Rejtélyes kőpiramis az ausztriai erdő sűrűjében

Senki sem tudja mikor épült, kik építették, és miért. Egy biztos: évezredek óta áll ott. A szomszédságában pedig egy különös szabadkőműves kastély. Túrabakanccsal indultunk a rejtélyek nyomába.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Ízletes és tartalmas reggeli közben Zsuzsával azon tanakodtunk a kastélyhotel vastag falai között a Schloss Rosenauban, hogy a tojásrántotta mellett kihajtogatott térképen vajon melyik utat válasszuk, hogy eljussunk úticélunkhoz, a közeli erdő sűrűjében fekvő kőpiramishoz. A hotelban kevés vendég, finom falatok, kint hulló falevelek és csodás őszi idő. Reggeli után még egy erős fekete espresso, aztán térkép a hátizsákba, túrabakancs fel, és irány az erdő!

Magas fák között itt-ott madárhang, távolban pedig az erdészek motoros fűrészei dolgoznak kíméletlenül. A levegő szinte ropogósan friss és hűvös, rajtunk pedig meleg mellény, így aztán könnyedén tapossuk az utat. Beljebb jutunk az erdőbe, egyre beljebb. A környező kis falvak hangjai már halkulnak. Csendesség vesz körül. És az esőzések utáni ázott erdő illata. Fenyőerdő. Imádom ezt. Itt kint a természetben, és bent a szaunában is. Auuuffguuuss - ahogy azt osztrák mondja, és már indul is a felöntés a forró szaunakövekre. Fenyőillat, gyümölcs, menta, vagy egyebek. A szaunavilág izzasztó boldogsága...

Némán ballagunk tovább az erődben, hiszen tele vagyunk még élményekkel a tegnapi szabadkőműves múzeum látogatása után. Még azt emésztjük csöndben lépkedve. Különös történelmi utazás volt, a mai rejtély-adagunkat pedig itt a szomszédságában lévő kőpiramis adja. Bakancsos lépteink aztán egy információs táblához vezetnek:

Nagyításhoz klikk a képekre!

A kőpiramisról tájékoztatja a tábla a túrázókat. Azt írják, hogy az építmény történeti háttere a sötétbe vész. Nincs írásos említés róla. Vannak vélemények, amik több ezer évvel ezelőtti kelta temetkezési, vagy istentiszteleti helynek tartják. Más vélemények szerint középkori megfigyelő bázis volt a tűzveszélyek ellen. Most magas fák veszik körül, de korábban nem volt ez így.  A környék pusztaság volt, és kiváló kilátás nyílt innen a tájra. A terület a 18. század második felében már gróf Schallenberg Leopold tulajdonában volt, akié a Rosenau Kastély is, és aki szabadkőműves páholyt alapított ott e különös kastély falai közt 1747-ben.

Közel járunk, nagyon közel, talán már szemmel is látni... Haladunk, lépkedünk, közelítünk... aztán egyszer csak megérkezünk.

A növények bár benőtték (eszembe jut az "Élet az ember után" című sorozat) itt-ott omladozik is, de mégiscsak van valamifajta rejtélyes üzenete. Mint ahogy a titokzatos erdei várromoknak szokott lenni. Valamikor nagy dolgok történhettek itt. Fontos helyszín, fontos emberekkel. Talán papokkal, talán katonákkal, vezetőkkel, misztikusokkal és gyógyítókkal, ki tudja. Rejtélyes és ködbevésző múlt... Most csak a csönd, a tájra boruló évezredes némaság. Körbejárjuk, megvizsgáljuk innen-onnan.

Négy kör alakú szintből áll, magassága 6,8 méter, átmérője 16,5. Nagyon régi építmény, de vajon mennyi ideig volt használatban? Az is lehet, hogy évszázadokon átugorva, különböző csoportok más-más célokra használták. Beindul a fantáziám.

Lépkedek körbe-körbe, és magamban haladok vissza az évszázadokban. Mit csináltak itt az 1700-as évek szabadkőművesei? Vagy a környékbeli földművesek az 1400-as években. Esetleg az ősi germánok, kelták, és ki tudja még kik, akár több ezer évvel ezelőtt? Őrködtek? Áldoztak, temettek, gyógyítottak, kincset rejtegettek, titkos beavatások, kivégzések, temetések, születések, babonák és mágiák, rítusok és harci imák. Ki tudja. Csak úgy lazán és könnyedén suhannak át fejemben a történelmi képek. Aztán csend, visszatérek a jelenbe. Talán ha szembe jönne velem egy Umberto Eco olvasói és rajongói kör, hónuk alatt a Foucault-ingával, jegyzetekkel és műszerekkel, talán választ tudnának adni kérdéseimre. De nincs itt senki.

