íróasztal

Újévi jókívánság:
kreatív és örömteli íróasztalt!

Kedvelem az íróasztalokat, és különösen azokat, amiket munkájuk közben láthatok. Alkotótársak ezek a bútorok, múzsa, fegyverhordó, szerszámosláda, vagy akár alkímiai műhelyként is szolgál. Ősi társ, még ha modern eszközökkel is pakoljuk tele. Jöjjön tehát így az év végével egy különös személyes hóbort az íróasztalok varázslatos világából.

 Két nagy alkotói univerzum tölti ki az életemet,  és mindkettő ugyanahhoz az íróasztalhoz köthető. Az egyik világban pénzt kezelek, saját tőkét fektetek be Európa részvénypiacain, a másikban pedig szövegeket írok hobby jelleggel. Cikk, blog, haiku, könyv, miegymás. Mindkét tevékenységet kedvelem, és már hosszú évek óta folytatom. E két világot pedig sok minden egyéb mellett egy fontos dolog köti össze: az íróasztalom. Széles, nagydarab, masszív barna asztal. Kedvelem, tisztelem, társnak tekintem, és örömmel tölt el, hogy már hosszú évek óta menetelünk együtt az idő hullámzó ösvényén. Több ez számomra egyszerű használati tárgynál. Szimbólum ez, egy műhely, csendestárs, coach, mentor, alvállalkozó, és még sorolhatnám a szerepeit. Sok időt töltök mellette, tulajdonképpen az életem nagy részét.

Régóta tudatosult már bennem e szoros kötődés, és azt vettem észre, hogy kíváncsian figyelem más alkotó emberek asztalait is. No, nem a kertek alatt lopakodva éjjel, hanem fotókon keresztül, amik elérhetőek a neten, újságban és könyvekben, vagy amiket élőben láthattam. Vannak idoljaim a befektetési világból, és vannak idolok az irodalmi szférából. Szívesen tanulmányozom az ő munkásságukat. Az tűnt fel az évek alatt, hogy interjúkban, képeken, sokszor találkozhatom alkotásuk fő helyszínével, az íróasztallal. Ahol tudható, hogy ők is sok időt töltenek. Ahol a remekműveket kidolgozzák, ahol a nagy döntések megszületnek, ahol tevékenyek, ahol alkotnak, gyötrődnek, és ahol talán, alkalomadtán megtörténik a csoda. Kíváncsian tekintek tehát idoljaim asztalaira.

A fent említett két különböző univerzum egy-egy képviselőjét hogy megemlítsem, álljon itt példaként Warren Buffett és Nádas Péter. A befektetési világ élő legendája és nagy öregje Warren Buffett. Aki követi, ismerheti szerény irodáját és íróasztalát. A kortárs irodalom kiemelkedő mestere pedig Nádas Péter, és az ő híres gombosszegi íróasztalát talán nem kell bemutatni e sorok olvasóinak. Ezen fenti két asztal körül szerintem varázslat van. Csoda hát, ha megbabonáz? Hosszan folytathatnám a sort idoljaim íróasztalairól, de talán már ebből is érthető a lényeg.

Hasonló kíváncsisággal és áhítattal tekintek a már nem élő alkotó emberek asztalaira is. Régi fotókon, vagy könyvekben, a neten figyelem ezeket, vagy esetleg múzeumban. Álljanak akár az üzleti, akár a művészeti szférában. Túlzás talán ezt mondanom, de mégis, valahogy megbabonáz, inspirál és elgondolkodtat, lenyűgöz és kíváncsivá tesz maga a tárgy, az asztal, és annak a különös aurája. Nyilván vannak mesteremberek, akik a saját szerszámosládájukból kedvelnek bizonyos eszközöket, ami a szívükhöz nőtt, dolgozzanak bármilyen szakmában, legyenek akár építészek, rendőrök, orvosok, taxisok, fodrászok, festők, bármi. Engem az íróasztal nyűgöz le, és annak is az alkotó mágiája.

Kicsi, nagy, tekintélyes, szerény, praktikus, zsúfolt, letisztult, fa, acél, műanyag, és különböző verziók, különböző hangulatok. Pláne kedvelem, ha olyan alkotónak tekinthetek az asztalára, akinek munkája és/vagy személyisége közel áll hozzám, és tudok is az életéről valamennyit. Ilyenkor még inkább kíváncsi leszek arra, hogyan és milyen körülmények között, milyen asztalnál alkot az illető. Butaság lenne ez vagy bolondság? Elfogadom, ha így gondolja az olvasó, együtt tudok élni ezirányú véleményével, mindenesetre engem feltölt és inspirál az íróasztalok világa, és ezért hoztam most egy különleges jókívánságot a Librarius olvasóinak az új évhez.

