Rembrandt mester Bécsben

Nagyításhoz klikk a képekre!

Hagyomány már nálunk Zsuzsával, hogy az év első napján mindig egy különleges programot szervezünk. Ez megadja az újév alaphangulatát, inspirálólag hat, segíti az elmélyülést, koncentrálttá és derűssé tesz, talán még jószerencsét is hoz. Imádom ezeket a programokat! Így alakult idén is, mert elsején a Kunsthistorisches Museum Wienben megnéztük, ahogy Rembrandt mester tekintete Bécsre szegeződött.

Csak álltam ott lenyűgözve a sokatmondó öregkori önarcképe előtt, és azon tűnődtem hogy... na de ne rohanjunk még ennyire előre se az életrajzban, se a kiállításban! Csak szépen sorjában.

Tehát szilveszter másnapján, január elsején egy tartalmas és finom újévi reggeli után, délelőtt a Kunsthistorisches Museum Wien felé vettük az irányt, hogy pazar falai közt indítsuk az évet.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Császári pompa, történelmi falak, és lenyűgöző hangulat. Időutazással ér fel egy ilyen épületben lépkedni. Régi korok pompája és méltósága, a császárváros hangulata és gazdagsága.

A lépcsőről integetve köszöntöttem az új esztendőt, a jószerencsét, Rembrandt mestert, a kolostoros blogolvasókat, és mindazokat, akik örömmel fogadják e sorokat.

A termekben Rembrandt mellett az egyik tanítványa, Hoogstraten munkáiból is kiállításra került jópár kép. Sokan kíváncsiak voltak, hömpölyögtek az emberek teremről teremre.

Néztem a portrékat, amiből sok ki volt állítva. Patrónusok, politikusok, egyházfők, nők, férfiak, bibliai alakok, valós és mitológiai személyek. Egy másik kor emberei. Itt is eltűnődtem azon, amin szoktam, mi az ami állandó bennünk, és mi az, ami változó. A fenti képen egy egyházi személy, és egy patrónus politikus látható, és ahogy nézem, elgondolkodtató, hogy mi az, ami most is hasonló lehet az ilyen személyekben, de mi az, ami viszont teljesen más. Korokon átívelően is meghúzódnak bennünk állandó dolgok.

Rembrandt tanítványának ez a képe erről a lakásról teljesen lenyűgözött. Szinte hallom, ahogy nyikordul a festményen nem látható bejárati ajtó, és talán áll is ott valaki. Bejön vajon a lakásba? Szinte mindegy is, hiszen a fény már bejött. Micsoda finomszintű ábrázolása ez a jelenségek néma dinamizmusának. Mozdulatlan tárgyak és a némán belépő fény.

Könnyűnek nem nevezném azt a választást, hogy melyik festményekről írjak itt, mert pazar volt a kínálat a remekművekből. Hoogstraten egy másik lenyűgöző alkotását azért még megemlítem. Sokat morfondíroztam, hogy honnan, milyen szögből lenne érdemes fotóznom az ablakon kitekintő öregurat:

Lélegzetelállító volt élőben ez a kép. A kidolgozottsága, no és az öregúr tekintette. Nagyobb felbontásban és jobb minőségben is érdemes megkeresni a neten ezeket a festményeket, úgy talán még nagyobb élmény lesz.

Rembrandt bibliai témájú képeiből is többet fotóztam, és tűnődtem ott rajtuk, de hosszan tudnám csak felsorolni itt most a benyomásaimat, így inkább csak vázlatszerűen említem meg, és akit igazán érdekel a téma, keresse ki a neten nagyobb felbontásban az adott festményt, és keresse meg rajta az említett motívumot. Érdemes lesz!

- Jeremiás Jeruzsálem pusztulását siratja. Érdemes ezen a képen azt a mély bánatot megfigyelni, és a Jeremiás előtt fekvő szövet részletgazdag kidolgozását.

- Simon éneklő imája. A fény megjelenését érdemes megfigyelni a kép közepén, és a körülöttük lévők tekintetét. A háttérben meghúzódó embereket is, majd ahogy a kép jobboldalán egy alak egy öregúrra tekint, ő pedig be a kép közepébe. Csodálatos az egész kompozíció.

- Tájkép és a többiek Egyiptomba menekülés közben. Fantasztikus itt is a fény dinamizmusa, és szinte hallom, ahogy ropog a tűz. Valaki közel is hajol hozzá, de annyira apró ez az alak, a jelenet és a mozdulat, hogy nekünk is közelebb kell hajolnunk a képhez, hogy jól lássuk. És ekkor, szinte érezni fogjuk a tűz melegét.

