Séra András - könyvek és egyéb írások

A Széchényi Könyvtár jóvoltából, az internetes bázisukon keresztül már elérhetőek az írásaim. Pdf fájlban ingyenesen letölthetők és olvashatók. Különböző témákat érintenek ezek a kötetek, történelemtől a gazdaságig, irodalomtól a pszichológiáig, tőzsdétől a vallásig. Az érdeklődő és kíváncsi olvasó szerintem talál köztük megfelelő választást. Kellemes böngészést és olvasást kívánok!


Világló tölgylevelek

Emléklapok egy tőzsdeterem mélyéről
(2023)

New Yorkban a felhőkarcolók között a Wall Street egyik öregedő tőzsdecápája egy szellemszerű fiatalemberrel elmélkedik tőzsdéről, irodalomról, és az életről. A háttérben pedig egy híres magyar író nádasszögi kertje jelenik meg, és a közepén egy különös, már-már mágikus fa. Az olvasó együtt utazhat a szereplőkkel a tőzsdei izgalmak, az irodalom világa, élet-halál, és a létezésünk jelentős témái között.

A korosodó tőzsdecápa vívódásai, a szellemszerű fiatalember meglepő meglátásai, és a háttérben meghúzódó nádasszögi író hangtalanul, de mégis erőteljesen jelenlévő aurája viszi el az olvasót a profittól a szellemig, a földtől az égig, az egyszerűtől a bonyolultig, élettől-halálig, Amerikától Európáig, és New Yorktól Nádasszögig.

Itt olvasható és letölthető >>

Privát olvasónapló
Négy év kulturális kalandjai
(2024)

"Vannak olyan rokonok és ismerősök, akik még nálam is szűkszavúbb jegyzeteket/naplókat készítenek az életükről. Szerzetesi rendszerességgel írják fel a hőmérsékletet és az időjárást, a napi testsúlyt, edzést, elfogyasztott élelmiszereket, és egyebeket. Ilyesmi engem nem vonzott, viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem egy idő után arra, hogy naplózni kezdjem a befektetéseimet és az olvasmányélményeket. Több füzet van már tele a jegyzetekkel. Ebből a két irányú „hóbortból” kínálom fel most az olvasóközönség számára a másodikat, a privát olvasónaplót, azt, amit közel négy évig írtam 2020 és 2024 között."

Négy év kulturális kalandjait tartalmazza: könyvek, filmek, múzeumok, és különleges helyszínek naplózott élményei fotókkal kiegészítve.

Itt olvasható és letölthető >>


Séta a mandalák kertjében

Rejtélyes ábrák az önismeret ösvényén
(2022)

Különleges könyv azoknak, akiket mélyebben érdekel a híres svájci pszichológus, Carl Gustav Jung munkássága, azon belül is a személyiség, a lélek, és az ecset találkozása, avagy a mandalák csodálatos világa. Sajátos kis séta ez a mű egy képzeletbeli privát kis kertben, a mandala-festményeim gyűjteményében. A könyv csupán bevezetésként kíván szolgálni a mandalák és a lélektan varázslatos világba.

Itt olvasható és letölthető >>


Tűnődések

Filozofikus szemlélődés egy kávéscsésze mellett a könyvespolcok világából
(2022)

Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából.

Itt olvasható és letölthető >>

Töltőtoll és Tőzsde
Filozofikus jegyzetek a gazdaság, a történelem, az irodalom, és a tőzsde találkozásáról
(2021)

A kereskedelem évezredes hagyománya az emberiségnek. Elég csak a régi karavánokra gondolni, a korabeli piacokra, az árusokra, szóval magára az üzletkötésre. Régi hagyománya van ennek. A tőzsdékkel is már több évszázados közös története van az emberiségnek. Hosszú múlt tele fájdalmakkal és örömmel, szegénységgel és gazdagsággal. Egy valami biztos: nem egy unalmas helyszíne ez az életünknek. Filozofikus jellegű jegyzetek gyűjteménye ez a könyv a történelem, a gazdaság, az irodalom és a tőzsde találkozásáról, egy-egy haikuval az írások végén.