Sok mindent szoktak ilyenkor egymásnak kívánni az emberek, boldogságot, bőséget, szerencsét, egészséget, vidámságot, és hasonlókat. Ez mind szép és jó, én viszont továbbmegyek:

Kreatív és örömteli, alkotásban gazdag íróasztalt kívánok az újévhez minden kedves olvasónak! Találja meg mellette a kiteljesedés szépségét, az alkotás örömét, az élet mélységét és bölcsességét. És ha mindez megvan, ha sikerült, akkor ossza meg velünk, hogy tanulhassunk, hogy inspirálódjunk, hogy legyen min töprengenünk 2025-ben is a saját jól megszokott asztalunknál.


A Kolostor Őre


ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Ünnepi hangulatban

Ünnepi fények közt lépkedünk Zsuzsával Sopron belvárosában. Amúgyis kedvelem az épületeit és a hangulatát, de így a karácsony közeledtével különös varázsa van ezeknek az utcáknak és tereknek. Emberek mindenfelé, sapka, sál. Puncs és forralt bor illatát hozza a hideg decemberi este. Sültek, cukorkák, és egyéb finom falatok. Karácsonyi árusok, kézműves ajándékok. Lassan közelítünk esténk tervezett helyszínére, a belvárosi evangélikus templomhoz, ahol Szekeres Adrien ad ünnepi koncertet.

Az utcába befordulva már messziről kígyózó sort látunk. Mindenki türelemmel vár a hidegben. Beállunk mi is. Ahogy hallom, még a hétköznapok dolgai tölti ki a körülöttünk állók beszélgetéseit. Bevásárlás, busz, orvos, kisebb-nagyobb nyűgök és örömök, aztán egyszercsak megindul a sor, kinyílt a templom ajtaja.

Helyet foglalunk az évszázados falak közt, és lassan tele lesznek a padsorok, a később érkezők pedig a karzatra mennek fel. Csendesedik a tömeg zsizsegése, távolodunk a hétköznapoktól, érezhetően kezdünk egyfajta ünnepi emelkedettségbe kerülni. Aztán sötét lesz és megkezdődik a csoda.

Szekeres Adrien megjelenése angyali. Hangja betölti a templomot, és a soproni közönség érezhetően hálás. Látni köztük nagyságos dámákat, de félretaposott viseltes cipőjű egyéneket is, akiknek talán nem volt egyszerű a jegyet megvenni, és mégis itt vannak.

Gyönyörűek a dalok, ünnepi, meghitt és felemelő a hangulat. Modern kor ide, mesterséges intelligencia oda, mégis van ebben valami ősi és mágikus, amikor egy angyal száll az emberek közé, hogy dalával megérintse a szíveket. Sopron pedig érezhetően boldog, dúdol, tapsol, énekel, legalábbis a városból azok, akik ott vannak.

Ismert és kevésbé ismert dalok egymás után angolul és magyarul, köztük néhány kedves kommentárral. Halleluja, Híd a folyón, Olyan mint te, Ave Maria, és egyebek. A művésznő ihletetten és magabiztosan érintette meg több száz ember figyelmét és szívét. Megérintette, megforgatta, felemelte a fénybe, aztán jó éjszakát kívánva útra bocsájtotta őket. Ünnepi volt az este, meghitt és csodálatos.

A templom ajtaja újra kinyílt és szépen lassan távozott a sokaság, az elegáns és a félretaposott cipők egyaránt. Hazaindultak az emberek a soproni éjszakában.


A Kolostor Őre

Caspar David Friedrich mindent látó mágikus szeme

 

A híres német festő születésnapjának 250. évfordulóját ünnepelte idén a kulturális világ. Mivel egyik festménye különös személyes érintettségbe lép a sziklákon és a ködtenger felett vándorló lelkemmel, ezért beleástam magam én is alaposan a témába. Több cikken, interjún, könyvön és dokumentumfilmen rágtam át magam idén. Leültem Friedrich úr szemlélődő vándorai mellé, hogy együtt nézzük a hajókat, a tengert, az eget, a tájat, a világot, és talán önmagunkat, vagy inkább a rajtunk is túlmutatót. Magányos, csendes szemlélődésem végül elvezetett az egyik legkülönösebb jelenséghez, magához Caspar David Friedrich mágikus szeméhez. Rám tekintett, én rá, és mintha kettőnk között lett volna még valami természetfeletti. Erről fog szólni mostani írásom.

