Ezt a mostani bejegyzést, fogadd sok szeretettel, a Kolostor Mikulásának az ajánlásával! (-:
Hermann Hesse, Nobel díjas író egyik remekművéből, az Üveggyöngyjátékból származik a részlet. A könyv egy zárt világról, egy szellemi elit közösségről, az Üveggyöngyjátékosokról szól. A főszereplő Josef, már elég korán ennek a közösségnek a látókörébe kerül. Az Üveggyöngyjátékosok, bentlakásos iskolákban nevelik ki utódaikat, akik hasonló módon ápolják majd a jövőben a tudomány, a kultúra, és a szellemi élet területeit. Ápolják, fejlesztik, csiszolják, bemutatják, rendszerezik, és önmaguk örömére merülnek el benne, szinte a nap 24 órájában.
Josef aztán ahogy felnő az Üveggyöngyjátékosok közt, kiváló képességeinek köszönhetően az egész közösség vezetőjévé válik. Ő lesz minden idők legkiválóbb mestere, az Üveggyöngyjátékosok legfőbb Magister Ludi -ja. Aztán a legnagyob kíhivás elé kerül Josef. Vajon melyik az az Út, ami a legnemesebb lehet ennek az egész közösségnek, és önmagának is, és az egész emberiségnek? A könyv néhol nem könnyű olvasmány, de érdemes elolvasni az egészet, hiszen magunkban is feltehetjük a könyv kérdéseit. Viszonyunk az értékekhez? Mi is igazán érték? Mi a fontos? Agy vezessen vagy a szív? Összehozható-e a kettő?...és ilyenek. Nagyon tanulságos, és szép mű!
A mostani idézet, a történet azon részénél jár amikor a főszereplő Josef Kneicht elér pályája csúcsára, a világ szellemi és spirituális elitjének, a kiválasztottaknak, az Üveggyöngyjátékosoknak Ő lesz minden idők legalkalmasabb vezetője. Viszont az egész szervezet és az egész társaság kezd eltolódni egy olyan irányba, ami arra készteti Josefet, hogy továbbálljon és sokkal szélesebb körben legyen nem csak a kiválasztottak, hanem az emberek, a társadalom és önmaga szolgálatára, fejlődésére, segítségére.
Nagyon kevesen vannak akikkel dillemáját őszintén meg tudja osztani, akik megértik és akik szintén látják az Üveggyöngyjátékosok fejlődésének a megrekedését. Életének egyik legnehezebb döntése előtt áll, amikor is Sorsa ismét összehozza az egész életében csodált, páratlan bölcsességgel megáldott zenetanárjával, akivel már régóta nem találkozott. Az ő találkozásuk egyik kis részletéről szól az idézet:
"Szóval, ma eljöttem az öreg mesterhez, akit fél éve nem láttam, és famulusa célozgatásai után keveset vagy épp semmit sem vártam ettől a látogatástól, egyszerűen elfogott az aggodalom, hogy a tisztelt öregúr hamarosan váratlanul itthagyhat minket, s azért siettem ide, hogy legalább még egyszer lássam. Amikor megismert és üdvözölt, felragyogott az arca, de csak a nevemet mondta, és kezet nyújtott, s ez a mozdulat és a keze is mintha felfénylett volna, az egész emberből vagy legalábbis a szeméből, hófehér hajából s halvány rózsás bőréből valami halk, hűvös sugárzás áradt. Leültem mellé, ő egy pillantással elküldte a diákot, és most a legérdekesebb beszélgetés kezdődött, amiben valaha is részem volt.
Eleinte persze nagyon különösnek és nyomasztónak, sőt megszégyenítőnek éreztem ezt a társalgást, mert újra meg újra csak én beszéltem az öreghez, vagy kérdezgettem, ő meg mindenre csupán a tekintetével válaszolt, nem tudtam rájönni, vajon nem pusztán terhes külső zajként érnek-e füléig el a kérdéseim és közléseim. Ez megzavart, kifárasztott, csalódást kelltett bennem, fölöslegesnek, tolakodónak éreztem magamat, bármit mondtam a mesternek, csupán mosollyal vagy egy kurta pillantással válaszolt. Igen, ha ezekben a pillantásokban nem lett volna annyi jóakarat és szivélyesség, azt gondolhattam volna, az aggastyán leplezetlenül mulat rajtam, beszámolóimon és kérdéseimen, ideutazásom és látogatásom egész haszontalan fáradozásán.
