, a magyar Nobel-díjas >>
- Annie Ernaux, a francia varázsanyó >>
- Illyés Gyula, Puszták népe >>
Moldova György