Itt olvasható és letölthető >>

A kolostor legjobb mondata

Cikkgyűjtemény
(2021)

Különös varázsa van a mondatoknak. Még a legegyszerűbbeknek is. Az ember ha megfigyeli őket, világok nyílnak meg. A mondatok már önmagukban is misztikusak, azonban ha szélesre tárjuk a perspektívát, akkor még inkább kitágul a varázslat. Olyan mondatok lesznek a cikkekben, amelyek megállítanak minket egy pillanatra és félretolják azt a bizonyos homokórát. Ezáltal kiléphetünk valamelyest az idő pergéséből és nyugodtan átgondolhatjuk a dolgokat. Ehhez pedig segítségül hívtam néhány közismert mondatot.

Itt olvasható és letölthető >>

Belégzés, kilégzés

Haibun történetek a pillanat átélésének a művészetéhez
(2020)

Két lélegzetvétel közt az élet lehelete áramlik a lényünkben. Az élet lehelete, rejtélye, misztériuma és csöndje. Hátha ezek a kis haibuntörténetek segítenek majd közelebb kerülni hozzá, és felfedezni a pillanatok mögött meghúzódó csodát.

Itt olvasható és letölthető >>

Kumráni haibun

A holt-tengeri tekercsek eddig nem ismert kódolása

(2020)

Bo-káj úr volt a japán üzletemberekből álló társaság legidősebb tagja. Idős volt, tiszteletreméltó, és nagyon gazdag. Ez a társaság már évek óta különös tárgyak után kutatott. Olyanok után, amelyek az emberiség magasabb rendű szellemi szféráihoz kapcsolódnak. Birtokukban van egy ritka irat, amelyben állítólag a holt-tengeri tekercsek üzenetét kódolták a japán szellemi elit számára, sajátosan a japán haiku és haibun stílusában. Hogy mikor keletkezhetett és ki írta, nem tudni pontosan.

Itt olvasható és letölthető >>


A Kolostor Őre


A szerzőről: magánbefektető, író, publicista, a Librarius portál vendégszerzője. Privát életét Magyarország és Ausztria közt osztja meg a feleségével együtt. Tőzsde, meditáció, bonsai, fürdők, szauna, haiku, tenger, erdő, és hosszú könyvtárpolcok közt tölti szívesen az idejét. Idén 44, kíváncsian és érdeklődve tekint a következő 44-re, és talán még azon túl is. 2019-ben a Klubrádió vendége volt >>

Mit üzen az építkezés?

A piramisok és a katedrálisok ideje lejárt, ma már más jellegű épületeket emel az ember. Megbabonáz amikor látom, hogy pakolják a követ, a téglát, öntik a betont, mozog a daru, és haladnak szintről szintre. Ilyenkor elgondolkodom: vajon mit üzen az építkezés?

Szándék, ötlet, tervek, majd precíz munka, ütemterv szerinti haladás, napi meló, szinte a szemünk előtt zajlik maga a teremtés. A semmiből valami. Megigézve tudom figyelni az építkezést. De vajon mit üzen?

Üres telek, majd épület, szobák, irodák, raktárak, különböző életterek. A beton és a téglák közötti helyiségekben élet lesz. Munka, szerelem, viszály, tárgyalás, vagy az elkerülhetetlen halál. Néma tanúi ezek a falak az életünknek. Vannak olyanok, amik stabilan, már több száz éve itt vannak velünk. Teret adtak a történelmi személyeknek, háborúknak, viszályoknak, forradalmi gondolatoknak, és most is itt állnak, minket szemlélnek. Jóleső árnyékukban formálódott a történelem, és zajlik most is a jelen. Ha kezünket ezekre a sokat látott falakra tapasztjuk és csendben maradunk, vajon mit hallunk? Miről fognak mesélni? Mit üzennek?

Hagyjuk most kicsit a múltat magára, és fordítsuk figyelmünket a jelen építkezéseire. A most felhúzott falakra, a most készülő életterekre. Ezekben az épületekben most itt a jelenben fog zajlani az élet. A jelen kor történései, forradalmai, szerelmei és háborúi. Vagy csak simán üzlet, termékfejlesztés, egy jó ebéd, családi élet, vagy bármi egyéb. Zajlik, halad, pörög az élet a maga ritmusában, és ez a végtelen hömpölygés keres most magának teret, falak közt egy biztonságos helyet, ablakkal, klímával, kilátással, belátással, épp ami kell.