Voltak még további fantasztikus bibliai képek, de figyelemreméltóak voltak azok a festmények is, amik teljesen hétköznapi tárgyakat, épületeket, állatokat vagy embereket ábrázoltak. Lenyűgöző műalkotások voltak ezek is. A részletgazdag kidolgozottságuk, vagy a fény játéka, esetleg a sokatmondó némaságuk. Ezekből csupán egyet hadd emeljek még itt ki:

Nagyításhoz klikk a képekre!

Idős tudós egy boltíves teremben ( St. Anastasius). Azt tessék megnézni, kérem szépen! Annak a szobának a végtelen nyugalma, az idős alak, ahogy olvas, és a nyitott ablak. És ismét csak a fény... Szinte hallom, ahogy a vastag falakon túl, kint a napfényben a gyerekek sikongatnak, piacozás zajlik, emberek jönnek-mennek, madarak csiripelnek. Bent a szobában pedig teljes csend. A két világ közt kapuként egy nyitott ablak, azon pedig a beáramló levegő és a fény.

Lassan viszont kanyarodjunk rá Rembrandt fenomenális portréira. Itt is hosszan lehetne ecsetelni több mindent, mert Rembrandt legendásan sok portrét készített, ráadásul sok önarcképet is. És ezek ám az igazán elgondolkodtatóak, hiszen végigkísérik az életét, ami bizony erősen hullámzó volt. Úgyis mondhatnám, magasra vitte az Isten a dolgát, aztán mégis a mélybe zuhant. Ebben persze bőven volt szerepe neki is, hiszen valahol mégiscsak közös "munka" ez az úgynevezett élet, az ember és az Isten közös ügye.

Egészen fiatalkori képeit most nem hozom ide. Azokon derű, báj, kíváncsiság, kópéság, fésületlen bohóság látszik. Későbbi képeiből hozok most ide hármat.

Ezt az önarcképet Rembrandt 1642-ben festette. Ez az a korszak, amikor talán elmondható, hogy a nehézségek ellenére, de mégiscsak élete csúcspontján volt. Szakmailag és a magánéletben is. Innen már csak lefelé ment az út. Ennek fényében érdemes megfigyelni a fenti képet. Magabiztos tekintet, elegáns kalap és ruha, látványosan és feltűnően viselt két vastag lánc, talán aranyból.

Mai áron számítva kb. 1-2 millió euró értékű, több emeletes pazar háza volt Amszterdamban, ami ráadásul ekkor élte aranykorát. Egy gazdag város gazdag festője volt Rembrandt. Az ecsettel igen, a pénzzel azonban nem tudott bánni, ráadásul halálok sorozata is sújtotta a családot, így aztán lejtmenetbe került a mester élete.

Ugrunk 10 évet az időben: 1652-ben készült a fenti festmény. A tekintet még elszánt, a ruha már szakadt. A két kéz még magabiztosan és tettrekészen a csípőn, ám mégis belengi valami baljós hangulat.

1655 és 57 környékén járunk az időben. Erről a képről szinte nem tudtam levenni a szemem. Újra és újra vissza kellett mennem hozzá a teremben. Komolyan mondom, megsajnáltam. Tessék nézni azt a tekintetet!

Barázdák a szem alatt, gondterhelt homlokráncolás, az az enyhén visszaszívott alsó ajak, és az a csendes kétségbeesés, ami árad belőle. Tényleg megsajnáltam, legszívesebben megöleltem volna. Rembrandt ekkor csupán pár évvel volt idősebb, mint én most.

Újabb tíz éves ugrás az időben: 1665 körül járunk. A sokat megélt mester tekintete ez. Itt már egyfajta sztoizmus, amolyan minden mindegy nézése van. A tekintében még ott van egy kis kíváncsiság, szemlélődés, távoli tűnődés, és a sokat megélt szelíd ember derűje. Nincs már ambíció, csak a jól elvégzett munka öröme. Nem tesz mást, csak amihez ért: fest. Kezében az eszközök, egyszerű ruha, a háttérben pedig két nagy kör, talán a föld, talán más, talán az egyetemes művész szimbóluma az univerzumban.

Rembrandt ezután a festmény után pár évvel, 1669-ben halt meg elszegényedve. Egy névtelen sírba temették.

A Kolostor Őre