A legendás Andrea Bocelli nem oly rég egy férfi bánatát énekelte meg a toszkán dombok felett, most azonban felvette a karácsonyi kabátját, hogy egy ünnepi kisfilmmel örvendeztesse meg az átszellemült évvégi közönséget.
Teljes karácsonyi hangulat,
ahogy kell, már csak egy piros coca-colás kamion hiányzik, de egyébként tökéletesen hozza a kisfilm az ilyenkor elvárhatót. Hogy giccses? Hát, persze. Hollywoodian meseszerű? Naná! Csöpögős és szirupos parádé? Teeerrrrmészetesen! Ahogy kell, ahogy illik, ahogy a nagyközönség fogyasztja Jézus üzenetét. Sokszor azon gondolkodom, hogy vajon tényleg így kell ennek lennie? És minden évben arra jutok, hogy nem egyszerű a válasz.
Ha lefejtjük Jézus történetéről
az elvadult egyházi fanatizmust, hogy a jelenség sokkal mélyebb rétegét a spiritualitás, a pszichológia, vagy a miszticizmus közeléből nézzük, valami olyan szintje bontakozik ki az emberiség és az isteni dimenzió kapcsolatának, amit tényleg nehéz felfogni, átélni, megfogalmazni. A már-már misztikusnak számító pszichológus, Carl Gustav Jung is sokat írt Jézus Isteni dimenziójáról, a kollektív lélekben betöltött helyéről, de spirituális vezetők is felfejtették már ennek a mélyrétegét. Azt, aminek befogadása még egyénenként sem könnyű, nemhogy óriási tömegek számára.
Valamiért azonban mégis
úgy alakult jelen történelmünk itt a földön, hogy Jézus, és még néhány hozzá hasonlóan Isteni Megtestesülés üzenetét magunkkal kell hogy vigyük a tudatunkban, hogy generációról-generációra hagyományozódjon át. A nagy tömegek számára közvetítő médiumként erre pedig most úgy tűnik a legkisebb közös többszörös, a cukorszirupos, hollywoodi népmese a legalkalmasabb. Régen a templomok és kolostorok, vagy a misztikus barlangok, ma a youtube és az algoritmusok, holnap pedig ki tudja...
Addig pedig két csokis szaloncukor között kukkantsunk be a Bocelli család karácsonyába! Ki tudja, talán Jézus is odaül majd mellénk és megnézi:
Teljes karácsonyi hangulat,
ahogy kell, már csak egy piros coca-colás kamion hiányzik, de egyébként tökéletesen hozza a kisfilm az ilyenkor elvárhatót. Hogy giccses? Hát, persze. Hollywoodian meseszerű? Naná! Csöpögős és szirupos parádé? Teeerrrrmészetesen! Ahogy kell, ahogy illik, ahogy a nagyközönség fogyasztja Jézus üzenetét. Sokszor azon gondolkodom, hogy vajon tényleg így kell ennek lennie? És minden évben arra jutok, hogy nem egyszerű a válasz.
Ha lefejtjük Jézus történetéről
az elvadult egyházi fanatizmust, hogy a jelenség sokkal mélyebb rétegét a spiritualitás, a pszichológia, vagy a miszticizmus közeléből nézzük, valami olyan szintje bontakozik ki az emberiség és az isteni dimenzió kapcsolatának, amit tényleg nehéz felfogni, átélni, megfogalmazni. A már-már misztikusnak számító pszichológus, Carl Gustav Jung is sokat írt Jézus Isteni dimenziójáról, a kollektív lélekben betöltött helyéről, de spirituális vezetők is felfejtették már ennek a mélyrétegét. Azt, aminek befogadása még egyénenként sem könnyű, nemhogy óriási tömegek számára.
Valamiért azonban mégis
úgy alakult jelen történelmünk itt a földön, hogy Jézus, és még néhány hozzá hasonlóan Isteni Megtestesülés üzenetét magunkkal kell hogy vigyük a tudatunkban, hogy generációról-generációra hagyományozódjon át. A nagy tömegek számára közvetítő médiumként erre pedig most úgy tűnik a legkisebb közös többszörös, a cukorszirupos, hollywoodi népmese a legalkalmasabb. Régen a templomok és kolostorok, vagy a misztikus barlangok, ma a youtube és az algoritmusok, holnap pedig ki tudja...
Addig pedig két csokis szaloncukor között kukkantsunk be a Bocelli család karácsonyába! Ki tudja, talán Jézus is odaül majd mellénk és megnézi:
A Kolostor Őre