Építésvezetők és melósok rakják össze elemről elemre, és a semmiből egyszer csak ott áll, arra készen, hogy belakják és megtöltsék, az épületet életre keltsék. Emlékezzünk feleim: kezdetben vala az üres telek. A föld és a vizek felett csupán a befektető vágya lebegett. Aztán harmadnapra lett terv is, a munka elindult, és látták az egybegyűltek, hogy ez jó. Azóta is sokasodnak és szaporodnak az épületek, megtöltik a földet. Az idő lassú hömpölygése mentén folyamatosan változnak és cserélődnek. Mindeközben azon gondolkodom: mit üzen az építkezés? Mit sugall vajon a maga csendes és titokzatos módján? A teremtés misztériumát, vagy a gőgösség szimbólumát? Láthatatlan kéz rajzolja, nemcsak az épületek, hanem az ügyek jellegének óvatos határvonalát.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen a kereszt?

Lassan visz a lábam felfelé egy domboldali utcácskában, amikor a fák csupasz ágai között az égre tekintek, és meglátom a jól ismert jelet. A megszokott arányban metszi egymást a két egyenes vonal. Egy hosszabb és egy rövidebb. Merőlegesség, precíz derékszögek, a síkot négy területre osztva, mondhatnám: szimpla geometria. Két egyszerű vonal tehát, egymást keresztezve. Semmi több. Lassan haladok tovább a domboldalon, az út emelkedik, izmaim feszülnek, és közben azon tűnődöm: vajon mit üzen a kereszt?

Szimpla szimbólum. Egyszerű kis jel. Semmi bonyolultság. És mégis, és mégis, és újra, és ismét. Mese lenne csupán? Vagy misztika? Történelem, mitológia, irodalom, spiritualitás, szimpla storytelling, a good movie, vagy az ereinkben végigfutó alapvetés? Föld, vér, ég?

Lépkedve tovább fel a meredek domboldalon, tűnődve a kereszten és átsuhanva évezredeken, szinte a lelki szemeim előtt látom, hogy jó híre lehetett a környéken a korabeli iparosmesternek, tudták hogy ért a fához. Precízen dolgozik és időre kész van a munkával. Akkoriban egyre több megrendelés érkezett. Fáradt öreg karjai még elbírták a nagyobb gerendákat is. Behúzta őket a raktárba, végigsimította kezét a fa kérges felületén, megszagolta, tudta hogy kiváló helyről való. Ilyenekkel lehet jól dolgozni. És akkoriban egyre több megrendelés érkezett a városból, mert zavargások voltak. Morog is miattuk, de a munkáját időre elvégzi. Most viszont sietős lesz, egész nap dolgoznia kell. Nagy kereszteket készít az ítélet végrehajtáshoz, amit Kajafás emberei rendeltek. Iparkodnia kell, mert másnap is szükség lesz néhányra. Szeme alaposan körbetekint a raktárban fekvő, egymásra rakott szálfákon, miközben magában dohogott a felbolydult világon: ma már bárki beszélhet itt össze-vissza bármit, és lázadást is szíthat az emberek között, méghogy, ő a Megváltó?! Aztán kettő nagyobb, erősebb gerendát választott.

Sokan töprengenek azóta is, hogy mi történhetett. Konkrétan nem a képzelgéseimben megjelenő iparosmesterrel, hanem a körülötte lévő eseményekben. Hiszen: tavaszi napon vérfolt száradt gerendán, bőrön egyaránt. És ezen tűnődik azóta is a sokaság. Az út meredek, lépteim lassúak, izmom feszül, szám szárad, de haladok. Nem tudom azonban kitörölni a fejemből az előbb látott képet, a faágak között meghúzódó keresztet. Mit üzen?

Kétezer év vajon sok? Attól függ honnan nézzük. A galaxisok életpályájához képest, vagy egy iparosmester fáradt délutánjához. A két sima egyenes vonal négy területre osztja a síkot, de vajon metszést hozott az időben is? Bizony. Lett i. e., meg i. sz., kinek hogy tetszik. No, persze nem mindenhol, mert nem mindenkinek fontos ám ez a két egyenes vonal egymás keresztezése, így az ő idejüket egyáltalán nem törte meg, máshogy számolják a múló időt. Nem vagyunk egyformák. Az is könnyen lehet, hogy valójában az iparosmester sem dohogott, hanem értetlenkedett és szánakozott. Ám a parancs az parancs. Így aztán mégis: kettő nagyobb, erősebb gerendát választott.