 Különös utazás egy különös alkotó világában,  ahol otthonosan érzem magam a megfestett alakok társaságában. Magamhoz közel érzem őket. Vándorolnak, tűnődnek, szemlélődnek, kérdéseiket az égre vetik, a hullámokat hallgatják, a felhőket figyelik, vagy a holdat, mintha az élet rejtelmeit próbálnák megfejteni. Csönd, nyugalom, vágyakozás, talán remény, esetleg megváltás, és mindezek mögött egy furcsa szem. Talán kapuként szolgál ez a különös szemgolyó, de hogy honnan és hová? - kérdezhetné kedves olvasóm, és mielőtt választ próbálnék adni, ez a kapu kérdések további özönét boríthatná ránk - ki van ezen az oldalon, ki van a túloldalon, hányan vagyunk, ki figyel kit, ki észlel kit? CSITT! Itt álljunk meg az őrület küszöbén, ne mozduljunk sehová, bele ne zuhanjunk a téboly sötét szakadékába! Vizsgáljuk meg inkább egyelőre magát, ezt az emberi szemnek álcázott kaput! Mert bizony átjáró ez, nem más.

 Antikváriusok titkos földalatti szövetségének  összehangolt és lelkiismeretes munkája kapcsán, hosszú várakozás után ért el hozzám egy ritka könyv. Magyarország egyik nyugati, határszéli kis városában vettem át a művet a sok százéves belvárosi épületek egyik csendes üzletében. Kiváló antikvárium, évek óta járok oda, sok szellemi kinccsel adományozott már meg. Így adódott most is.

Ahogy a Friedrich-i ködtenger fölött a sziklákon belekap a vándor hajába a szél, úgy borzolta az enyémet is a hideg őszi, óvárosi fuvallat. A kabátot szorosabbra húztam, és bár bot nem volt nálam, de lépteimet szaporáztam, majd jólesően nyitottam ajtót az antikvárium kicsi, ám kellemesen fűtött helyiségébe. Megérkezett a könyve! Ez igazán remek, köszönöm! Pár kedves mondat még oda-vissza a témáról, a hogylétről, egészségről, időjárásról és művészetről, lottószámok, tőzsdetippek, és horoszkóp, na jó, ennyire azért mégsem, de mégis, a beavatottak összekacsintása a könyv átvételekor, fizetés és távozás. Táskámba került tehát a rég várt mű: Földényi F. László 1986-as könyve Caspar David Friedrichről.

 Hosszan,  nagyon hosszan tudnám mesélni elragadottságomat az egész témával kapcsolatban, de tényleg gátat kell szabni lelkesültségem áradásának, és szikár aszkétizmust kéne megvalósítani mondataimban, mint ahogy a mester dolgozott szigorúan letisztult műhelyében. Letisztultság, üresség, szikárság, csak semmi felesleg, figyelmet elvonó flanc és dísz. Teljes odafigyelés, koncentráltság, és talán érzi az olvasó, hogy a koncentrált figyelem által már közelítünk írásom témájához: a festő mindent látó mágikus pillantásához. Magához a szemgolyóhoz.

 Földényi F. László egy ponton arról ír,  hogy annyira megérintette Friedrich munkássága, hogy megingathatatlanul hitt abban, hogy személyesen neki festette a képeket. Nálam ez egy picit még tovább ment, mert én viszont úgy érzem, hogy nemcsak hogy nekem festette azokat, hanem a ködtenger felett a sziklákon, ott valójában engem festett meg! Aztán Földényi úr még továbbviszi ezt a szálat, miként és hogyan alakult nála a viszony, és hogy... na de látja, kedves olvasóm, ismét elkanyarodok, csapongok, tévelyegve vándorlok a Friedrich-i univerzum hatalmas természeti labirintusában, pedig a mágikus szemről tettem említést és ígéretet, arról kéne hát beszélnem. Kanyarodjunk tehát most már tényleg rá!

Földényi fantasztikus dolgokról ír a festő kapcsán, és ezek közt szóba kerül az 1810-ben készült önarckép is, amit könyvének borítójául választott. Caspar David Friedrich néz ránk, több mint kétszáz évvel ezelőttről. Álljon meg itt egy picit az olvasó, ha kérhetem. De, tényleg! És csak figyelje meg ezt a tekintetet. Időzzön el nála egy kicsit...

"Minden idők egyik legszuggesztívebb önarcképe."

