Kocsmaajtókat szokás így berúgni a jófajta westernfilmekben, ahogy az
amerikai alelnök, JD Vance rúgta rá a Müncheni Biztonsági Konferencián
lévőkre, hogy tudassa a kocsma összes mihaszna semmirekellőjével: új
seriff van a városban. Összerezzentek a bárpultnál ülők, ásítva
legyintettek az asztalnál kártyázók, a prostituáltak szeme felcsillant,
egy öreg indián pedig az ablakon kitekintve a sólymok szárnyalásából
próbált valamit kiolvasni. A söntés mögött álló tulaj pedig egykedvűen
törölgette tovább a poharakat. Sok mindent látott már. Tudja mi
következik. Szétverik az ivót, bandaháború, kitört fogak, hullák,
temetés, aztán pedig új bútorokat kell csináltatni a kocsmába.
Vannak,
akik viszont nem ide járnak. Könyvtárban ülnek, vagy templomban, a
farmon gazdálkodnak, távoli vidéken hajóznak, lepkét gyűjtenek,
illúziókat kergetnek, esetleg western csizmájukat a verandán
szellőztetve, egy hintaszékben lyukas zokniban gitárt pengetnek. De
hozzájuk is elértek ám a hírek. Új seriff van a városban. És vannak
olyanok is, akiket az őszinte rémület vezet. Az új seriff nem jó ómen,
különösen ez, akit már a híre is megelőzött.
Figyelni kell az
indiánfüstöt, tartják a környéken az öregek. A távolban, a hegyek
lábánál, igen ott, füstjelekkel üzennek. Őket kell figyelni. Nem,
dehogyis. A gyógyszerész főzetét. Ha zaccos lesz az alja, háború lesz.
Ha nem, akkor kibékülnek a seriffel. Az is csak pénzt akar. Ki, a
gyógyszerész? Dehogy is, a seriff! Hogyhogy? Hát, így! Pedig azt mondják
háza van a városban, hatalmas. Ráadásul elege van, és dühös is. Igen?
Of course, de nemcsak ő, hanem a haverjai is. Kik? A haverjai. Egy
komplett banda. Valahonnan Kaliforniából, a Szilícium-vidékéről
származnak. Farmerek? Valami olyasmi. Új dolgokkal kísérleteznek. Új
dolgok? Mint a vasút? Valami ilyesmi. F.ck off! Addig volt itt nyugtunk,
amíg a vasút nem pöfékelt az orrunk alá. Mi jöhet még? A dühös seriff
meg a modern bandája a vadnyugaton nem sok jót jelent.
Azt
mondják őrült! Ki, a seriff? Nem, dehogy is. A kocsmáros. Mindenki be
van rezelve, az meg csak nyugodtan törölgeti a poharait. Nem fél? Talán.
Állítólag ő már sok seriffet megélt. Vagyis nem ő, hanem az apja. Az is
kocsmáros volt? Igen. Meg annak az apja is, meg még annak, az öregnek
az apja is. Ők voltak az elsők itt a városban. Valamikor még az aranyláz
előtt jöttek. Mások az ásójukat hozták, hogy aranyat keressenek, ők meg
whiskeys hordókkal érkeztek szekerekkel, aztán kocsmát építettek.
Szóval, láttak ők már mindent itt a környéken. Élőt, hullát, sírást,
rívást, sikert és kudarcot, születést és halált, kitört fogakat és
elrabolt vagyonokat is. Azt mesélik, egyszer sorba állították az
embereket a folyóparton, és belelőtték őket. Ne mondd! És ő mit tett?
Semmit. Másnap kinyitotta a kocsmát.
Aztán megjelent a vasút is a
környéken. Ezt is a kocsmáros mesélte. A füstcsíkot húzó vagonokban
bizony látott ő már marhákat, vígan utazó kalandorokat, fegyvert,
aranyat, hullahegyet, hordónyi piát, hittérítőket, kurvákat keletről, és
sok minden mást. Ilyen hely ez a vadnyugat, ilyen hely a világ.
A
kocsmáros csak csendesen fütyörészve törölgeti egykedvűen a poharát. Új
seriff van a városban. Lesz itt csitt-csatt, bimm-bumm, folyik egy kis
vér, leég egy-két ház, aztán amikor kifáradtak végre, akkor alszanak
egyet, és néhány évre megint nyugalom lesz. Új bútorok készülnek majd az
ivóba, lesznek új poharak is, whiskey, dohány, gitár, nők, miegymás.
Így megy ez. Csak a távolban, a hegyeknél azok a füstjelek, azok amik
aggasztanak. Mondta a kocsmáros. Még a végén bajt hoznak ránk.
A Kolostor Őre
ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>