Lépteim közben azt figyelem, hogy tényleg teljesen kihaltnak tűnik az erdő. Hétköznap délelőtt van, nincs más túrázó itt, csak mi ketten Zsuzsával. Szinte lakatlannak tűnik a táj. Elhagyatottság és csendesség. Csak az ősz, és a hamarosan megérkező tél. 

A rejtélyes kőpiramis körüli egykori nyüzsgés után talán sokszor, hasonlóan elhagyatott időszak következett az építmény életében. A szeánszok elhalkultak, a mágusok távoztak, az őrszemek kihaltak, és teljes csönd ereszkedett a tájra. Élet az ember után. Csak a madarak, a bogarak, a növények, a moha, a szél, a fagyok és a kánikulák, meg ahogy a hold és a nap váltották egymást: aztán az ősz, a tél, a tavasz, és a nyár.


A Kolostor Őre

Szabadkőműves Múzeum Ausztria

Különös kulturális kalandra indultunk Zsuzsával a dombokkal és hatalmas fákkal ölelt kis osztrák völgybe Zwettl mellett, hogy pár napot eltöltsünk a Rosenau Kastélyban, és alaposan szemügyre vegyük ott Ausztria Szabadkőműves Múzeumát.

Nagyításhoz klikk a képekre!

A hulló falevelek és az őszi hangulat kiváló hátteret nyújtott egy ilyen misztikus utazáshoz a páholyok, a testvériség, és a kimondhatatlan titkok világába.

Az első rejtély, amit mindenképp meg kellett oldanunk, hogy a dörmögő osztrák tájszólások széles palettájából vajon melyikkel kell megküzdeni a kastély recepcióján, hogy néhány napos ittlétünk kezdetét vehesse. Az égiek segítségével, a templomos lovagok áldásával, vagy a helyi turisztikai kamara alapos tréningjeinek köszönhetően semmiféle nyelvi, vagy egyéb fennakadásba nem keveredtünk. A súlyos faajtó megnyílt és barátságosan befogadtak.

A barokk kastély belső udvarára lépve már különös hangulat kerített hatalmába. Történelmi falak, vallási és egyéb szimbólumok, aztán modern szállodai szoba, töprengés, tűnődés, jó levegő, őszi csendesség, kíváncsiság.

A szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében tettem fel kérdéseimet a reggeli, a parkolás, a környékbeli túraútvonalak, és hasonló praktikus témákban, hogy aztán hamarosan rákanyarodjunk érkezésünk fő céljára, a szabadkőműves múzeumra.

Nagyításhoz klikk a képekre!

Belépve a különös termekbe, magával ragadó időutazásba kerültünk. Történelmi eszközök, titokzatos szimbólumok, végtelen mennyiségű körző, vonalzó, kalapács, és egyebek.

Az évszázados eszközöktől megszédülve és heves szívveréstől kísérve, legszívesebben kikértem volna egy névre szóló kalapácsot, hogy nekiálljak én is, minimum egy katedrálist építeni.

Aztán ahogy haladtam beljebb a termeken és szembetalálkoztam a történelmi nagyságokkal, kicsit elcsöndesedtem, alább adtam az ambícióból, és katedrális helyett, gondoltam bőven elég lesz az, ha a saját kis kövemet sikerül egyáltalán szépre megfaragnom.

Amikor Admontban jártunk a világ legnagyobb kolostoros könyvtárában, lenyűgöztek az ottani évszázados iratok. Kedvelem az írásnak a régi nyomait. Valahogy engem megérint és megbabonáz a leírt betű. A régi könyvek és jegyzetek, a szellemnek a papírra vetült korabeli nyomai. Ezt kerestem itt is, és lenyűgöző történelmi dokumentumokra találtam.

Több száz évvel ezelőtt lejegyzett kézírások szabadkőműves témában. Hivatalos dokumentumok, baráti üdvözlések, engedélyek, névsorok, és ilyesmik. Sok történelmi irat volt kiállítva. A fenti kép 1742-ből származik, az első osztrák szabadkőműves páholy feljegyzése Bécsből.

Lenyűgöző volt a múzeumnak, nemcsak a tárgyi emlékezete és az eszközök kiállítása, hanem a sok információ, amit az érdeklődőknek nyújtott. A modernkori szabadkőművesség történelme mellett, nyilván itt az osztrák páholyok voltak főszerepben. Informatív volt az egész, profin megszerkesztve, hogy stílusosan írjam: felépítve.

A szabadkőműves Wolfgang Amadeus Mozart kézzel írt sorai nagyon megérintettek. 1787-ből származik, és a páholytársának, Johann Georg Kronauernek írta.