Mit üzen a kereszt? A síkot négy területre osztotta, ahogy látjuk az időt is kettészelte, és talán az üzenetét is darabokra tört szilánkonként értelmezzük. Magyarázzuk innen, onnan. Hiszen kétezer év óta vita van még azok közt is, akik e szimbólum köré gyűlnek. Még a körülötte lévők is másként tisztelik. Vita van a kereszt környékén a hogyan-on, a miért-en, a miképpen, a kik-en, a mit-en, a mikor-on, a meddig-en, és bizony, sokszor még egy fontos szemponton: a mennyiért kérdésén.

Lassan felérek a fák mellett a dombtetőre, lábaim pihennek, kutat is lelek, iszom, kifújom magam, szétnézek, és közben továbbra is azon tűnődöm: vajon mit üzen a kereszt? Kétezer év töprengése után talán jön újabb kétezer év, aztán hogy mire jutunk majd az üzenettel: rejtély.


A Kolostor Őre



ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen a víztükör?

Egy bozontos fejű ősünk sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangból kimászott, egy tükörsima vízfelületbe pillantott, meglátta önmagát, vajon mire gondolhatott? Később aztán rendezte bozontjait, ruhát húzott, a tó mellé házat, kastélyt, templomot épített, és amikor szép időben a sima vízfelületben ismét gyönyörködött, talán kérdőn azon tűnődött: mit üzen a víztükör?

Varázslatos volt a látvány, hiszen visszatükröződtek a fák, az épületek, a tornyok, a víz mellett elhaladó lovak és szekerek, a telihold, a szivárvány, szóval a teljes világ, és benne maga az ember. Bozontosan, elegánsan, harctól vérezve, vagy éppen aszálytól éhezve. Egyre többet kívánta már látni önmagát ez a kíváncsi tekintet, így aztán szilárd anyagból elkészítette a víztükör hű mását. Keretbe rakta a kis kézi tükröt és a szobájába bevitte. Ott aztán önmagát alaposan szemügyre vette. És nemcsak a bozontos haját, fülét, fogát, orrát, férfiasságát vagy nőiességét, a ruháját, fegyverét, kardját vagy a korbácsát, szóval mindazt, ami hozzá tartozott. Tehát nemcsak ezeket, hanem a valódi önmagát. Bár, ennyire talán kevesen néztek új bálványuk mélyére.

Csendes tükrök kísérték aztán civilizációs utunkat, és velünk vannak a mai napig. Kint a természetben pedig megmaradt az ősük, a néhol apró, néhol pedig egészen hatalmas víztükör. Talán pont én voltam az egyik korabeli, vízbe tekintő bozontos ős, hiszen a mai napig foglalkoztat a kérdés: vajon mit üzen a víztükör?

Mit mond el rólunk a víz felületén tükröződő megjelenésünk, és mennyire látunk a kép mélyére? Előttünk csak a csillagok és a hold, a nap és a felhők, madarak és egyéb állatok haladtak végig a természet e kifeszített mozivásznán, azonban egy idő után megjelentünk mi magunk is: az ember. A tiszta és nyugalmas vízfelület csendes tükröt tartott mindig is elénk. Mi belepillantunk, a fejünket vakarva hümmögünk, forgolódunk és nézelődünk, de vajon mire jutunk? Nagy utat tettünk meg, kétségtelen. Eszközeink modernek, gondolkodásunk rétegzett, és sok mindent tudunk már értelmezni. A vízbe politikusként, tudósként, színészként, harcosként és közgazdászként, vagy melósként, esetleg csenevész kis kamaszként tekintünk. Mindegy. Bárhogy is, a látvány szédítő. Óriási civilizációs fejlődésen mentünk keresztül. A bozontos ősembertől eljutottunk a modern kor professzoráig. És a víztükör mindezt végignézte, csendben visszatükrözte. Egy szót sem szólt, csupán képeket mutatott.

