.
Oravecz Imre ajtót nyitott, betessékelt, leültetett és mesélni kezdett
Várni a halálra, félálomban szellemekkel beszélgetni, a rozoga test kívánalmait teljesíteni, és közben még a megmaradt élet apró-cseprő dolgaival is foglalatoskodni nem egy könnyű ügy. Oravecz Imre ajtót nyit, betessékel a szobába, leülteti az olvasót és elmondja, hogy ő, mint a vénülő író miképpen éli ezt át. Öreg bölcsként mesél, agg bácsiként nyafog, kedves szomszédként félti a tájat, távoli kollégaként pletykál, és még ősz hajú romantikusként is kap az élettől egy különös esélyt; lássuk mire megy vele!
A Librarius olvasói tavaly már találkozhattak Podmaniczky Szilárd és Szombathy Pál véleményével Oravecz Imre naplójáról. Ebbe a vonalba szeretnék most én is beszállni, annyi mentséggel a szemtelen soraimra, hogy e csapatban én állok a legtávolabb a szerzőtől. Legalábbis korban. Majdnem negyven év van köztünk. Fiatalság, bolondság! Szabad-e egyáltalán véleményt formáznom a vén író búcsújáról az élettől? Nem tudom. Döntse el az olvasó.
Tolakodás van az életünkben sok helyen. Boltban, liftben, itt-ott. Nálam az elolvasandó könyvek egyre hosszabb listája tolakszik, követelőzik és könyörög, nyomul és hízeleg, így aztán a kisebb és nagyobb művek sorával a magam tempójában, de haladok. Heti egy-két könyv. Egy éve tervezem, hogy elolvasom Oravecz Imre Alkonynapló című művét. Most jött el az ideje. Egy internetes ajánlás szerint nem szerencsés ezzel kezdeni az életművet, márpedig én megteszem. Fiatalság, makacsság!
Ajtót nyitott tehát az agg író, én beléptem, helyet foglaltam, kíváncsian és türelmesen meghallgattam. Az első oldaltól az utolsóig alaposan elolvastam. Megérintett az őszintesége, a kitárulkozás pőresége. Elszomorított a hangulata, egy ország lenyomatát érzem rajta. Tévednék? Lehet. Mindegy is. Elismerőleg bólogattam igyekezete közben, sajnáltam esendőségében, elgondolkodtatott az irodalmi utalásaival, és jót mosolyogtam a bogarasságain, a mindennapok kis őrületén, ami körül forog az ember, legyen bármilyen nagy szereplője is egy társadalomnak, hiszen esetlenül botladozunk mindannyian a nadrágok, a lábasok, az internetkábelek, vagy bármilyen ellenünk összeesküvő tárgyak hétköznapi harcában.
Várni a véget, de azért még alkotni, félni a véget, de azért még bátornak lenni, fantáziálni az utolsó útról, de azért még szerelemre gyúlni, bizony nem lehet könnyű. Jól mutatja ez, mennyire összetett és bonyolult lélek az ember. Ellentétes erők mozgatják a lényünket. Föld és az ég, az új és az örök, a hang és a csönd.
Oravecz úr lassú búcsúja a világtól fájdalmas, mégis megható, egyszerű, mégis elgondolkodtató. Üzenet lenne ez? Tanítás? Figyelmeztetés? Nem tudom. Az is lehet, hogy tényleg semmi egyéb, csupán egy napló, bár abból is az egyik legőszintébb. És talán pont ezért is az egyik legszebb. Egyszerű, sallangmentes formába öntött lassú kétségbeesés. Vívódás és öregkori töprengés.
Lénárd Sándor jutott eszembe a brazil őserdőben, a világvégi völgyben, ahol megemlítette, hogy végül már csak egyre beljebb vágyakozik, mélyen be a páfrányok közé. Ilyesmit éreztem itt is. A visszahúzódás természetes igényét, az elköszönést, a porhüvely félelmeit és nyűglődését. Lehetne-e ezt jobban is, vagy máshogy? Hát, csak tessék, bárki bemutathatja, ha tudja.
A történet végén megköszöntem a lehetőséget, a tanítást és úgy az egészet. Az emberséget, az őszinteséget. Felálltam, az ajtón kiléptem, búcsúztunk, és ott álltam képzeletem szajlai útján magamban az alkonyi fényben. Az agg író ajtaja bezárult, és én elgondolkodva folytattam saját utamat. Nem bántam meg, hogy ezzel a könyvvel kezdtem az életművet, hiszen lenyűgözött és kíváncsivá tett.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent a Librariuson >>