- így jellemzi ezt a képet Földényi úr. A könyvben aztán lehet olvasni az arc mögötti életútról, halálról, sebekről és nehézségekről, majd szóba kerül némi biológia is, szőrzet, izomzat, stb. majd mélyre megy a szerző és azon elmélkedik mi határozza meg az embert, a viselkedését, és mit lát ebből a külvilág. Érdekes fejtegetés jön itt a könyvben arról, hogy minél tovább figyelünk valakit, annál rejtélyesebbé és titokzatosabbá válik. Ezt érzi ezzel az 1810-es képpel is a szerző. És itt aztán egy fontos pontot kihangsúlyoz!

 Felhívja a figyelmet arra,  hogy a képnek a mértani közepén helyezkedik el az a bizonyos szem. És nem szemek! Csak szem. Ugyanis csak az egyikről van most szó. Caspar David Friedrich jobb szeme a kép középpontjában van, és annyira erős a tekintete, hogy újra és újra magához rántja a figyelmünket. (igen, így írja Földényi: magához rántja) Ez a szem a centruma, mértani közepe a képnek, és tényleg olyan, mintha önálló életet élne. Ráadásul a másik szem árnyékban van, a haj és a szakáll is ad egyfajta körívet a szem köré, és minél tovább nézem, annál inkább igazat kell adjak a szerzőnek. A szem a főszereplő, egy különálló lény, minden más csak statiszta. Közelebb hozom magamhoz a képet, digitálisan is nézem, meg a könyvben is, távolítom, közelítem, nézem innen és onnan, és tényleg figyel az a szem, magához ránt. Elkap, csak néz és néz és néz, de mit akar mondani? Vagy tényleg csupán néz, és ennyi? Én is nézem őt. Én mit akarok mondani? Semmit. Csak nézzük egymást egyre mélyebben.

Földényi tovább megy ennél, és azt mondja "nem a világot szemléli, hanem befelé tekint". Ajjaj, itt már tényleg meghajlik a tér, ráadásul ismét igazat kell adnom, minél tovább nézek bele abba a tekintetbe, abba a különálló lénybe, abba a szemgolyóba, azt kell mondjam: tényleg. És szinte már várom hogy pislantson, megmozduljon. Azon kapom magam, hogy meg sem lepődnék. Az arc mozdulatlan marad, de az a szem egyszer csak pislantana egyet. A továbbiakban az a kérdés merül fel bennem, ha Friedrich úr egyszerre tekint rám és a világra, ráadásul úgy érzem, hogy belém lát, és közben még kiderül az is, hogy valójában ő önmagába tekint saját magába, akkor vajon hová irányul az én figyelmem?

Zérópont, origó, ilyen kifejezések is elhangzanak a szem kapcsán a könyvben. Itt aztán súlyos témák jönnek elő, úgymint halál, és korábbi lapokról tudhatjuk, hogy a festőnek milyen szoros és sűrű kapcsolata volt a halállal többször is a családjában, ezért a szerző arra jut, hogy az önarckép mintha a halálból nézne vissza ránk. A későbbiekben szó szerint így fogalmaz:

"Ez a szem egy új terhet rak a néző vállára: az elmúlás terhét."

Mit lehet ehhez hozzátenni? Földényi úr túloz? Nem hiszem. Sőt, fokozza. Ez a tekintet a halál felől rendezi újra az életet - írja - éjszakai szem, a sötétben is világít, nincs ami elkerülné a figyelmét.

Azon gondolkodom, hogy mindezt kétszáz évvel ezelőtt egy egyszerű, szikár műhelyben elkészítve, letéve az emberiség közös asztalára. Azt érzem, hogy nemcsak a teret, hanem az időt is meghajlítja ez a szem. Túllép életen, halálon, emberen, ködtengeren és sziklákon, magán a vándoron is, és csak figyel. Nem mond semmit. Nem kellenek szavak. Itt már nincsenek is szavak. Csend van. Magány. Élet. Halál. Mindenség.

250 éve született Caspar David Friedrich. Meghalt? Talán. De ki is ő valójában? Nem tudom. Mindenesetre itt van velünk és figyel. Itt van a szem, és talán, néha egy-egy pislogás.


A Kolostor Őre


ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Caspar David Friedrich és a vándor

Nagyításhoz klikk a képre!

A kulturális világ az idei évben ünnepelte az egyik legjelentősebb német festő, Caspar David Friedrich születésnapjának 250. évfordulóját. A témával azután kezdtem el mélyebben foglalkozni, miután rájöttem, egyik képén (a fenti) megfestett engem. Egyszer hasonlót éltem már át Claude Monet csónakban ülő alakjával kapcsolatban, és most újra, tessék, én magam állok ott vándorként a hegyen, legalábbis ennyire ezt érzem Caspar David Friedrich ecsetvonásából. Nézzük meg a témát részletesebben!