Mit üzen tehát a víztükör? Továbbra is ezen gondolkodom. Néma tanú csupán? Vagy a vízfelületen lévő fények különös játékának köszönhető, hogy hártyaként homályosítja el szemünket a hullámzó látvány, ami ringat, bódít, szédít, részegít, hiszen önmagunkban gyönyörködünk általa, miközben a víz túloldalán van egy még nálunk is ősibb és rejtett világ. A tükröződő felület mögött, lent a mélyben, a víz sötétjében, és az idő sodrásában létezik valahol egy láthatatlan forrás, az élet eredete. Hiszen: kezdetben vala a föld üres, sötét, és nem volt más, csak a vizek. Aztán telt múlt az idő, és megjelentek a bozontosak, rendezték önmagukat, de a fejüket vakarva talán továbbra is azon tűnődnek: vajon mit üzen a víztükör?


A Kolostor Őre

ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Üdvözlet az uszodából

Karcsapások egymás után, monoton hosszak a medencében, úszás, tempózás, húzás mellből, vállból, siklás víz alatt, nagy levegő, izommunka, kellemes fáradtság, aztán jöhet a jól megérdemelt szauna. Forró pára, aufguss, és izzadás. Aztán hideg merülés, majd újra forróság, ismét hideg, és végül pihenés, alvás.


Üdvözlettel az uszodából

A Kolostor Őre

Riken Yamamoto nyerte a legrangosabb építészeti díjat

Riken Yamamoto japán építésznek ítélték oda idén a legrangosabb építészeti elismerésnek számító Pritzker-díjat. - írja a HVG

"Megnyugtató építész, aki méltóságot visz a hétköznapokba. A normalitás rendkívülivé válik. A nyugalom a pompához vezet." - mondta a díj kapcsán Riken Yamamoto úrról Alejandro Aravena a zsűri elnöke.

Életéről, munkásságáról, és a díjról bővebben ír az archdaily portál. Amiért elhoztam most ide a blogba, az egy svájci épület. Korábban írtam már a befektetésemről a Zürichi Reptérben, ahol szóba került a reptér modern ingatlanközpontja: a CIRCLE. Azt bizony, Riken Yamamoto úr tervezte.

Ráadásul a CIRCLE különlegességét bemutatva, ez az épületkomplexum helyet kapott a Séta a mandalák kertjében című könyvben is, ahol egy külön fejezet szól erről: a zürichi kör.

Építészet. Művészet. Egyén. Közösség. Ember. Lélek. Mandala. Csodálatos témák, bármilyen oldalról is közelít hozzájuk az ember.

Nagy Taps és Gratuláció Riken Yamamoto úrnak a Pritzker-díjhoz!


A Kolostor Őre

Mit üzen a hegycsúcs?

Nagyításhoz klikk a képre!

Felmész, lihegsz, talán még izzadsz is, fent a hegycsúcson pedig eláll a lélegzeted a látványtól. A melletted dübörgő nemzetközi turistacsoport wow-ja töri meg a csendet, aztán sebtében mindenki a telefonjához nyúl. Gyors fotó instá-ra, face-re, x-re, pint-re, meg ki tudja még hová. Indul a lájkgyűjtés, majd szendvics, ücsi, dumcsi, és kanyar gyorsan vissza. A türelmesebb turista pedig fent marad még egy kicsit egyedül, csendben, csak úgy beleveszve a tájba, és azon morfondírozva: vajon mit üzen a hegycsúcs?

Szép időben messzire ellát a szemlélődő, vezesse bármi is a kíváncsiságát: időjárási megfigyelés, hadászati motivációk, romantikus ihlet, spirituális emelkedettség, kereskedelem, vagy éppen művészi szándék, turizmus, netán gonosztevés, esetleg öngyilkosság, sport, vagy bármi egyéb. Színpadként áll fenn a hegycsúcs, és várja az embert, aki eljátssza rajta az épp aktuális szerepét. Tragédia készül, vagy komédia? Néha nem könnyű megmondani, és talán maga a hegy sem tudja. Lehet nem is érdekli.

Állítólag a hegyek is mozognak. Tektonikus földkérgek, millió évek és centiméterek, szóval az időnek és a térnek a felfoghatatlan léptékű és sebességű mozgásai ezek. Nem facebook tempó ez, kérem. Lassabb, türelmesebb, megfontoltabb haladás. Mozgó színpad tehát, amire az utóbbi jópár ezer évben föl-le rohangál az ember, és játssza a szerepét, amit a rendező osztott ki rá. De az is lehet, hogy rendező nélkül, pusztán önszorgalomból rohangálunk föl s alá.