Nos - hallgatásával, mosolyával végül is valami ilyesféle szándéka volt - ezekben a pillantásokban csakugyan elhárítás és rendreutasítás volt, csak éppen más módon, más síkon és más értelmezésben, semmiképpen sem úgy, ahogy gúnyoros szavak kifejeznék. Előbb ki kellett merülnöm, tökéletesen zátonyra futnom türelmes-udvarias kisérleteimmel, hogy elinditsak egy beszélgetést, mielőtt megértettem volna, hogy az öregúr az enyémnél százszorta nagyobb türelemre, állhatatosságra és udvariasságra is képes lenne. Lehetséges hogy ez egy negyed vagy fél óráig is tartott, nekem legalább fél napnak tetszett - lassan elszomorodtam, elfáradtam, kedvemet vesztettem, s már már megbántam, hogy ideutaztam, még a szám is kiszáradt.
Ott ült a tiszteletre méltó férfiú, pártfogóm, barátom, aki, mióta az eszemet tudom, elnyerte szívemet és bizalmamat, és soha egy szavamat sem hagyta válasz nélkül, ott ült és hallgatott, talán nem is hallott engem, csak ült és teljesen elrejtőzött, elsáncolta magát sugárzása és mosolya aranyálarca mögé, elérhetetlenül, mint aki egy más világhoz tartozik, és mindaz, ami tőlem hozzá, a mi világunkból az övébe átszólhatott volna, lepergett róla, mint kőről az eső. Végül, mikor már semmit sem reméltem, áttörte a bűvös falat, végre segített nekem, végre megszólalt! Ez volt az egyetlen mondat, amit ma hallottam tőle.
- Kifárasztod magad, Josef - mondta halkan s azon a meghatóan baráti és gondoskodó hangon, amelyet jól ismersz. Ez volt minden: " Kifárasztod magad, Josef." Mintha hosszú ideig figyelte volna megfeszített munkámat, s most figyelmeztetni akarna. Kissé nehezen ejtette ki a szavakat, mintha már nagyon régóta nem használta volna beszédre a száját. Ugyanakkor karomra tette a kezét - könnyű volt, lepkekönnyű - mélyen a szemembe nézett és mosolygott.
Ebben a pillanatban már én voltam a legyőzött. Áradt belém valami az ő derüs csöndjéből, türelméből és nyugalmából, s egyszeriben megértettem az öregurat és azt, hogyan fordul el lénye az emberektől a csendhez, a szavaktól a zenéhez, el a gondolatoktól az Egységhez. Megértettem, amit itt szemlélnem megadatott, és most itt először értettem meg ezt a mosolyt is, ezt a sugárzást, egy szent, egy beteljesült emberé volt, aki egy órára megengedte nekem, hogy vele lakozzam fényességében, s akit én, a kontár, szórakoztatni, kifaggatni s beszélgetésre csábítani akartam. Hála istennek, nem túl későn gyúlt világosság a fejemben. El is küldhetett volna úgy, hogy ezzel örökre elutasít. S így a legkülönösebb és legfenségesebb élménytől fosztott volna meg, amiben valaha is részem volt.
.
.
.
.
(később a főszereplő, Josef, így meséli egy régi barátjának)
"Kifárasztod magad!" - csak akkor sikerült végre lemondanom róla, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek, s ne csak csöndben maradjak, de ne is akarjam annak a hibás célnak az elérését, hogy a szavak, a beszélgetés segítségével kifürkésszem ezt a hallgatag embert, és valami hasznot húzzak belőle. És attól a perctől kezdve, midőn lemondtam erről, és mindent neki engedtem át, már magától ment minden.
Te utólag tetszésed szerint változtathatsz a szavaimon, most azonban hallgass rám, még ha pontatlannak látszom is, vagy fölcserélem a kategóriákat. Körülbelül egy vagy másfél órát töltöttem az öregnél, és nem tudom közölni veled, mi történt köztünk, milyen gondolatokat váltottunk, hiszen szavak el sem hangzottak közben. Csupán azt éreztem, miután megtört az ellenállásom, hogy ő befogadott engem a maga békességébe és fényességébe, s ez engem is, őt is valami derűs, csodálatos nyugalommal ölelt körül.
Anélkül hogy szándékosan és tudatosan meditáltam volna, ez a helyzet némiképp egy különösen boldog és boldogító meditációhoz hasonlított, amelynek témája az öreg magister élete volt."
Ennyi volt az idézet.
Ha úgy érzed hogy Te is erőlködsz, kapálózol, küzdesz az élettel, akkor csak jusson eszedbe az öreg mester, a zenetanár üzenete:
"Kifárasztod magad, Josef"
És próbálj Te is a csendben, a nyugalomban, és a meditációban létezni...
Üdv
A Kolostor Őre
Csak Könnyedén
(Hermann Hesse 1877 - 1962)