Friedrich egy visszahúzódó különc volt,
aki csak alkonyat után hagyta el
drezdai házát hosszú sétákra.
- írja a Deutsche Welle

Alapjaiban változtatta meg a látásmódunkat,
benne a táj szemlélését. Nem tudunk már többé egy
naplementét úgy nézni, hogy ne gondolnánk Friedrichre.
- említi a kurátor Holger Birkholz

Azt sugallja, hogy a természetfeletti létezik,
de nem válik ideológussá, vagy misszionáriussá.
- mondja egy interjúban Florian Illies művészettörténész.

Ő a közvetítő a végtelen táj és a kép nézője között.
Ahogy hátat fordít nekünk, belemerülve a természet szemléletébe, figyelmeztet a magunk hasonló, szemlélődő testartására, így minket is részesévé, a szó szoros értelmében szereplőjévé tesz a lenyűgöző látványnak.- írja könyvében a művészettörténész Beke László

A városból érkezett vándorok,
akik Friedrich képein újra és újra feltűnnek, valójában megváltásra váró emberek, akik bejárhatatlan labirintusban tévelyegnek, amelyben nehéz megnyugtató értelemre találni. - írja idén egy esszében Földényi F. László

Nos, első lendületre így bemelegítésnek ennyi idézet talán elég is. Térjünk rá a személyesebb vonulatra. Caspar David Friedrich azon képei nyűgöznek le engem igazán, ahol a háttal lévő alakok szemlélik a...ööö... mit is? Zavarba ejtő lehet a kérdés, mert elsőre egyértelműnek tűnik a válasz: naplementét néznek, tengert, felhőket, hajókat, ilyesmit. Mégis, valahogy több van emögött. Nekem úgy tűnik, hogy a szemlélődés, a tűnődés, a válaszkeresés maga. És ez engem nagyon megfog.

Korunk selfie-kultúrájában, ahol mindannyian toljuk bele a pofánkat... elnézést, tehát a derűs mosolyunkat a fotóba, ennek teljesen ellenkezője a festő képein látható alakok. Nem magamutogatók, hanem szerényen szemlélődők. Ők a csendesen tűnődők. És ez érint meg engem nagyon. Ráadásul, alakjai közül leginkább ez a bejegyzés elején látható vándor érint meg leginkább ott a sziklákon a ködtenger felett. Hajába belekap a szél, szinte érezzük a hűvös légáramlást, lábának izmaiban pedig a hosszú út utáni feszültséget és fáradtságot, a táj szépségét, és testtartásának sokatmondó üzenetét. Ahogy ott áll, van benne némi hetykeség, de ott van az alázat is, a magabiztosság, de a kíváncsiság, a keresés, a messzire tekintés is, a sorsba belenézés, figyelés, várakozás, hallgatás, a vándorlás, és sok minden más.

A feljebb említett Földényi F. László 1986-ban már írt egy remek könyvet a festőről, amiben így jellemzi műveit:

"És mégis, ezek a szemérmetlenül szenvedélyes képek, Friedrich többi festményéhez hasonlóan, hihetetlenül elegáns festmények: választékosak, kimértek. A mélyben mindig ott izzik a szenvedély; de az ábrázolás minden esetben rendkívül higgadt. E szenvedélyekkel teli festészet korántsem szenvedélyes. Ellenkezőleg: halk és hűvös, néha pedig dermesztően hideg. Az önfegyelem példaképei ezek a festmények; az önfegyelemé, amely ez esetben nem az élettel szemben tanúsított makacsságnak, hanem a belátásnak a jele."

Caspar David Friedrich munkássága nagy kedvencemmé vált. Lenyűgöző kapcsolat ez a művészet és az emberi természet között. Néhány ecsetvonás mennyi mindent elmond, és milyen ablakokat nyit meg. Micsoda üzenetet közvetít. Szinte archetipikus ez a jelenet: a hegy tetején ott az örök vándor, ahogy a messzeségbe pillant, a ködös távolba. És ezt érzem magamban már régóta. A vándorlás és a szemlélődés örök szellemét.

A Kolostor Őre

ui: Itt lesz egy csodálatos dokumentumfilm az Arte művészeti csatorna közreműködésével Caspar David Friedrichről. Érdemes megnézni, mert egy nem mindennapi alkotó életébe és műveibe tekinthetünk be:

YouTubeLink >>