Különös érzés számomra, hogy az olyan történelmi nagyságok, mint pl. Mozart, nincs róla fotó, nincs róla videó, csak festmény, aztán vannak a zenéi, ami már-már égi dallam, és egyszer csak ott áll előttem ennek a távoli, szellemszerű történelmi alaknak a saját kézírása. Valahogy ettől közelivé és sokkal személyesebbé válik. Szinte életre kel a sorok által. Azt írja,

Az elme türelme és békéje sokkal inkább hozzájárul betegségeink gyógyításához, mint a gyógyászat egésze.
(ezt angolul írja)

Igaz és őszinte barátod és testvéred, Wolfgang Amade Mozart, Páholy az Újra Megkoronázott Reményhez tagja.
(ezt németül)

Lehetne sorolni itt bőven az osztrák és nemzetközi hírességeket, de nem kívánom hosszúra nyújtani soraimat, inkább a magyar kapcsolattal folytatom. Szóba kerültek párszor a magyarok is a kiállításon, ezekből most két kis érdekességet emelnék ki.

A soproni Páholy a Testvériséghez érméje, amit 1869-ben alapítottak, és aztán hamar fontos szerepe lett abban, hogy kisegítse a bécsi szabadkőművességet, és részese legyen egy határokon átnyúló közös kezdeményezésnek. Azért volt szükség erre, mert azokban az időkben Ausztriában nehézségbe ütközött a szabadkőművesség gyakorlása, Magyarországon viszont nem, és ekkor ilyen, határon átnyúló közös páholyokat hoztak létre, hogy ne szűnjön meg a működésük. Az osztrákok aztán Pozsonnyal is kiépítettek ilyen együttműködést. Úgy emlékszem, Abafi Lajostól is olvastam erről az egyik könyvében.

Martinovics Ignác története is szóba került, a bécsi és a pesti kapcsolatai és tevékenysége, élete és halála.

Sok mindenről lehetne még írni a téma kapcsán, de elégedjünk meg most ennyivel, hosszabban már nem kívánom ezt ragozni, a figyelem felkeltéséhez talán elég volt. Akit érdekel a téma, annak megéri ellátogatni a Schloss Rosenauba. (a múzeum könyvesboltját nem ám kihagyni!)

Végezetül pedig, mindenki fogjon a kezébe körzőt, vonalzót, kalapácsot, slusszkulcsot, hegedűtokot, műtőollót, teleszkópot, vagy colostokot, és építsen valami igazán hasznos és szép dolgot ott, ahol éppen tevékenykedik, ahol a napjait tölti, ahol az életben jelen van. Egyedül, vagy másokkal, magáért és másokért.

Ottlétünk alatt az időjárás kegyes volt hozzánk, így aztán nagyot túráztunk a kellemes őszi napsütésben a hatalmas fák között. Túrabakancs, aztán dombokra föl, majd a völgybe le, föl és le, egymás után. Egyéb különös helyszíneket is meglátogattunk, erről majd hamarosan itt a blogban.

A szálloda személyzete nagyon kedves volt, de azért a számla rendezése és a búcsúzásunk után senki nem gondolta volna, hogy fél óra múlva újra csak ott fogunk állni a küszöbön kopogtatva.

A zsebemben maradt a szobánk kulcsa. Azt vittük vissza.

Az igazgató nevetve mondta, hogy ez mit jelent.

De ezt nem mondhatom el, ebbe nem avathatom be az olvasót, ez most már egy közös nagy titok.


Üdvözlettel

A Kolostor Őre

A Nobel-díj árnyékában

A legnemesebb ügyek körül is megtalálhatók sötét foltok, a legnagyobb jóakarat közben is felütheti fejét a gonosz.

Pár héttel ezelőtt szó volt itt a blogon az Alfred Nobel életéről készült könyvről. Alapos mű a sikerekről és a kudarcokról, ami aztán végül is a Nobel-díj megteremtésében csúcsosodott ki. Tovább haladok most a témában, és Matilda Gustavsson, Az elitklub című könyvét olvasom, ami a hosszú ideig zajló, az irodalmi Nobel-díj árnyékában húzódó sötét ügyek, és a körülöttük lévő összefonódások hátterét tárja fel.

Tanulságos könyv ez magáról az emberről: a jóról és a rosszról, a nemesről és a gonoszról, az igazságról és a hazugságról. Örök játszmák. Óriási a kísértés a hatalom, a presztízs, a befolyás és a vagyon árnyékában. Mi történik viszont, amikor kiderül az igazság? Félrenézés, valóságtagadás, hitetlenkedés, további hazudozás, ego féltés, presztízs féltés, és sorolhatnánk.

Ajánlom olvasásra ezt a művet a naivaknak, az idealistáknak, a levegőben lebegőknek, és a rózsaszín felhőkben élőknek.

Miről szólt Pottyondy Edináék tüntetése nem is olyan rég? A szörnyek köztünk járnak. Igen, Svédországban is. És ha épp ráérnek, akkor díjakat, kitüntetést, lekötelezettséget és befolyást osztanak, egyébként pedig pusztítanak és marcangolnak.

Megrázó és elgondolkodtató a könyv mindegyik fejezete.


A Kolostor Őre