Ha már úgyis ott járunk, igazán megkérdezhetnénk azokat a millió éves csúcsosodó földkérgeket, hogy mit üzennek. Van-e mondandójuk számunkra, legalábbis az idősebb jogán, vagy csak úgy csöndben magukban hümmögnek, talán pipáznak és ráérősen ücsörögnek, miközben még a náluk is vénebb csillagokat nézik ők is, magukban, kérdőn: mi végre vagyunk itt, pajtás? Ki vele, ha tudod, egy-kettő!

Mit üzen a hegycsúcs? Töprengek ezen magamban mélyen miközben lefelé jövök. Igyekeztem egész halk lenni fönt, hogy meghalljam a választ, hogy mit üzen a hegycsúcs, de nem biztos hogy sikerült. Más minősége van a halk-nak egy városban a metrón, egy színházban, templomban, autóvezetés közben, vagy fent a hegytetőn. Nem olyan magától értetődő. És talán a rutin sem árt. Igen, a rutinos csendben levés, az elmélyült hallgatás.

Millió évente néhány centiméter.

Hegycsúcsok lassú tánca, mint egy türelmes keringő.


A Kolostor Őre



ui: a fenti írás pár napja jelent meg a Librariuson >>

Mit üzen az erdő?

Túrabakancs fel, városból ki, erdőbe be. Friss levegővel telik meg a tüdőm, fák között lépkedek, és magam mögött hagyva a nyüzsgést azon tűnődöm: vajon mit üzen az erdő?

Éli a saját ritmusát, szervezi lakóit, lélegzik, pulzál, ruhát vált, otthont ad és táplál, szóval sok mindent csinál. De üzen is valamit?

Letört faágak és porladó levelek ropognak a lábam alatt miközben lépkedek. És milliárdnyi láthatatlan organizmus kering mellettem, alattam és fölöttem. Ki szervezi az életüket? Van főnökük? Mi itt a házirend, és van-e szóvivőjük? De a legfőbb kérdés továbbra sem hagy nyugodni: mit üzen az erdő?

Itt vannak az erdők már rég. Bőven előttünk érkeztek. Vagy születtek, teremtődtek, kialakultak, kinek hogy tetszik. Aztán megszülettünk mi is: emberek. És az erdő felnevelt. Óvott, védett, táplált minket, néha cirógatott és babusgatott, néha pedig félelmetes kihívások elé állított. Aztán felnőttünk és a viszonyunk megváltozott. Régen talán többet beszélgettünk. Talán jobban odafigyeltünk egymás hangulatára és mondandójára.

Mit üzen az erdő? Kérdeznék erről egy hangosan kopogtató harkályt, de most épp nincs itt, így csak a fák susogását hallgatom. Túrabakancsom egyenletesen halad, évszázados ösvényen taposok, szemem világa pedig beleveszik a fatörzsek és az ágak kusza labirintusába. Haladok mélyen be, egyre beljebb. Csak rám ne esteledjen. A Természet, a Nagy Erdőanya félelmetes arcával kerülnék akkor szembe. Az éjszaka és a sötét az már egy másik világ. Tudattalanul tapogatóznék itt a sűrű erdő mélyén. A sötétben talán oszlana az Én, elmosódnának a határok, kitágulna a lelkem, és talán életre kelnének még különös lények is. Körém gyűlnének, a fülembe suttognának, bőrömet érintenék, a hajamat borzolnák, miközben a szívem pulzálását is a kezükben tartanák. Képesek rá.

Lassan lemegy a nap, fakulnak a fények, az árnyak nőnek és hűvösödik. Erősödő szél, bólogató fák, rezgő bokrok, és utat mutató agg erdei ösvény. Az éjszaka lakói ébredeznek, lassan a hold is feljön, majd a csillagok, a túrabakancsomat pedig ideje irányba állítanom. Mit üzen az erdő? Ma este ismét, ahogy szoktam: távolról, az ágyamból hallgatom.


A Kolostor Őre

ui: A fenti írás pár napja jelent meg a Libraiuson >>